A címben feltett kérdésre gyakran az a téves válasz, hogy a Holt-tenger. Ezzel csupán egyetlen probléma adódik, mégpedig az, hogy a Holt-tenger földrajzi értelemben tónak tekintendő, mivel nincs összeköttetése a világóceánnal.
(Más kérdés, hogy mivel a Holt-tenger annak a nagy és folyamatosan mélyülő tektonikai ároknak a része, amelynek az óceáncsíra Vörös-tenger is, a földtörténeti jövőben a Holt-tenger összeköttetésbe fog kerülni a világóceánnal, a jelenleg is zajló tágulási folyamat miatt.)
Amikor bolygónk korai története során a Föld forró kérge fokozatosan kihűlt, és az ősatmoszférában felhalmozódott hatalmas mennyiségű vízgőz kicsapódott, a kéreg mélyedéseiben összegyűlt irdatlan mennyiségű csapadékvíz hozta létre az első ősóceánokat.
E korai óceánok vize még édesvízből állt.
Mivel az ősatmoszféra a kigázosodási folyamat miatt telített volt szén -, illetve kén-dioxiddal,
a folyamatosan zuhogó esők e gázokat belemosták az ősóceánok édesvizébe,
amelyek emiatt enyhén savas kémhatásúvá váltak. A víz pedig, - különösen ha savas kémhatású-, kitűnő természetes oldószernek számít.
A víz, mint oldószer tulajdonságait a vízmolekulát alkotó hidrogén és oxigén atomok aszimmetrikus kötése határozza meg. Ez a szerkezet akkor válik különösen jelentőssé, ha a víz ionos kötéssel rendelkező elemekkel kerül kapcsolatba.
Ilyen kötés jellemzi a különböző sókat, például a nátrium-kloridot is. Amikor az első óceánok kialakulásakor a vízmolekulák behatoltak a földkérget alkotó szilárd vegyületekbe, a pozitív töltésű hidrogén a klorioniddal, a negatív töltésű oxigén pedig a nátriummal lépett kapcsolatba.
A vízrészecskék körbevették, majd e kölcsönhatásra visszavezethetően kiszakították a szilárd közegből a só alkotóelemeit, amelyek az őstenger vízét hosszú évmilliók alatt sóoldattá alakították.
A földkéregből rendkívül nagy mennyiségű ásványi anyag oldódott be az őstengerek vizébe.
Tehát e korai idők emléke a sós tengervíz, amelyben a periódusos rendszer közel 100 eleme mutatható ki.
A világóceánban jelenleg nagyjából öttrillió tonna oldott só található.
Csak szemléltetésként: akkora mennyiségről van szó, hogyha egy csapásra elpárologtatnák a világóceán vizét, a visszamaradó só elegendő lenne arra, hogy a Föld teljes felszínét 45 méter vastag rétegben borítsa be.
A tengervíz sótartalmát a vízben oldott állapotban lévő szervetlen ásványi anyag mennyisége határozza meg, amit súlyszázalékban, illetve súlyezrelékben szokás megadni. A súlyezrelék például az egy liter tengervízben oldott állapotban található ásványi anyagok mennyiségét adja meg, grammban kifejezve. A világóceán átlagos sótartalma 35 súlyezrelék, azaz a normálsós tengervíz literenként 35 gramm oldott ásványi anyagot tartalmaz.
(A tengervíz sókomponensei között a nártium-klorid, azaz a konyhasó alkotja a legnagyobb arányt.) A világóceán átlagos sótartalma stabil,
és a fosszilis bizonyítékok tanúsága szerint legalább félmilliárd éve változatlan.
A sótartalom állandósága annak köszönhető, hogy a tengervízből például csapdázással, azaz a lerakódó üledékekbe való beépüléssel kikerülő, valamint a szárazföldi behordással bekerülő ásványi anyag mennyisége egyensúlyi állapotban van.
Annak ellenére, hogy nagy átlagban a sótartalom azonos,
a világtengernek vannak olyan területei, ahol az átlagtól jelentősen eltérő értékeket tapasztalhatunk.
A normál sótartalmat meghaladó víztömeget szuperhalin, azaz túl sós, az átlagnál alacsonyabb sótartalmú tengerrészeket pedig brakk, azaz csökkentsós vizeknek nevezzük. A túl sós, vagy éppen brakkvizű tengerek kialakulásának elsősorban geográfiai, illetve éghajlattani okai vannak.
Geográfiailag a világóceán több területre osztható fel, a tengeri medencék földrajzi helyzete alapján. A szárazföldek közé beékelődő, ám az adott óceáni medence víztömegével széles összeköttetésben álló tengeri területeket nevezzük peremtengereknek. Ebbe a típusba tartozik például az Arábiai-félsziget valamint az indiai szubkontinens közé ékelődő Arab-tenger, amely az Indiai-óceán egyik peremtengere csakúgy, mint a Bengáli-öböl.
A kontinensekbe mélyen benyúló, és az óceáni nyílt víztömeghez csak keskeny szorossal, illetve többszörös áttétellel kapcsolódó tengereket hívjuk földközi-típusú melléktengereknek.
Ez utóbbira a legklasszikusabb példa az Európa, Afrika és Ázsia közé ékelődő mediterrán medence.
A kelet-nyugati irányban csaknem 4000 kilométer hosszan elnyúló Földközi-tenger az alig 14 kilométer széles és 300 méter mély Gibraltári-szorossal kapcsolódik az Atlanti-óceánhoz.
A mediterrán medence olyan részmedencéi, mint például az Adriai-tenger, vagy a Boszporusz-szorossal illetve a Dardanellák keskeny szorosával a Földközi-tengerhez kapcsolódó Fekete-tenger, a fő egységen belüli további melléktengereknek tekinthetők.
De geográfiai értelemben ebbe a csoportba tartozik az afrikai kontinens valamint az Arábiai-félsziget között húzódó keskeny óceáni vályú, a Vörös-tenger is csakúgy, mint az Atlanti- óceántól szigetívvel elválasztott Karib-tenger.
A szárazföldekre mélyen benyúló, és a világóceánhoz keskeny szorossal kapcsolódó tengerekben rendkívül lassú a vízcsere, ami - az elszeparált medenceterületeken fokozottan érvényesülő kontinentális időjárási hatásokkal együtt – részben megváltoztatja a tengervíz kemizmusát, pontosabban annak sótartalmát.
A Vörös-tengert a vízutánpótlást biztosító Indiai-óceántól az alig 28 kilométer széles és magas fenékküszöbbel rendelkező Báb el-Mandeb szoros választja el.
Az Indiai-óceánról beáramló normál tehát 35 súlyezrelék körüli sótartalmú víz az 1900 kilométer hosszú keskeny tengervályún végighömpölyögve
besűrűsödik, és töményebbé válik.
Ennek az az oka, hogy a Vörös-tenger medencéje teljes egészében a rendkívül száraz és forró sivatagi éghajlati övben fekszik, és egyetlen beömlő folyó sem hígítja fel a vizét.
A rendkívül intenzív párolgás, illetve a tengerbe ömlő folyók hiánya miatt a Vörös-tenger besűrűsödő vizének sótartalma a világóceáni átlagot jelentősen meghaladja, átlagosan 40 súlyezreléket tesz ki, amivel a világóceán második legsósabb víztömegének számít.
És hogy melyik tengert illeti a dobogós helyezés a sótartalom versenyben? Nos, az „aranyérmes" a geográfiai helyzetét tekintve a Vörös-tengerhez igen hasonló Perzsa-öböl.
Noha – szemben a Vörös-tengerrel – az ugyancsak sivatagi környezetbe ékelődő Perzsa-öbölbe, ami az Indiai-óceán egyik melléktengerének számít, két nagyobb folyam, a Tigris és az Eufrátesz is beömlik, ezek hígító hatása minimális, és csak a torkolatvidék környékén érvényesül.
Amíg a Vörös-tenger egy igen mély tektonikus vályú, egy valódi, kinyílási fázisában álló óceán, ezzel szemben a Perzsa-öböl egy rendkívül sekély (az átlagos mélysége mindössze 50 méter), és csak az utolsó eljegesedést követő globális tengerszint emelkedés után, alig tízezer éve kialakult úgynevezett transzgressziós tenger. A keskeny és sekély Hormuzi-szoroson beáramló meleg, felszíni eredetű óceáni víz e sivatagi katlanban még jobban felmelegszik.
A rendkívül intenzív párolgás és a sekély mederviszonyok miatt a Perzsa-öböl vize jobban besűrűsödik, mint a Vörös-tengeré. Emiatt az öböl egyes pontjain a sótartalom tíz grammal meghaladva a világóceáni átlagot, eléri a 45 súlyezreléket is. Ezzel az értékkel pedig a Perzsa-öböl számít a jelenkor legsósabb tengerének.