Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A dominikánus szerzetesrendet, a középkor egyik leghíresebb és igen nagy befolyásra szert tett rendjét a spanyol származású római katolikus prédikátor, Guzmán Szent Domonkos alapította meg 1215-ben, a franciaországi Toulouse-ban.
Alig egy évvel később III. Honoriusz pápa bullájával szentesítette az Ordo Fratrum Praedicatorum, azaz a Prédikátor Testvérek Rendjének statútumát.
A rend öt évvel később, 1221-ben, II. András király uralkodása alatt jelent meg Magyarországon.
A dominikánus rend rendkívül ambiciózus első hazai tartományfőnöke, Paulus Ungarus, azaz „magyarországi Pál” sokat tett a dominikánusok befolyásának magyarországi kiépítésében,
amiben a rend misszionárius tevékenysége is komoly szerepet játszott.
Pál atya dominikánus hittérítőket küldött a Szörénységbe, majd a Kelet-Kárpátokon túli területekre, az ott élő pogány kunok keresztény hitre térítése céljából. A türk származású sztyeppei népcsoport, a kunok, a felemelkedő Mongol Birodalom fenyegetése elől menekültek nyugatra, és telepedtek meg a Kárpátok előterében.
Elsőként a keresztséget is felvett Barsz kun fejedelem ismerte el a magyar király fennhatóságát,
ami miatt 1228-ban a kun területek névleg Béla erdélyi herceg (a későbbi IV. Béla király) irányítása alá kerültek. 1229-ben Róbert esztergomi érsek pedig külön kun püspökséget állított fel a mai Csángóföld területén.
Béla herceg valószínűleg a fennhatósága alá került kunoktól hallott először az Ázsiában rekedt magyarságról, ezért is fogalmazódott meg Magna Hungaria megkeresésének terve, amit a herceg lelkesen támogatott.
A népszerű vélekedéssel szemben egyébként nem Julianus, hanem egy másik rendtársa, Ottó barát volt az első utazó, aki négy szerzetes kíséretében nekivágott napkeletnek,
hogy felkutassa a távolba szakadt ázsiai magyarokat.
A rendkívül kalandos és viszontagságokkal teli keleti expedícióról egyedül csak Ottó érkezett haza 1234-ben, súlyos betegen.
Betegsége miatt már nem maradt ideje, hogy részletes feljegyzést készítsen keleti utazásáról,
de halála előtt elmondta, hogy a Kaukázus környékén sikerült magyarokkal találkozniuk.
Ez a fontos információ, Ottó páter beszámolója készítette elő Julianus 1235 májusában elindított első expedícióját. Magáról Julianusról szinte semmit sem tudunk, emléke feledésbe merült a tatárjárás utáni időkben.
Az első útjáról rendbéli felettesének, Riccardus fráternek a pápa számára készített feljegyzését, valamint Julianus második útjáról szóló saját kezűleg írt „Levél a tatárok életéről” című beszámolóját csak a 17. század végén, 1695-ben fedezte fel Cseles Márton Rómában szolgáló magyar jezsuita szerzetes, a vatikáni levéltárban.
Cseles páter azonban nem gondoskodott e rendkívül értékes történelmi források kiadásáról, így azok ismét feledésbe merültek.
Riccardus és Julianus beszámolói csak fél évszázaddal később váltak ismertté, miután 1745-ben Desericzky Ince piarista szerzetes ismét rábukkant a becses kéziratokra. Desericzky páter sajtó alá rendezte a dokumentumokat, amelyek végül 1748-ban De initiis ac majoribus Ungarorum című művének második kötetében könyv formájában is megjelentek.
Julianus az Esztergom melletti Újfalu dominikánus rendházából vágott neki negyedmagával hosszú és veszélyekkel terhes első felfedezőútjának, 1235 májusában. A szerzetesek Konstantinápolyban hajóra szálltak, és átkeltek a Fekete-tengeren.
A Kaukázus tövében érték el az ázsiai partokat, ahonnan keletnek vették az irányt. Sikerült eljutniuk az alánok fővárosába, Torgikánba, ahol közel fél évet időztek a környéket járva,
ám ekkor még nem bukkantak a magyarok nyomára.
Nagyon valószínű, hogy rendkívüli megpróbáltatásoknak lehettek kitéve, mert Julianus két rendtársa feladta a kutatást, és hazaindultak.
Julianus, valamint Gerhardus páter azonban tovább folytatták a kalandos utazást.
Torgikántól északi irányba fordultak, majd éhezve, szomjazva, 37 napig gyalogoltak a tűzforró sivatagban,
amíg elérték a muszlimok lakta Bunda városát. A megpróbáltatások teljesen aláásták Gerhardus páter egészségét, aki nem sokkal Bundába érkezésük után meghalt. Julianus azonban egyedül maradva is tovább folytatta a kockázatos felfedezőutat.
A túlélés érdekében beállt egy muszlim imám kíséretébe, és e karaván tagjaként sikerült eljutnia a Volgai Bolgárországba,
a Káma, az Ural, a Volga és a Bjelája folyamok határolta birodalomba. Itt végül rámosolygott a szerencse, mert a sors összehozta egy olyan magyar asszonnyal, akit arról a vidékről adtak férjhez ide, amit ő keresett.
Az asszony útbaigazítása alapján a szerzetes tovább folytatta kalandos utazását, és sikeresen eljutott Magna Hungariába, az Ázsiában ragadt magyarok földjére.
Julianus meglepetten azt tapasztalta, hogy a sok évszázaddal korábban megtörtént szétválás ellenére is tökéletesen megérti az ázsiai magyarok nyelvét. A barát közel egy hónapig barangolt Magna Hungaria területén, ahol rendkívül barátságosan fogadták.
Itt vette hírét, hogy a Kínai Császárságot meghódító mongolok Európa megtámadására készülnek.
Emiatt félbeszakította útját, és sietősen hazafelé indult. A helyeik tanácsára azonban ez alkalommal nem Konstantinápolynak, hanem Kijevnek vette az irányt. Több mint fél évig tartó utazás után
1236. december 27-én érkezett vissza Budára a rendkívüli felfedezés, valamint a keletről fenyegető új veszély hírével.
Az időközben királlyá választott IV. Béla soron kívül fogadta a napkeletről visszaérkezett szerzetest, és nagy érdeklődéssel hallgatta Julianus beszámolóját.
Julianus felfedezéseit domonkos rendi elöljárója, Riccardus páter jegyezte le, amit „Relatio fratris Riccardi” azaz „Riccardus fráter jelentése” címen Rómába küldött a pápának.
Riccardus levele ekként emlékezik meg Magna Hungaria megtalált magyarjairól:
„Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vad állatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek, s a hadakozásokban nagyon vitézek.
A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tőlük származtak, de hogy (most) hol laknak, nem tudták. A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt, az első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket, és így egyesülve tizenöt országot egészen elpusztítottak.
A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével (is). Ez magyarul, oroszul, kúnul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor ötnapi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni...” (Forrás: Bendefy László: Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, Budapest, 1937.)
Julianus nem tudhatta, hogy a nagy mongol hódító, Dzsingisz kán rangidős unokája, Batu, az Aranyhorda első fejedelme, valamint fővezére,
Szubotáj 1236-ban megsemmisítő vereséget mért az egységbe tömörülni képtelen volgai bolgár főurak államára.
A mongol hadsereg feldúlta Volgai Bolgárországot, amelynek lakóit megölte,
vagy elhurcolta rabszolgának, a területet pedig beolvasztotta az Aranyhorda fejedelemségébe.
Riccardus páter 1236-ban készített jelentésében így emlékezett meg a megsemmisített országról: „Nagy-Bolgárország nagy és hatalmas ország, melynek gazdag városai vannak, de mindnyájan pogányok... A régiek hagyományaiból tudják, hogy ezek a magyarok tőlük származnak...” (Forrás: id. mű) Éppen ezért, amikor Julianus 1237-ben ismét felkerekedett, hogy visszatérjen Magna Hungariába,
már nem juthatott el az ázsiai magyarok földjére, amit a mongol hadak időközben teljesen elpusztítottak.
Julianus viszont bejutott Batu kán udvarába, aki egy levelet küldött a baráttal IV. Béla királynak, és amelyben teljes behódolásra szólította fel az uralkodót, illetve a Magyar Királyságot.
Riccardus, valamint Julianus barát jelentéseiből a pápa, a Vatikánon keresztül pedig a nyugat-európai uralkodóházak is tudomást szerezhettek Batu kán Európa ellen készülődő nagy hadjáratáról.
A történészek véleménye erősen megoszlik Julianus keleti utazásainak valódi céljáról.
A kutatók többsége ugyan fenntartás nélkül elfogadja a Riccardus-jelentésben írtakat, de akadnak, akik a kétségeiket hangoztatják.
Obrusánszky Borbála orientalista 2002-ben publikált „Megtalálta-e a magyarokat Julianus barát?” című írásában arra a konklúzióra jutott, hogy Julianus a legnagyobb valószínűség szerint nem a magyarok felkutatása miatt, hanem más célból indult el keletre.
A kutató azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy Julianus a Vatikán megbízásából a felemelkedő Mongol Birodalomról igyekezett minél több információt szerezni a pápai állam számára.
Obrusánszky Borbála azzal érvel, hogy Riccardusnak az ázsiai magyarokról szóló jelentése csak nagyon kevés konkrétumot tartalmaz,
és erősen szubjektív írás, másrészt a barát második útjáról már Julianus által írt beszámoló szinte kizárólag a mongolokról szól. Obrusánszky Borbála erről így ír:
„A nyugat-európai udvarokat és a pápaságot ugyanis nagyon foglalkoztatta az 1220-as évektől Európa határvidékein megjelent új nép, hatalmas birodalom, amely keleten legyőzte a mohamedánokat, ezért a keresztény uralkodók megpróbáltak vele kapcsolatot létesíteni, hogy a mongol uralkodókat rávegyék egy közös szentföldi hadjárat indítására.
A Julianus-kérdés tisztázása a megfelelő források hiányában nehézkes: nem tudni, milyen információkkal látta el királyát, IV. Bélát, valamint IX. Gergely pápát. A tatárokról szerzett értesüléseinek megörökítése viszont fontos forrásul szolgál a mongolok történetét kutatók számára.” (Forrás: Obrusánszky Borbála, Megtalálta-e a magyarokat Julianus barát, Magyar Nemzet, 2002. március 23. )
Hasonlóan vélekedik Erdélyi István is, aki szerint Julianus, valamint szerzetestársai elsősorban nem Magna Hungaria megkeresésére, hanem térítőútra indultak.
Mindezek mellett tényként kell kezelni, hogy Julianus beszámolóiban nagy figyelmet szentelt a keleti magyaroknak,
és úgy tervezte meg expedíciója útvonalát is, hogy eljuthasson Magna Hungaria feltételezett területére.
Julianus barát vállalkozásának rendkívülisége, valamint a közép-ázsiai sztyeppei népekről, illetve a Távol-Keletről nyugat felé expandáló mongol hatalomról írt rendkívül sok új információt tartalmazó beszámolói alapján a domonkos rendi felfedező-szerzetest méltán nevezhetjük a magyarok Marco Polójának.
