A 13. század végén megszilárduló oszmán-török állam száz év alatt maga alá gyűrte Kis-Ázsiát, majd a Balkánon kezdett el terjeszkedni. A törökök 1389-ben Rigómezőnél szétzúzták a szerbek vezette észak-balkáni szövetséget.
Az öldöklő csatában a túlerővel szemben vitézül küzdő Lázár szerb király életét vesztette, de szintén a harctéren maradt a támadó török hadakat vezénylő I. Murád oszmán szultán is.
A törökök balkáni előrenyomulásának feltartóztatására a 14. század utolsó éveiben megszervezett keresztény hadjárat azonban katasztrofális kudarcba fulladt: 1396-ban Nikápolynál Luxemburgi Zsigmond magyar király lovagi seregére I. Bajezid szultán oszmán hadai súlyos vereséget mértek.
A felemelkedő félhold terjeszkedését azonban 1402-ben mintegy fél évszázadra megakasztotta az utolsó nagy mongol hódítótól, Timur Lenktől elszenvedett katasztrofális vereség, ám az újjászervezett Oszmán Birodalom a 15. század közepétől már közvetlen fenyegetést jelentett a Magyar Királyság számára.
A török fenyegetés az 1430-as évek végén éledt újjá; az oszmán haderő I. (Habsburg) Albert rövid uralkodása alatt 1439-ben elfoglalta a stratégiai fontosságú Szendrő várát. Az 1440-ben magyar királlyá koronázott I.(Jagelló) Ulászló idején folytatódtak a déli végeket fenyegető török akciók.
I. Ulászló, a bátor lovagkirály katonailag aktív fellépéssel igyekezett gátat szabni a további török terjeszkedésnek, amely törekvésében Hunyadi János vált a király jobbkezévé. Az 1440-es évek elején Hunyadi János szervezte meg a déli végek védelmét, akit a király a törökökkel szemben aratott hadi sikerei elismeréseként báróvá, szörényi bánná és erdélyi vajdává, valamint temesi ispánná tett.
Hunyadi, aki korának egyik legtehetségesebb hadvezére volt, és aki kiválóan ismerte mind a török, mind pedig a korabeli európai harcászatot, 1441 és 1443 között számos sikeres portyát vezetett a törökök ellen. Hunyadi János egész életét az oszmán hódítás visszaszorítására tette fel, ezért minden jövedelmét és a teljes magánhadseregét a török elleni harc szolgálatába állította.
E törekvések jegyében I. Ulászló magyar király és Hunyadi vezérlete alatt 1443. július 22-én elindított nagy törökellenes hadjárat nem kisebb célt, mint az oszmán hatalom Balkánról történő kiverését tűzte ki maga elé.
Számos sikeres ütközet után, a magyar királyi hadsereg 1444. november 10-én Várna mellett azonban súlyos vereséget szenvedett II. Murád hadaitól. A gyilkos csatában maga a király, I. Ulászló is elesett.
A várnai vereséget követő években a pártharcok miatt eluralkodott az anarchia. Az 1446-ban kormányzóvá választott Hunyadi az oligarchák támogatása híján
1448-ban Rigómezőnél súlyos vereséget szenvedett a törököktől.
A kilátástalan pártharcok miatt Hunyadi János 1453-ban lemondott kormányzóságáról a gyermekként megkoronázott V. (Habsburg) László javára, de főkapitányi tisztségét megtartotta.
A Hunyadi János ellen szervezkedő főurak úgy vélték, hogy a fiatal V. Lászlót sokkal jobban a markukban tarthatják, mint az erőskezű kormányzót, és így háborítatlanul sütögethetik tovább a pecsenyéjüket, mit sem törődve azzal a riasztó hírrel,
hogy Konstantinápoly 1453-as bevétele után a török félhold ismét megjelent a déli határokon.
A magyar főurakat régi jó szokás szerint lekötötték a pártharcok;
ám szemmel láthatóan az európai fejedelmeket sem sokkolta egy Európa szívébe hatoló török invázió veszélye.
Pedig az oszmán fenyegetés több mint riasztó volt.
A török történelem egyik legsikeresebb és legnagyobb alakja, II. Mehmed szultán méltán kapta meg kortársaitól a „Fatih", azaz a hódító címet. II. Mehmed 1454-ben végleg annektálta Szerbiát, majd 1456 májusában hatalmas, közel százezres haddal indult meg a Magyar Királyság kulcsának tartott, és az ország belseje felé felvonulási útvonalat biztosító Nándorfehérvár ellen.
A szultán és nagyvezíre, Veli Mehmed pasa már 1455 nyarán hozzálátott a következő évre tervezett hadjárat megszervezéséhez. Addig soha nem látott hatalmas, 70 ezer fős erős hadsereget gyűjtöttek össze. A próféta zöld lobogója alatt felvonuló török sereg elit egységei közé tartoztak a janicsárok és a lovas szpáhik, valamint a harcértéke miatt messze földön híres török tüzérség.
A török tüzérek magukkal vitték azokat a hatalmas ostromágyúkat is, amelyekkel Bizánc falait lőtték szét 1453-ban.
A Duna és a Száva összefolyásánál épült stratégiai fontosságú erősséget a törökök 1440-ben már megostromolták, de kudarcot vallottak.
Az európai uralkodók közül egyedül csak a vatikáni egyházfejedelem,
III. Callixtus pápa vette véres komolyan a törökök jelentette fenyegetést,
ám kétségbeesett kísérlete, hogy felrázza az európai uralkodóházakat és egy összeurópai preventív keresztes hadjáratot szervezzen, kudarcba fulladt.
Hiába hirdette meg a pápai bulla a keresztes hadjáratot, mert ennek ellenére sem érkeztek Magyarország megsegítésére európai seregek.
Jöttek viszont munkanélküli katonák és népfelkelők a Cseh- és a Lengyel Királyságból, Moldvából, valamint a török megszállás alatt nyögő Szerbiából is.
Hunyadi János főkapitány a saját vagyona terhére 10 ezer katonát állított ki,
amely később még 2000 zsoldossal is kiegészült, és a fővezér számíthatott Kórógyi János macsói bán szerb vitézekből álló segédhadaira is.
Hunyadi főseregéhez csatlakozott továbbá az a 30 ezres, többnyire elszegényedett kisnemesből, városi polgárból, kézművesből, és mezővárosi szabadokból álló keresztes sereg is,
amelyet a lánglelkű hitszónok, Kapisztrán János ferences szerzetes vezényelt.
Noha Kapisztrán szedett-vedett keresztes hada harcértékben meg sem közelítette Hunyadi professzionális katonákból álló főseregének ütőerejét, viszont ezekben az emberekben fanatikus hit és küzdeni akarás lobogott.
Az ekkor már a 70. életévében járó, itáliai származású ferences rendi szerzetes, Kapisztrán János 1455-ben érkezett Magyarországra III. Callixtus pápa megbízásából, hogy a török elleni hadjárathoz toborozzon kereszteseket.
A már életében szentként tisztelt hitszónok és teológus, aki kiváló diplomáciai tehetséggel is rendelkezett,
azonnal felismerte, hogy Magyarország megvédése kulcskérdés a törökök európai terjeszkedésének megakadályozásában,
ám számára is keserű volt a felismerés, hogy a magyar főurakat sokkal jobban lefoglalták az öncélú hatalmi intrikák, mint a déli határok felé közeledő ellenség jelentette veszély.
Az idős korára is rendkívül agilis szerzetes mindezek ellenére, gyújtóhatású szónoklatainak és fáradhatatlan szervezőtevékenységének köszönhetően, mégis képes volt 30 ezer embert toborozni a Szűz Máriás magyar hadilobogó alá.
Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött el. A padisah hadereje a török katonaság által félkör alakban körülvett várat a Duna és a Száva közti síkságról ágyúzta, komoly károkat okozva a falakban, valamint kétszáz összeláncolt hajóval teljes szélességében lezárták a Dunát Zimony fölött. Hunyadi és Kapisztrán János felmentő akciójának fontos előfeltétele volt a dunai török hajózár feltörése.
E nélkül sem csapatokat, sem pedig utánpótlást nem lehetett bejuttatni Szilágyi Mihály ostromtól szorongatott védőinek. Hunyadi felismerte, hogy török flotta parancsnoka, a kapudán basa és a nagyvezír is komoly hibát vétett azzal, hogy noha rendkívül erős hajózárat létesítettek, de nem szállták meg sem a Duna, sem pedig a Száva várral szembeni bal partját.
Így a török flottilla rajtaütésszerű támadás esetén nem juthatott szárazföldi támogatáshoz, mivel a magyarok megszállta partszakaszok között kellett elhajózniuk. Baltoglu pasa az összes hajóját felhasználta a folyami zárhoz, és elmulasztotta a nándorfehérvári kikötő megszállását, ahol 40 magyar naszád állomásozott, és mozoghatott szabadon.
Noha a fővezérnek csak egyetlen nagyobb hajó, és ezek a naszádok álltak a rendelkezésére, de 100 szerb sajkás is a magyarok segítségére sietett.
A sorsdöntő zártörési hadművelet 1456. július 14-én, a reggeli órákban vette kezdetét. A katonákkal sűrűn megrakott naszádokat a folyam két partján felvonuló fegyveresek kísérték. A magyar naszádok nem tudtak annyira felgyorsulni, hogy áttörjék a vasláncokkal egymáshoz erősített, török hajókból álló zárat, hanem fennakadtak azon.
Öt óráig tartó öldöklő közelharc alakult ki a támadók és a kétségbeesetten védekező török katonák között,
amelynek végére a magyar és szerb vitézek legyűrték a törökök szívós ellenállását, és megsemmisítették a hajózárat.
A döntő fordulatban komoly szerepet játszott, hogy Szilágyi Mihály a szabadon maradt nándorfehérvári kikötőből a keményen küzdő magyar flottilla segítségére tudta küldeni 40 naszádját, és így végül sikerült megsemmisíteni a török hajózárat.
Ezzel megnyílt az út Hunyadi János főserege számára,
hogy betörjön az erődbe, és egyesüljön a védőkkel.
A török krónikás Szeád-ed Din feljegyzése szerint: „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdő bátrak a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál." A július 14-i dunai ütközet alapozta meg Hunyadi végső, világraszóló győzelmét.
Mindeközben a keresztesek a Száva bal partján ütöttek tábort. Az utolsó pillanatban még további négyezer embert sikerült bejuttatni a falakon belülre,
a védők létszáma ezzel már elérte a húszezer főt, amelynek segítségével sikerült is visszaverni a július 21-én megkísérelt nagy török rohamot.
Az elsöprő erejűnek szánt roham megindítása előtt II. Mehmed komoly jutalmat és pasaságot ígért annak az „igazhitű” harcosnak, aki képes lesz kitűzni a török hadilobogót a vár ormára.
A még mindig jelentős túlerőben lévő ostromló seregben erős volt a harci szellem, de a védőké is az volt. Hunyadi és Szilágyi vitézei július 22-én reggelre kemény harcban az utolsó törököt is kiverték a vár területéről.
II. Mehmednek így nem sikerült a terve, és egyetlen török hadijelvény sem maradt fenn a várfokra kitűzve.
(Dugovics Titusz szép történelmi legendája is a július 21-i sikeresen visszavert rohamhoz kötődik.)
A dunai ütközet és a július 21-i kudarcba fulladt általános roham súlyos veszteségeket okozott az ostromlóknak, és kimerítette a katonákat.
Ezért II. Mehmed dívánt (haditanácsot) hívott össze a sátrában, hogy határozzanak a továbbiakról.
A pasák a veszteségekre és a nem várt szívós ellenállásra figyelemmel azt tanácsolták a szultánnak, hogy hagyjanak fel az ostrommal, és vonuljanak el Nándorfehérvár alól.
II. Mehmed azonban úgy látta, hogy a török sereg még mindig fennálló kétségtelen fölénye lehetővé tesz egy második rohamot.
Ezért úgy határozott, hogy néhány napos pihenő után ismét megkísérlik a vár elfoglalását.
Hunyadi ugyancsak pihenőt rendelt el csapatainak, hogy felkészülten várjanak egy esetleges további török támadást. Azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt a török és magyar csapatok legfőbb hadvezére elképzelte, Kapisztrán János kereszteseinek köszönhetően.
Ami a fegyelmet illeti, Hunyadinak nagyon sok gondja akadt a várba bejutott 4000 keresztessel.
No, nem a harci szellemükkel, hanem a fegyelmükkel akadt rengeteg probléma, mivel rendre figyelmen kívül hagyták a katonai regulát. Így történhetett meg, hogy a fővezér szigorú parancsa ellenére, - amelynek értelmében egyetlen katona sem hagyhatja el a várat-,
július 22-én a keresztesek öt íjásza kilopódzott a várkapun,
és a Száva túlpartján táborozó társaik szeme láttára és nagy gyönyörűségére, egy magaslatra felkapaszkodva elkezdték nyilaikkal lövöldözni az alattuk fel-alá száguldozó török lovasokat.
Az itt állomásozó lovashadtest parancsnokát,
az anatóliai beglerbéget mód felett felbosszantotta a „gyaurok hihetetlen pimaszsága”,
ezért egy szakasz szpáhit indított a magaslatra, a szemtelenül nyilazgató „hitetlenek" eltakarítására. Miközben a szpáhik az emelkedő felé vágtattak, hogy leszámoljanak a megszeppent keresztes íjászokkal, váratlanul elszabadult a pokol.
A várból figyelő keresztesek, látva a társaik felé robogó szpáhikat, fittyet hányva mindenféle parancsra, kitörtek az erődítményből a bajba jutott íjászok megsegítésére.
A végletekig fanatizált és a túlparton állomásozó keresztesek ezt észlelve szintén a vízbe vetették magukat,
hogy a folyón átjutva beavatkozzanak a kibontakozó harcba.
A keresztesek vezére, Kapisztrán János látva, hogy emberei parancs nélkül és önfejűen egyre nagyobb számba igyekeznek átjutni a túlpartra, bepattant egy csónakba, és kievezett a folyó közepére. Mivel komolyan attól tartott, hogy a minden rendszer nélkül csatába szálló emberei nagy bajba kerülnek, a csónakban felállva szeretett volna szónokolni hozzájuk, hogy térjenek vissza a táborba.
A szent emberként tisztelt idős szerzetes-vezér látványa azonban pont az ellenkező hatást váltotta ki az embereiben; a hatalmas zajban senki sem hallotta, hogy mit mond, csak azt látták, hogy a vezérük is a túlpart felé tart. Erre az egész keresztes tábor felkerekedett, és a folyóba vetve magukat, megkezdték az átkelést.
Pedig komoly veszély fenyegette őket, mert a szultán, miután értesült erről a furcsa akcióról, azonnal megparancsolta, hogy vessék be ellenük az egész ruméliai lovasságot.
Kapisztrán érzékelve a súlyos veszélyt, még mindig azon iparkodott, hogy visszaparancsolja az embereit.
Ám ekkor mintegy kétezer keresztes vette körbe a barátot, és több ezer torokból egyszerre harsant fel a dörgő éljenzés.
Az idős szerzetes, - könnyekig meghatódva emberei eme halált megvető elszántságától -, hirtelen meggondolta magát. Csendre intette harcosait, majd Szent Pál filippiekhez írt levelének egy sorát kiáltotta oda embereinek:
Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!
Az ősz barát ezután – nem lévén hadilobogója – két kézre fogva, magasan a feje felé emelte a feszületet,
és egy szál szőrcsuhában, páncél és fegyver nélkül elkezdett rohanni a török arcvonal felé,
miközben folyamatosan kiabálta, ahogy csak a torkán kifért: „ Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi!" A fegyvertelenül az élen futó szerzetes látványától a keresztesek valósággal megmámorosodtak; ezer és ezer torokból zúgott fel az éljenzés és Jézus neve, majd a harcosok kardjaikat és dárdáikat villogtatva zúdultak a vezérük után.
A törökök megrökönyödve és babonás félelemmel nézték a feszületet magasba tartó és feléjük rohanó fegyvertelen szőrcsuhás szerzetest, és az utána özönlő még furcsább társaságot.
Volt valami megmagyarázhatatlanul félelmetes a hangos csatakiáltással rohamozó szedett-vedett társaságban.
Elcsattant néhány lövés, és sziszegve a levegőbe fúródott néhány kilőtt nyílvessző, ám a gátját átszakított és mindent elsöprő árhoz hasonlóan közeledő fanatikus kereszteseket már nem volt erő, ami megállíthatta volna.
II. Mehmed azzal, hogy a tábor felé tartó – önmagukban nem túl sok kockázatot jelentő – keresztesek ellen vezényelte az egész ruméliai lovasságot, súlyos hibát követett el, mert ezzel védelem nélkül maradtak az ütegei. Hunyadi nem véletlenül volt kiváló taktikus, mert azonnal felismerte, és jó hadvezérként rögtön ki is használta a szultánnak ezt a súlyos hibáját.
A fővezér azonnal riadót rendelt el, felharsantak a kürtök, és a vitézek sietve nyeregbe pattantak.
A felhúzott várkapun át kitörő magyar nehézlovasság mennydörgésszerű robajjal zúdult rá a védtelenül hagyott török állásokra,
véres rendet vágva az ekkorra már teljesen összezavarodott ellenség soraiban. A keresztény harcosok egytől-egyig levágták a topcsikat, a török tüzéreket, majd az elfoglalt lövegeket az ellenség felé fordítva halálos ágyútüzet zúdítottak az oszmán seregre.
Hunyadi kitörése eldöntötte a minden terv nélkül elkezdődött július 22-i ütközetet,
és halálos csapás mért a két tűz közé szorult pánikba esett török seregre. Miközben Hunyadi harcosai elfoglalták a török ütegállásokat, majd megfutamították a ruméliai hadtest maradványait, a keresztesek furcsa, szedett-vedett rohama is kibontakozott.
Csodák csodájára, nagyobb veszteségek nélkül elérték a török tábort, a feszületet még mindig magasba tartó János baráttal az élükön.
II. Mehmed a pánik tovaterjedésének megakadályozására és a táborba betört keresztesek ellen bevetette négyezer janicsárból álló testőrségét, majd személyesen is beszállt a küzdelembe. A szultán egy őt megtámadó magyar vitézt még legyőzött,
de ezután nyíl fúródott a combjába, amitől ájultan összeesett.
Nem sokon múlott, hogy elődje, a rigómezei csatatéren elesett I. Murád sorsára jusson; a sebesült padisahot éppen hogy csak kitudták menteni az öldöklő küzdelemből.
Csak 4000 lovas szpáhi önfeláldozó és kétségbeesett ellentámadása mentette meg a török hadat az azonnali és teljes pusztulástól.
A török sereg a sebesült szultánnal, felszerelését hátrahagyva, fejvesztetten menekült el Nándorfehérvár falai alól.
Az óvatos Hunyadi éjszakára azonban visszarendelte győzelemittas csapatait a várba, mert még nem volt biztos abban, hogy a törökök nem térnek vissza.
Amikor II. Mehmed magához tért a súlyos sebesüléséből, és megtudta, hogy seregének és tisztjeinek nagy része odaveszett,
meg akarta mérgezni magát.
A szultánt úgy kellett lefogni, hogy ne követhessen el öngyilkosságot. Így ért véget világraszóló győzelemmel a nándorfehérvári ostrom.
Amikor híre ment a fényes diadalnak, Európa-szerte meghúzták a harangokat, a templomokban pedig zúgott a Te Deum Hunyadi és hős vitézei tiszteletére.
A súlyos vereség hatására az oszmán uralkodók majdnem hét évtizedig nem merészkedtek a délvidéki határokhoz. Nándorfehérvárt csak hét évtizeddel később, 1521-ben tudta bevenni I. Szulejmán szultán.
A világraszóló nándorfehérvári diadal emlékére vezette be 1457-ben III. Callixtus pápa az Úr színeváltozása ünnepet augusztus 6-ra, a győzelmi hír időpontjára.
A közhiedelemmel ellentétben viszont
a déli harangozást már az ütközet előtt elrendelte könyörgésként a török támadás miatt,
és csak a győzelem után változtatta a hálaadás harangszavává.
A katonai diadalt nem sikerült kiaknázni: a keresztes had felbomlott, a csata után kitört pestisnek Hunyadi és Kapisztrán is áldozatául esett. A nándorfehérvári győzelem a magyar hadtörténet legfényesebb lapjaira tartozó diadal.