Történt valamikor 1851 júliusában, hogy a nyitrai gimnázium csintalan diákjai éppen a kezük ügyébe kerülő könyvekkel dobálták egymást. Az egyik elhajított könyv Ehrenfeld Adolfot találta el,
aki a bosszúságát legyőzve megnézte, hogy mit is vágott hozzá az osztálytársa.
Noha a diák nem volt felvértezve antikváriusi szakértelemmel, azt viszont azonnal felismerte, hogy ami fejen találta, az egy igen régi és ritka könyv lehet. Ezért gondolt egyet, és az értékesnek látszó fóliánst három modern könyvért elcserélte az osztálytársával.
Amikor a lévai származású diák 1851 szeptemberétől Bécsben folytatta tovább a tanulmányait, megmutatta a könyvet egyik tanárának, Homoky Ignácnak. Homoky azonnal felismerte, hogy egy nagyon ritka és régi magyar nyelvemlék került a kezébe, ezért azt elküldte Pestre, Toldy Ferencnek, a neves irodalomtörténésznek.
Toldy lemásoltatta a könyvet és bemutatta az Akadémián,
majd az 1862-ben, illetve az 1868-ban megjelent irodalomtörténeti munkáiban is ismertette a fatáblákba kötött becses kéziratot, amelyet az első kiadásban Ehrenreich-, a másodikban pedig Ehrenfeld-kódex néven említett meg. 1862-ben a könyv visszakerült Bécsbe az eredeti tulajdonosához, Ehrenfeld Adolfhoz.
Később Szarvas Gábor, a magyar nyelvművelés megteremtője a Magyar Nyelvőr 1. évfolyamában Ferenc-legenda néven említve foglalkozott a kódexszel, mivel nem tudta, hogy a Toldy által említett két elnevezés közül melyik lehet a helyes.
Az 1870-es években a Magyar Tudományos Akadémia megbízta Volf Györgyöt, hogy készítse elő a kódex kiadását a Nyelvemléktár számára.
Volf Bécsben megvizsgálta az eredeti kéziratot, és ellenőrizte az erről készített másolatot,
majd részletes leírással ki is adta 1881-ben, ezúttal az MTA szerinti hivatalos nevén, mint Ehrenfeld-kódexet. A magyarok meg akarták venni a könyvet Ehrenfeldtől, ő azonban nem volt hajlandó megválni a kódextől.
A bécsi jogtanácsossá lett Ehrenfeld halála után azonban a kódexet az örökösei felajánlották megvételre a Magyar Nemzeti Múzeumnak, de olyan magas áron, hogy a múzeum, az első világháború utáni ínséges időkben, végül nem tudta azt megszerezni.
Ekkor az örökösök aukcióra bocsátották a kódexet Londonban,
méghozzá ezer angol font kikiáltási áron. (Az 1920-as években ezer font egy kisebb vagyon értékének számított.)
A magyar országgyűlés megszavazta, hogy közpénzből fedezzék az ezer angol fontos kikiáltási árat, egyéb kiadásokra pedig társadalmi úton gyűjtöttek össze további 450 fontnak megfelelő értékű pénzösszeget. A becses magyar nyelvemlék végül
így került haza az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárába 1925-ben, a Jókai-centenárium évében,
és ekkor, ennek tiszteletére nevezték el Jókai-kódexnek.
1954-ben a kódex teljes fakszimile kiadása megjelent a Codices Hungarici (Magyar kódexek) sorozatban.
Az Assisi Szent Ferenc és társai legendáit, valamint csodáit tartalmazó magyar nyelvű kézirat hiányos, és egy jóval korábbi magyar fordítás másolata.
Az eredeti kódexek elvesztek ugyan, de néhánynak fennmaradt a másolata, és a Jókai-kódexként ismert legrégebbi magyar nyelvű kézirat is egy ilyen megmaradt másolat.
Magát az eredeti kéziratot a 14. század végén, 1372 és 1400 közt írhatták, és erről másolta le az 1440-es évek elején egy budavári kolostorban élő cseri barát.
A papír vízjele alapján 1438-ban, vagy utána pár évvel később készülhetett a kézirat,
amely egy legalább 50 évvel korábbi, latinból készült magyar fordítás másolata.
A kódex eredetileg 9 kis negyedrét alakú hármas, azaz 12 leveles papírlevélből állt, ebből 81 levél, vagyis 162 lap maradt meg, legalább 27 levél azonban sajnos elveszett. Kötése két fatábláját kobaltkék bőr fedi, amely eléggé kifakult az évszázadok során.
Többen is kutatták a kuriózumnak számító magyar nyelvű kéziratot – maga Ehrenfeld is –, és ennek köszönhetően sikerült megtalálni az eredeti latin forrást.
A kódex forrásai az Actus beati Francisci et sociorum eius (Szent Ferenc és társai cselekedetei) és Szent Ferenc társának, Leó fráternek az irataiból összeállított Speculum perfectionis (A tökéletesség tükre), valamint Bonaventura ferences rendi szerzetes Szent Ferenc életrajza című könyve, továbbá Bartholomaeus de Pisis Liber confirmatum című munkája.