A magyar fővárosban még javában dörögtek a fegyverek, amikor 1945. január 13-án a svéd diplomata, Raoul Wallenberg barátjával és munkatársával, Langerfelder Vilmossal együtt elhagyta a Nemzetközi Vöröskereszt Benczúr utcai épületét, hogy Debrecenbe induljon a szovjet főparancsnokságra, ahol Rogyion Malinovszkij marsallal szeretett volna tárgyalni a pesti gettóba szorított budapesti zsidók sorsáról. Wallenberg, az őket kísérő szovjet katonákra utalva, félig tréfásan, félig komolyan megjegyezte barátjának, valójában nem tudni: most épp védelmet kapnak, vagy viszik-e őket? Egyik férfit sem látták többé.
Raoul Wallenberg 1912. augusztus 4-én az egyik legelőkelőbb és leggazdagabb, svéd „Rockefeller” család sarjaként született. A Michigani Egyetemen tanult építészetet, ám mivel családja bankárnak szánta, 1936-ban tanulmányútra küldték az akkori Palesztinába, Haifába.
A félig zsidó származású fiatalember itt tapasztalhatta meg először testközelben az európai zsidóságot fenyegető veszélyt, a náci fajüldözés miatt ekkorra már 50 ezresre duzzadt zsidó menekülteknek köszönhetően. Miután visszatért Svédországba, 1939-ben, a második világháború kitörésekor egy magyarországi zsidó emigráns, Koloman Lauer élelmiszert importáló és exportáló cégébe társult be; Lauernek szüksége volt ugyanis olyasvalakire, aki a náci megszállás alatt álló országokban is probléma nélkül lépheti át a határokat és több nyelven beszél.
Utazásai során Wallenberg tapasztalatokat gyűjtött a megszállt országokban élő zsidók helyzetéről,
és ekkor kezdett el benne megérlelődni a gondolat, hogy sokkal hasznosabb, embermentő tevékenységet fog majd végezni addigi munkája helyett. Egy 1942-ben látott film adta meg neki a végső lökést ehhez az elhatározásához, amelynek főszereplője, egy szórakozott professzor túljárt a nácik eszén, és így tudott zsidókat menteni.
1942-től a nácik által megszállt országokban tömeges méreteket öltött a deportálás, ami miatt a legtöbb zsidó származású ember megsemmisítő táborokban, gázkamrákban lelte halálát.
Eleinte egyik nagyhatalom sem lépett fel igazán erőteljesen a Harmadik Birodalom tömeges népirtása ellen;
Nagy Britannia hosszú ideig megakadályozta, hogy a fajüldözés elől az európai zsidók az ekkor még brit mandátumterületnek számító Palesztinába menekülhessenek, de az Egyesült Államok is egészen 1944 januárjáig várt, és csak ekkor alapították meg a Háborús Menekültek Tanácsát.
A testület a semleges Svédországba küldte a pénzügyminisztérium egyik alkalmazottját, Iver Olsent, akinek jó kapcsolatai voltak az OSS-nél. (Az OSS a CIA elődje volt a második világháborúban). Olsen küldetésének többek között az volt az egyik célja, hogy a semleges Svédország külügyminisztériuma, illetve a budapesti svéd követség segítségével próbálja megmenteni a 700 ezernél is nagyobb lélekszámú magyarországi zsidóságot.
Magyarországon 1944. március 19.-e, az ország német megszállása után kezdődött el a zsidóság haláltáborokba hurcolása a kollaboráns Sztójay-kormány hathatós támogatása mellett.
A megszálló német katonai és rendőri szervekkel együtt érkezett az országba Adolf Eichmann SS-Obersturmbahnführer, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal ((Reichssicherheitshauptamt, RSHA) IV. zsidóügyi osztályának vezetője is.
Eichmann és stábja azonnal munkához látott, ám a magyar hatóságok, a Sztójay-kormány, és különösen a Belügyminisztérium két hírhedten antiszemita államtitkára, Baky László valamint Endre László aktív segítsége nélkül aligha lett volna képes egymaga mindössze két hónap leforgása alatt a lengyelországi megsemmisítő táborokba hurcolni a közel félmilliós lélekszámú vidéki zsidóságot.
Eichmann és cinkosai az egész magyar zsidóságot ki akarták irtani.
1944 májusában az auschwitzi haláltáborból megszökött foglyoknak sikerült kicsempészniük a náci népirtás tényét bizonyító dokumentumokat. Az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv egyik másolata eljutott a budai várba is.
Az 1944. május 15-én elkezdődött magyarországi deportálások ellen a semleges országok kormányai, a Vatikán, az amerikai kongresszus és a brit felsőház emelték fel a szavukat csakúgy, mint a hazai náciellenes arisztokrácia tagjai, a katolikus klérus és a református egyház.
Roosevelt elnök nyilvános elmondott rendkívül kemény hangú beszédében megfenyegette a magyarországi deportálások felelőseit,
hogy bűnös tevékenységük miatt a háború után nem kerülhetik el a felelősségre vonást.
Mindezek, valamint az Auschwitz-jegyzőkönyv hatására a német megszállás után teljes apátiába süllyedt Horthy Miklós kormányzó cselekvésre szánta el magát és elhatározta, hogy leállíttatja a további deportálásokat. Az 1944. június 27-i koronatanácson (a kormányzó részvételével kibővített minisztertanácson) Horthy be is jelentette, hogy azonnali hatállyal megtiltja a deportálásokat, ám a Sztójay-kabinet igyekezett elszabotálni a kormányzó döntését.
Endre László és Baky László, a Belügyminisztérium két államtitkára Eichmann-nal szövetkezve elhatározták, hogy a kormányzói tiltás ellenére július első napjaiban puccsszerűen összefogják
és Auschwitzba szállítják a több mint 200 ezer fős budapesti zsidóságot.
Ennek végrehajtására Baky László, a Belügyminisztérium politikai államtitkára 4000 csendőrt vezényelt fel vidékről a fővárosba. Amikor a két államtitkár és Eichmann puccsszerű készülődésének híre eljutott a budai várba, az ezen felháborodott Horthy bizalmas híve, Koszorús Ferenc vezérkari ezredes útján riadóztatta az Esztergom határában állomásozó 1. páncélos hadosztály egységeit.
A kormányzóhoz feltétlenül hű Koszorús ezredes alakulatai július 5-én hajnalban lezárták a fővárosba vezető utakat, és megszállták Budapest stratégiai jelentőségű pontjait. Koszorús ezredes ezután tiszti járőrt küldött a Belügyminisztériumba, 24 órás ultimátumot adva a csendőralakulatok kivonására azzal, hogy ha a megadott határidőn belül ennek nem tesznek eleget, úgy fegyverrel fogják kikényszeríteni a kormányzó parancsának végrehajtását.
A határozott fellépésre Baky, Endre László, valamint Eichmann meghátráltak, így a budapesti zsidóság élete átmenetileg megmenekült.
Olsen ilyen körülmények között érkezett meg a magyar fővárosba, hogy hozzákezdjen az életben maradt zsidók megmentéséhez.
A vészhelyzetre való tekintettel Stockholmban Olsen maga mellé vette Wallenberget, hogy bevonja a mentőakcióba, valamint Eichmann megfékezésének megkísérlésébe.
Wallenberg 1944. július 9-én érkezett meg Budapestre,
hogy a svéd követség beosztott diplomatájaként, mint követségi másodtitkár kivegye részét a zsidók mentéséből.
A svéd követség a Sztójay-kormánnyal kötött megállapodás alapján már Wallenberg Budapestre érkezése előtt elkezdte az üldözöttek számára kiadni az úgynevezett családi vízumokat, ezzel mentesítve az oltalomban részesülteket a deportálás alól. A budapesti zsidóság elhurcolásának július eleji leállítása, majd Sztójay augusztus végi felmentése, és a Lakatos-kormány hivatalba lépése utáni rövid nyugalom gyorsan véget ért, és ismét súlyosra fordult a zsidóság helyzete.
1944. augusztus 23-án Románia váratlanul hátat fordított a Harmadik Birodalomnak, a román királyi haderő alakulatai pedig frontot váltva átálltak a Vörös Hadsereg oldalára, és megtámadták a németeket. A román kiugrás, valamint az 1944 nyarán kibontakozó hatalmas erejű szovjet offenzíva eredményeként szeptember végére a Vörös Hadsereg alakulatai már a trianoni Magyarország területén álltak.
Mindez felgyorsította Horthy Miklós fegyverszüneti tapogatózásait is.
A kormányzó szeptember végén Faragho Gábor altábornagy vezetésével titokban Moszkvába küldte a magyar fegyverszüneti delegációt, amely október 11-én a Kremlben aláírta a magyar-szovjet ideiglenes fegyverszüneti megállapodást. Horthy október 15-én drámai körülmények között bejelentett fegyverszüneti proklamációja,
Magyarország háborúból való kiugrási kísérlete azonban a rossz előkészítés és belső árulás, valamint a németek ellenakciója miatt gyorsan kudarcba fulladt. A németek a szélsőjobboldali Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalmat segítették hatalomra, mivel a reménytelen hadi helyzetben egyedül csak a puccsista Szálasi-kormány volt hajlandó folytatni a kilátástalan harcot a németek oldalán.
Az október 16.-i nyilas hatalomátvétel ismét nehéz helyzetbe hozta a budapesti zsidóságot.
Vajna Gábor, a Szálasi-kormány nyilas belügyminisztere első lépésként a VII. kerületben kialakított gettóba záratta a zsidókat.
A gettóban uralkodó szörnyű körülmények, valamint a nyilas keretlegények önkényeskedése rengeteg áldozatot követelt.
A nyilas hatalomátvétel után Eichmann is visszaérkezett Budapestre,
hogy ugyanott folytassa a zsidóüldözést, ahol 1944 nyarán kénytelen volt abbahagyni. Ebben a kritikus helyzetben Wallenbergnek nem sok ideje maradt, hogy mentse, aki menthető. Raoul Wallenberg tömegesen látta el a svéd követség által kiállított menlevelekkel az üldözötteket.
Munkáját megkönnyítette, hogy Szálasi Ferenc utasítására a nyilas hatóságok eleinte még különösebb vizsgálódás nélkül elfogadták a svéd menleveleket. Szálasi ugyanis mindent elkövetett, hogy megszerezze a semleges államok, köztük Svédország diplomáciai elismerését a német szuronyok segítségével hatalomra juttatott kormányának.
Novemberben azonban német követelésre a Szálasi-kormány hozzájárult, hogy 50 ezer budapesti zsidót úgynevezett munkavégzés céljából a birodalom területére hurcoljanak. Az erre a célra összefogdosott végletekig elcsigázott és legyengült embereket a zord időben gyalogmenetben hajtották Hegyeshalom felé, és aki nem bírta a tempót, azt a menetet kísérő nyilas suhancok azonnal agyonlőtték.
Wallenberg személyesen ellenőrizte, hogy a nyilas hatóságok tiszteletben tartják-e a diplomáciai oltalomban részesített zsidók mentességét.
Amikor hírét vette, hogy menleveles zsidókat is betettek egy-egy gyalogtranszportba, autóba vágta magát, hogy utolérje a menetet, és erélyes fellépéssel a védelmezett zsidókat kiemeltette a transzportból.
November végétől azonban rohamosan romlani kezdett az amúgy sem túl rózsás helyzet, mert egyrészt német követelésre fokozták a zsidók kényszermunkára hurcolását, másrészt pedig a nyilas kormányzat diplomáciai elismerésének késlekedése miatt,
egyre többször figyelmen kívül hagyták a mentesítéseket.
Vajna belügyminiszter egyenesen azzal kérkedett, hogy a nemzetközi jog megsértésével is kiemeli a védett házakban elhelyezett menleveles zsidókat.
Ebben a helyzetben a veszélyeztetett emberek megmentése még a korábbinál is nagyobb erőfeszítést igényelt.
1944. december elejéig Wallenbergnek összesen 13 ezer zsidót sikerült oltalom alá helyeztetnie.
Decemberben Wallenberg a békés kiegyezés reményében meghívta Adolf Eichmannt a lakására tárgyalni. A német rezzenéstelen arccal végighallgatta Wallenberget, majd cinikusan megjegyezte, hogy még egy semleges ország diplomatáját is bármikor érheti baleset.
Nem sokkal az Eichmann-nal folytatott tárgyalás után egy teherautó bele is rohant Wallenberg kocsijába, aki szerencsésen megúszta a feltehetően balesetnek álcázott merényletkísérletet. December elejétől Wallenberg egyre jobban fenyegetve érezte magát, és emiatt gyakran változtatta tartózkodási helyét.
1944. december 26-án bezárult a szovjet ostromgyűrű Budapest körül. A nyilas kormány és az Eichmann-kommandó még ezt megelőzően elmenekültek a fővárosból, Wallenberg viszont a gondjaiba vett zsidókkal együtt Budapesten maradt.
Noha nem érezte magát biztonságban, de hogy pont a várost megszálló szövetséges oroszokkal akadhatna bármilyen problémája, attól nem tartott. Wallenberg január 10-én készülődni kezdett, hogy átmegy a város keleti részét már birtokukban tartó oroszokhoz. Másnap a Nemzetközi Vöröskereszt Benczúr u. 16. szám alatti székházában keresett menedéket.
Január 12-én azt közölte Krausz Miklóssal, Debrecenbe készül a szovjet főparancsnokságra, hogy meggyőzze Malinovszkij tábornagyot a budapesti gettó mielőbbi felszabadításának szükségességéről.
Január 13-án egy szovjet előőrs betört a Benczúr utcába.
A Nemzetköz Vöröskereszt székházába betérő oroszoknak Wallenberg bemutatkozott, majd egy szovjet őrnagy társaságában önként és teljesen gyanútlanul elhagyta az épületet. Ismerősei ekkor látták utoljára az elmondása szerint Debrecenbe tartó svéd diplomatát.
Az ominózus Debrecen felé vezető úton alig hagyták el társával Budapestet, máris átadták őket a rettegett szovjet politikai rendőrségnek, az NKVD-nek, így a marsallal való találkozás helyett hamarosan egy moszkvai vonaton találták magukat, szigorú őrizetben. A szovjet külügyminisztérium arról értesítette a moszkvai svéd nagykövetet, Staffan Soderblomot, hogy Wallenberg "biztonsága" érdekében tettek lépéseket .
Ez valójában bebörtönzést jelentett, először az NKVD főhadiszállásán, majd a hírhedt Ljubjankában, azt követően pedig a Lefortovo-börtönben. Langerfeldről márciustól fogva semmit sem lehetett tudni, Wallenberget a később kiszabadult és nyugatra menekült cellatársai szerint 1947 tavaszáig a hírhedt moszkvai fegyházban tartották fogva, majd – állítólag – Szibériába deportálták.
A stockholmi nagykövet a szovjet üzenetről tudomást szerezve megnyugtatta Wallenberg édesanyját, éppen ezért döbbent meg mindenki, - köztük a svéd diplomata budapesti barátai is -, a szovjet rádió 1945. március 8-i közleményén, miszerint a férfit január 17-én a németek vagy magyar szövetségeseik, a nyilasok meggyilkolták. Ezt a hírt azonban senki sem hitte el, Wallenberg sorsa pedig sokáig homályban maradt.
Egyesek Wallenberget tekintetik a hidegháború első áldozatának. A paranoiásan gyanakvó szovjetek a hírhedt nácival, Eichmannal való hivatali kapcsolata miatt először német ügynöknek, később pedig az amerikai kiküldött Olsennel fennállott nexusa okán az OSS kémjének titulálták . Soderblom, Svédország moszkvai nagykövete nem vetette bele magát túl nagy erővel a munkatársa utáni nyomozásba, mivel Wallenberg eltűnését a háborús zűrzavarnak tudta be.
Soderblom mielőtt elhagyta volna posztját, 1946 júniusában Sztálintól kihallgatást kért, hogy személyesen a szovjet diktárorral erősíttesse meg Wallenberg halálának tényét. A svéd diplomatával folytatott megbeszélés során Sztálin adta a tudatlant, majd hanyagul lefirkantotta Wallenberg nevét egy papírlapra ígéretet téve, hogy nyomozást indít az ügyében. 1947 augusztusában Soderblom azt a hivatalos értesítést kapta Moszkvából, hogy Wallenberg nem tartózkodik a Szovjetunió területén, és a személyét sem ismerik. Az eltűnt férfiről közben különböző, nem egyszer egymásnak ellentmondó és ellenőrizhetetlen információk láttak napvilágot.
Két egykori rabtársa mellett 1948 nyarán egy orvos idézte fel, hogy az akkor 36 éves Wallenberget megvizsgálta, és építkezési munkára alkalmasnak találta. 1951-ben állítólag egy magyar professzor találkozott vele az egyik moszkvai börtönben. A volt lengyel katonai attasé pedig arról számolt be, hogy 1953-ban látta Wallenberget egy Szibéria felé tartó szerelvény marhavagonjában.
Egy osztrák származású férfi azt állította, hogy 1955-ben Wallenberggel közös cellába került,
és sokat beszélgetett a fogoly diplomatával megígérve neki, hogyha kiszabadul, tájékoztatni fogja a nyilvánosságot sorsáról a nyilvánosságot. Egy grúz férfi később azt állította, hogy 1948 és 1953 között többször került Wallenberggel egy cellába.
Annak ellenére, hogy 1947-ben a szovjet hatóságok kijelentették, nem ismerik az egykori diplomatát, a családja mégsem adta fel: 1952 és 1954 között 15 írásos és 34 szóbeli kérést intéztek a szovjetekhez, hiteles információkat sürgetve tőlük. 1956-ban első ízben tett hivatalos látogatást svéd kormány küldöttség Szovjetunióban. Wallenberg ügyében a delegációt vezető Tage Erlander miniszterelnök emlékeztetőt nyújtott át szovjet partnerének, kiegészítő dokumentumok kíséretében.
Wallenberg ügye több mint kínos volt a szovjetek számára, de a svédekkel fennálló diplomáciai kapcsolatok fontosságára figyelemmel eleget tettek a kérésnek, és fogcsikorgatva ugyan, de kivizsgálták a Wallenberg-ügyet. A hivatalos válasz 1957. február 16-án érkezett meg, amelyben az állt, hogy
a Ljubjanka-börtön kórházának kartonja szerint „Wallenberg elítélt" a cellájában vélhetően szívroham miatt elhunyt.
Azonban ez a megkésett, és a fogva tartás tényét végre beismerő válasz sem nyugtatta meg a családot.
Az áttörésre egészen 1961-ig kellett várni. Ebben az évben Nanna Svartz svéd doktornőt egy orosz kollégája és ismerőse, A. L. Mjasznyikov, a Szovjet Orvostudományi Akadémia elnöke meghívta Moszkvába. A találkozó alkalmával a doktornő szóba hozta Wallenberg ügyét, akinek a férfi négyszemközt elmondta, hogy rengeteget tud az ügyről, ugyanis a budapesti hősön ideggyengeség és búskomorság lett úrrá, ezért elmegyógyintézetben tartották; ott és akkor találkozott vele először, amikor az egykori svéd diplomata éhségsztrájkba kezdett.
Dr. Svartz a friss híreket azonnal továbbította Erlander miniszterelnöknek, aki figyelmen kívül hagyva a korábbi hivatalos szovjet állásfoglalást arra kérte Hruscsovot, hogy engedje visszatérni Wallenberget Svédországba.
Az SZKP első titkára azonban ragaszkodott a szívrohamról szóló eredeti történethez.
A svéd doktornő az eset után még többször találkozott Mjasznyikovval, aki eleinte rossz néven vette, hogy visszaélt a bizalmával, de végül kibökte: Wallenberg valójában 1965-ben halt meg. Dr. Svartz ezúttal tényleg hallgatást fogadott, amihez 1981-ig egy Stockholmban megtartott nemzetközi Wallenberg –szimpóziumig tartotta is magát. Mivel a rendezvényen néhány felszólaló még mindig annak a reményének adott hangot, hogy Raoul Wallenberg életben lehet az akkori Szovjetunió területén, Svartz doktornő megtörte a hallgatást, és ismertette Mjasznyikov korábbi közlését.
1980 őszén az egykori magyar holokauszt-túlélőt, Tom Lantost beválasztották az Egyesült Államok Képviselőházába. Mivel ő maga és felesége is Wallenbergnek köszönhették az életüket, ezért javaslatot terjesztett elő, hogy az egykori diplomata posztumusz megkapja az Egyesült Államok tiszteletbeli polgára címet – Winston Churchill után másodikként.
1981. október 5-én Reagan elnök sajátkezű aláírásával emelte törvényerőre a javaslatot. 1987-ben Budapesten is felavatták a vészkorszak hősének emlékművét.
Bár a bátor Raoul Wallenberg halálát a családja sosem fogadta el, és a valódi igazság sem derült ki soha, az eltűnése utáni négy évtized bebizonyította, hogy rengeteg barátja volt, akik tisztelték és keresték őt.