Érdekelte-e Rákosi Mátyást, hol laknak a magyarok?

Martin Heidegger egyik esszéjében azt írja, a „lakozás” nem egyszerűen egy tevékenység a sok közül, hanem az emberi létezés maga. Gondolatmenetét követve a lakáskérdés az emberiség egyik legfontosabb, a szó filozófiai értelemben vett, egzisztenciális problémája, amelyet minden korszakban meg kell oldani. Így voltak ezzel a magyarok is az ötvenes években, vagyis a második világháború pusztítása után és a társadalom átalakulásának idején. Vajon segített nekik az önmagát szocialistának nevező rendszer a lakhatási problémájuk megoldásában, alkalmazta a klasszikus szocialista ideálokat?

1960. Budapest. A Magyar Rádió tudósítója kollégáival együtt egy „távoli városrészre” utazik a közvetítőkocsival. Hogy időt nyerjen, menet közben munkához lát, hiszen a folyón is túl van az új ház, amihez talán sosem érnek oda. Öt perc is eltelt, és még mindig nincsenek ott, de úgy dönt, elkezdi a tudósítást az autóban.

Igen érdekes eseménynek vagyunk tanúi kedves hallgatóim, ebben a pillanatban öt új újdonsült házaspár veszi birtokába újdonsült otthonát itt a város szélén. Talán hallják is kedves hallgatóim a fölvirágozott autók búgását, amelyek egymás után odakanyarodnak a napfényben úszó új ház, az Új utca 21. elé

– mondja a riporter a Két emelet boldogság (r. Herskó János) című vígjátékban, majd magnóról autózúgást kever a hangjához, aztán átül egy másik ülésre, és folytatja.

Mosolyog itt mindenki, és hogyne mosolyogna ez a 10 fehérbe és feketébe öltözött fiatal, amikor a mai napon nemcsak szívük választottjával kelhettek egybe, hanem ráadásul még egy modern és minden igényt kielégítő lakást is kaptak hozományul társadalmunktól. Nem nagy ez a ház, mindössze kétemeletes, kétemeletnyi szimbóluma annak a szeretetnek és összefogásnak, amellyel társadalmunk hozzájárul a fiatal házasok boldogságához.

A sok nevetést ígérő film a 19. század közepe óta létező lakáskérdésre próbál választ adni a Kádár-rendszerben. Ahogy Keller Márkus történész-szociológus megfogalmazta Szocialista lakhatás? című könyvében, a dilemma a következő volt:

hogyan lehet megfelelő otthont elfogadható áron az emberek rendelkezésére bocsátani, illetve milyen életformát, milyen életstílust hozzanak létre, támogassanak a felépülő lakások?

A film humora arra épül, hogy ez a csodás, kétemeletnyi boldogság valójában sok-sok bújtatott hibát rejt, akárcsak

az egész panelprogram, a Kádár-rendszer drága és rossz minőségű válasza.

Nem véletlen, hogy ez a film nem korábban készült. Rákosi Mátyás ugyanis még ennyire sem volt jó szállásadó, mint 33 évig regnáló utódja.

Hol laktak az ötvenes években?

A második világháború után kérdésessé vált, hova költözhetnek az emberek, ha oda, ahol korábban éltek, nem térhetnek vissza. A középületek mellett ugyanis sok lakóház elpusztult a véres időszakban Magyarországon, ahogy Európa más országaiban is.

Budapest ostroma egyike volt a második világháború legpusztítóbb és legjobban elhúzódott városcsatájának Forrás: DPA/AFP/Verwendung weltweit, usage worldwide, Please check additional restrictions!, Bitte Einschränkungen der Handelsrechte beachten!/Agentur Voller Ernst

Preisich Gábor Budapest városépítésének története 1919-1969 című könyvében azt írja:

Az akkori Budapest 38 ezer épületéből csupán 14% maradt épen, 5% teljesen elpusztult, míg 17% súlyosan sérült; a város 290 ezer lakásából 20 ezer teljesen megsemmisült, míg 60 ezer súlyosan sérült.

Ugyanakkor a lakáshiánynak nem csak a magasból hulló bombák és a ropogó fegyverek pusztítása volt az oka.

1953. Magyarország, Budapest VIII., Budapest VII., Rákóczi út, jobbra a Nagykörút kereszteződésénél az EMKE ház Forrás: Fortepan

Már a háború előtt megindult a folyamat, amelyben sokan, és évről évre egyre többen költöztek vidékről a városokba, ami még inkább generálta a lakáshiányt.

Ráadásul a családszerkezet is megváltozott, nem élt együtt több generáció, csak a szülők és a gyerekek éltek egy lakásban.

1950. Magyarország, Budapest XII., Budapest II., Krisztina körút 2-4. számú ház erkélye a ház Széll Kálmán (Moszkva) tér felőli oldalán Forrás: Fortepan/Szerdahelyi Márk

Emellett az emberek már mást vártak el egy lakástól, mint korábban. Ami addig minőségben jó volt, például az, hogy nincs fürdőszoba, az, hogy a WC nem a lakásban van, hanem a gangos ház folyosójának végén vagy az udvarban, egyre kevésbé volt elfogadott. Tehát egyfajta minőségi lakáshiányról is beszélhetünk a korban

– mondja Keller Márkus az Origónak.

Ezek mellett még egy tényező mélyítette a lakásválságot, mégpedig az állami bürokrácia irodaigénye.

A diktatúrákban megnő a különböző állami és pártszervezetek létszáma, és az ott dolgozóknak szükségük van irodákra. Budapesten nem volt annyi irodaház, amennyi kellett volna, ezért lakásokat sajátítottak ki erre a célra

– magyarázza az Országos Széchényi Könyvtár 1956-os Intézetének tudományos munkatársa, az ELTE TÁTK Összehasonlító Történeti Szociológiai Tanszékének vezetője.

1951. Magyarország, Budapest II., kilátás a Szemlőhegy utca 37. számú házból a Margit híd és a Parlament felé Forrás: Fortepan/Horváth Márton

A probléma tehát adott volt, paneleket, Kádár-kockákat viszont csak a hatvanas években kezdtek építeni.

Állami vagy magánépítésű legyen a ház?

A 19. század közepétől két átfogó válasz jött létre a lakáskérdésre Európában:

egy polgári és egy baloldali, szociáldemokrata válasz.

1950. Magyarország, Sümeg, Kossuth Lajos utca 19. Forrás: Fortepan/Építész

„Az előbbi szerint a proletariátust integrálni kell a polgári társadalomba, hozzá kell őket segíteni ahhoz, hogy legyen annyi pénzük, hogy saját maguk vegyenek, építsenek maguknak lakást, házat, ráadásul

úgynevezett »lezárható« lakásokat, ahol egy család egy lakásban élhet.

Emellett üdvözlendő célként jelent meg az is, hogy a nők ne dolgozzanak.

Hiszen, ha az anya nem dolgozik, akkor van ideje és energiája arra, hogy a családot szocializálja, integrálja a társadalomba.

Így az a veszély, amit a polgárság számára a proletariátus jelent, a forradalmi potenciál, az egészségügyi problémák, amelyek abból adódnak, hogy együtt laknak tízen, férfiak, nők, gyerekek vegyesen, illetve a különböző korúak és neműek szoros együttéléséből fakadó erkölcsi veszélyek is megszűnnek.

A baloldali, szocialista válasz szerint a lakás az infrastruktúrának a része, kicsit olyan, mint a víz, meg az utak, nem egy áru, tehát ezt az államnak ugyanúgy biztosítani kell.

A cél ebben a gondolatkörben nem is az integráció, hanem egy új társadalom megalkotása, ahol a családi élet centruma a közösségi terek felé tolódik el”

- magyarázza Keller Márkus.

1953. Magyarország, Dunaújváros (Sztálinváros), balra a Május 1. utca házainak hátsó frontja az Ady Endre utcától a Babits Mihály utca felé nézve Forrás: Fortepan/Gallai Sándor

Ennek ellenére a sztálini rendszerbe illeszkedő, baloldali Rákosi-rendszerben állami szinten semmilyen átfogó megoldás nem merült fel a problémára.

Egyszerűen nem volt fontos a lakáskérdés.

Bár érezték, hogy baj van, ez a statisztikai adatokból is kiderült, és az építészeti lapokban is folyt erről vita. Tudták, hogy lakáshiány, lakásválság van, általános témaként fölmerült, mégis alig épültek állami lakások

– teszi hozzá.

Vajon hogyan lehetséges ez egy olyan rendszerben, amely elvileg szociális, gondoskodó, jó gazda?

A válasz kézenfekvő, és tulajdonképpen a középiskolai történelemkönyvből is kiolvasható.

A Rákosi-rendszer gazdaságpolitikájában nem volt prioritás a lakhatás.

1953. Magyarország, Dunaújváros (Sztálinváros), a Május 1. utcai házak mögötti park a Vasmű (Sztálin) úti házak hátsó frontja felé nézve Forrás: Fortepan/Gallai Sándor

A párt első embere nem az életszínvonalat növelő intézkedésekre fordította az erőforrásokat, hanem a sztálinista doktrínának megfelelően a nehéziparba fektetett, amelyről úgy tartották a Szovjetunióban, hogy az a modernizáció motorja. Emellett a magyar hadiiparra költöttek, mivel a hadsereget is fejleszteni akarták arra az esetre, ha kitörne a harmadik világháború.

Ezeken a sok pénzt felemésztő területeken Moszkva eredményeket várt, lakásépítésre kevés maradt.

Rákosi gyors és kényelmetlen megoldása

Mivel kevesebb volt a lakás, mint kellett volna, kézenfekvő ötlettel álltak elő az ötvenes években.

Államosították a nagy bérházakat.

Az indokolt lakásszükséglet fogalma, az igény annak meghatározására, hogy kinek mekkora lakás jár, már az első világháború idején megjelent. Attól a pillanattól kezdve, hogy lakáshiány volt, valamiképpen szabályozni kellett ezt is

– mondja Keller Márkus.

1951. Magyarország, Eger, előtérben a kis Zsinagóga, távolabb a Líceum és a Főszékesegyház, jobbra a Minorita templom a Dobó István (Kossuth) téren Forrás: Fortepan/Gyöngyi

Az egykori nagypolgári otthonokat kisebbekre tagolták, amelyben egy párnak egy szoba jutott. Ez volt a mérce. Aztán minden egyes embernek még egy szoba járt, ha lett gyerekük, kaptak még egy szobát, ha hozzájuk költözött a nagymama, akkor is egyet.

Az értelmiségieknek pedig járt még egy dolgozószoba is. Ezzel aztán tudtak trükközni az élelmesebbek.

Ha valaki egy háromszobás lakásban lakott, amit államosítottak, de csak ketten laktak ott, ha papíron beköltözött oda a nagynéni, megkaphatták az üres szobát is, különben beköltöztetett volna oda társbérlőket az állam. Persze olyan nem volt, hogy valakinek keresnek egy párt, akivel összeköltözhet, tehát nem lett kollégista senki sem, egyedül is beköltözhetett egy szobába

– magyarázza a történész-szociológus.

1957. Magyarország, Budapest IX., Üllői úti ház helyreállítási munkák idején Forrás: Fortepan/Kiszely György

Amellett, hogy a lakható állapotban maradt lakásokat kisebbekre szabdalták, és kialakult a társbérlői rendszer,

az ötvenes években épültek új lakások is, de leginkább magánerőből.

Az arányokat jól mutatja, hogy ezeknek a lakásoknak a száma 1948-tól a hatvanas évek elejéig meghaladta az állami építésűekét.

Az állami lakásépítés többnyire az ipari beruházásokhoz kapcsolódott. A szocialista városok is egy-egy ipari beruházás köré épülő városok, ahol állami lakások is épültek, de ezek száma messze nem elégítette ki az igényeket. 1958-ban országosan körülbelül 300-400 ezer lakás hiányzott, meg kellett volna duplázni a felépített új lakások számát, hogy kielégítsenek minden igényt

– teszi hozzá a Szocialista lakhatás? című könyv szerzője.

Lakásépítési támogatás szerencséseknek

Nyugat-Európában és a szocialista országokban is elterjedt ekkoriban, hogy

állami kölcsönöket adtak lakásépítéshez.

Ugyanakkor, amíg Németországban vagy Ausztriában bárki hozzájuthatott kedvezményes állami hitelhez, és csak jövedelmi határokat szabtak meg,

Magyarországon nem szociális alapon, hanem a munkavégzésben elfoglalt pozíció alapján, tehát osztályalapon fogalmazták meg, hogy a munkások és az értelmiségiek élhetnek ezzel a lehetőséggel.

1956. Magyarország, Budapest, V. a Belgrád rakpart 1. számú ház egyik lakása Forrás: Fortepan/Bauer Sándor

Rendelet szabályozta, hogy a mezőgazdasági munkások és a „vidékiek” nem igényelhetik, vagy lényegesen rosszabb feltételekkel juthatnak hozzá állami lakásépítési támogatáshoz.

„Magyarországon, mivel a lakosság nagy része nem városban lakott, a többség nehezített feltételek mellett vehette igénybe az állami támogatást. Nyugat-Európában a lakástulajdonhoz jutás támogatása azt (is) célozta, nehogy még egyszer valami ordas eszme foglyaivá váljanak az emberek.

Közvetlenül a háború után az a felfogás terjedt el, hogy azok, akiknek tulajdona van, kevésbé csábíthatóak el különböző szélsőséges ideológiákkal.

Magyarországon ezzel szemben a lakásépítési kölcsön egyfajta jutalom volt a rendszer kedvezményezettjeinek”

– teszi hozzá Keller Márkus.

1953 Forrás: Fortepan/Nagy Gyula

A vidéki agrárnépességet tehát magára hagyták a lakhatási problémával. Mivel lakniuk kellett valahol, a falusiak, még a nehezített körülmények ellenére is, maguk építették fel az otthonaikat.

Az 1950-es években elkészülő új lakások 30%-a állami támogatás nélkül épült fel.

Milyen házakban, lakásokban laktak?

Az ötvenes-hatvanas években készült felmérésekből kiderül, hogy az emberek egész Európában

családi házban szerettek volna lakni akkoriban.

A kor modern építészeinek felfogása viszont az volt, hogy

ez egy rossz megoldás a lakásproblémára, hiszen pazarló, és a társadalom tagjainak elszigetelődéséhez vezet.

Úgy vélték, hogy egy családi ház területén egy emeletes is elfér, amelyben sokkal több otthont lehet kialakítani. A legkedveltebb típusú lakásformát csak a többgyermekes családok számára tartották megfelelőnek, de akkor is leginkább sorház formájában, amelyek típustervek alapján, tömegesen építhetőek voltak.

1955. Magyarország, Szekszárd, Széchenyi utca az Augusz-ház tornyából Forrás: Fortepan/Uvaterv

Major Máté, a Rákosi-rendszer és a Kádár-korszak egyik legnagyobb hatalmú építészeti gondolkodója egyenesen pszichózisnak nevezte a családi ház iránti igényt,

azaz a valósággal való kapcsolat egyfajta megszakadásaként tekintett rá.

A megszakadt kapcsolatot pedig előadásokkal, típustervekkel próbálták helyreállítani.

Magyarországon a családi ház hagyománya talán még erősebb volt, mint Európa többi részén. Nemcsak vidéken, Budapesten is. A fővárosban, amely az ország legvárosiasabb városa, a lakóépületeknek a többsége földszintes családi ház volt akkoriban. Ez még a nagy Budapestre is igaz volt, az ötvenes évek elején pedig a fővároshoz csatolt területek csak fokozták a családi házas jelleget

– magyarázza a történész-szociológus.

1953. Magyarország, Komló, látkép a Pécsi úti hajtűkanyar tetejéről, a Mecsek Bányaipari Tröszt épülete és Tanácsháza (ma Városháza) felé nézve Forrás: Fortepan/Uvaterv

Az 1950-es évek magyarországi lakhatása tehát inkább a polgári lakáseszménynek felelt meg,

mint a kollektivista, közösségi életmódot támogató, szocialista szemléletnek.

„Érdekes, hogy miközben a hosszú ötvenes évekről gyakran totalitárius diktatúraként beszél a szakirodalom, sok szempontból joggal, az állam egy nagyon fontos részét mégsem kontrollálta az emberek életének.

A lakhatásban, a lakáshasználatban és -építésben teret engedett az emberek önfejűségének.

Ezen a képen némileg változtattak az 1960-as évek közepén beinduló nagy állami lakásépítési programok, de az itt megjelenő lakáseszmény is inkább a polgári-kispolgári lakáseszményhez kapcsolódott. Nagyon izgalmas, hogy egy önmagát szocialistának nevező rendszer válasza a lakáskérdésre csak nyomokban tartalmazta a klasszikus szocialista ideálokat” – teszi hozzá a történész-szociológus.

1957. Magyarország, Budapest I., budai Vár, kilátás a Mátyás-templom tornyából a Krisztinaváros felé, középen a plébániatemplom. Előtérben a Tárnok utca és az Úri utca házai, háttérben a Nap-hegy és a Sas-hegy Forrás: Fortepan/Sándor György/FSzEK Budapest gyűjtemény

Tehát, annak ellenére, hogy az ötvenes években is épült néhány állami lakás,

a kikúrálás és átnevelés „majori” megoldása mindössze elmélet maradt.

Aki csak tehette, családi házat épített magának, és egyáltalán nem ragaszkodott a kétemeletnyi boldogsághoz.