„Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket."
(Lukács evangéliuma, III., Lk.2.2 – Lk. 2-12,)
Jézus életéről és tanításáról a Kr.u. 4. század végén, a 382-es római zsinaton elkezdett, és a 414-ben megtartott karthágói szinódussal befejezett kanonizáció nyomán az egyedüli hitelesként elfogadott négy újszövetségi szentírás, Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma emlékezik meg részletesebben.
A négy evangéliumon kívül Jézus élettörténetéről számos más, zömében csak töredékes formában fennmaradt forrás is beszél.
Ezeket a 2., illetve a 3. században keletkezett, és nemegyszer az újplatóni gnosztikus filozófiai irányzat nyomait is magukon viselő, ismeretlen szerzőktől származó úgynevezett apokrif evangéliumokat a 4. század végén elkezdődött kanonizáció során rekesztették ki a sugalmazott szentírások közül.
Jézus születéséről és gyermekkoráról azonban még a négy evangélista is csak igen szűkszavúan beszél.
Amiben mind a négy újszövetségi szentírás, valamint a korabeli források is megegyeznek, hogy a Megváltó a galileai Betlehemben látta meg a napvilágot.
A négy evangélista közül Lukács ír a legrészletesebben Jézus megszületéséről: „Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt.
Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson... " (Lukács III., Lk.2.2 – Lk. 2-12,) Lukács mellett az első újszövetségi szentírás, Máté evangéliuma szintén megemlíti a betlehemi jászlat.
A názáreti Jézus valós történelmi személyiség volt. Jézus tanításainak rendszerbe foglalása mellett az életéhez kapcsolódó tárgyakat is csak a 4. századtól, a kereszténység bevett, majd államvallássá tétele után kezdték el összegyűjteni.
Három évszázadon keresztül ugyanis a jézusi tanok követői, illetve a Megváltó emléke súlyos üldözésnek volt kitéve a római hatalom részéről.
Jézus tanításai gyorsan terjedni kezdtek már az 1. században, először a római impérium keleti provinciáiban,
de Claudius császár uralkodása idején (Kr.u. 41 és 54. között) Rómában is megjelentek az első keresztény közösségek.
A római államhatalom eleinte valamiféle furcsa zsidó szektaként tekintett az új vallás követőire. Claudius Kr.u. 47-ben kitiltotta a keresztényeket Rómából, az ortodox zsidók és az új vallás követői között rendszeresen fellángoló összecsapások miatt.
Annak ellenére, hogy Róma jellemzően toleráns volt a meghódított népek vallásaival szemben, az 1. század derekától
az imperátorok egyre inkább az államhatalmat veszélyeztető mozgalomként tekintettek a kereszténységre,
az új vallás szervezettsége, és a római császárok istenként való elismerésének megtagadása miatt.
Erre volt visszavezethető az a csaknem három évszázadig váltakozó intenzitással zajló keresztényüldözés, amely Néró császár uralma (Kr.u. 54 és 67 között) idején kezdődött el.
A legtöbb áldozatot követelő üldözési hullámok Domitianus (Kr. u. 82 és 96 között), Commodus (Kr. u. 180 - 192), valamint Traianus Decius császár uralmához (Kr.u. 250 - 252) köthetők, ám az egyháztörténet mindmáig legnagyobb keresztényüldözése
a császári bíbort 286-ban magára öltő Diocletianus uralkodása alatt történt.
Az Augustus nevéhez fűződő, és a köztársasági intézményeket legalább formálisan megőrző principátus rendszere helyett Diocletianus nyíltan despotikus, tetrarchális, négy császár uralmán alapuló államrendszert vezetett be, ez azonban gyorsan összeomlott, és 312-ben, riválisait legyőzve, I. Constantinus császári diadémja alatt ismét egyszemélyi uralom alatt egyesült a megroppant birodalom.
Constantinus végleg szakított a 4. század elejére az egész birodalom területén elterjedt keresztény közösségek üldözésével. A hagyomány szerint a császár keresztények felé fordulásában komoly szerepet játszott egy látomás.
Mielőtt Constantinus 312 októberében a Pontus Milvius hídnál megütközött Maxentius ellencsászárral, a csata előtti éjszakán egy fényes keresztet jelent meg álmában, a következő felirattal: „In hoc signo vinces" azaz „E jel jegyében győzedelmeskedni fogsz".
Hogy így történet-e vagy sem, nem tudható, de tény, hogy miután Constantinus győzelmet aratott a háromszoros túlerőben lévő vetélytársán, 313-ban kiadta a nagy jelentőségű milánói ediktumot, amellyel nemcsak hogy megszüntette a keresztények üldözését,
hanem a római államvallással egyenértékű vallássá nyilvánította a keresztény hitet,
megteremtve ezzel ahhoz az alapot, hogy később a kereszténység váljon a birodalom kizárólagos államvallásává.
A császár kezdeményezésére és elnöklete alatt 325-ben ült össze a nikaiai zsinat, amely a hosszú ideje zajló, és Jézus isteni vagy emberi lényegére vonatkozó vitára véglegesen pontot tett,
megteremtve ezzel a kereszténység teológiai egységét.
Constantinus a keresztény egyház erőteljes támogatása ellenére élete végéig áldozott Róma régi isteneinek, és csak a halálos ágyán vette fel a keresztséget.
A krisztusi tanok azonban ennél már jóval korábban hithű követőkre találtak a császári házon belül.
Constantinus anyja, az alacsony sorból származó Flavia Iulia Helena
még a diocletianusi keresztényüldözések idején, a 4. század fordulója táján titokban felvette a keresztény hitet,
akit a fia, miután 306-ban elfoglalta a trónt, magához vett, és megbecsülése jeleként a „nobilissima femina", azaz a „legnemesebb asszony" címmel ruházott fel, később, 325-ben pedig augusztává, császárnővé tett.
A mélyen hívő Helena császárnő 326-ban a Szentföldre látogatott, hogy felkeresse a rajongásig szeretett Mester, Jézus életének és halálának egykori helyszíneit. Helena vallásos ügybuzgalma nemcsak a megszentelt helyeken történt imádkozásra, hanem arra is kiterjedt,
hogy kísérete és a helyiek segítségével felkutassa Jézus életének még fellelhető szent relikviáit.
Amikor Helena Jeruzsálemben tartózkodott, a császárnő parancsára aprólékosan átkutatták a Golgotát, ahol három kereszt korhadt maradványaira bukkantak. Ezekről úgy vélték, hogy egykor Krisztus, valamint a két lator teste függött rajtuk.
Arról, hogy melyik lehetett közülük a Szent Kereszt, Helena a jeruzsálemi püspök tanácsára akként győződött meg, hogy a keresztfákat egy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő jeruzsálemi nőhöz vitték.
A beteg nő megérintette mindhárom fát, és a hagyomány szerint Krisztus keresztjének megérintésétől nyomban meggyógyult.
A császárnő a Szentkereszt egyik részét díszes ezüsttokba foglaltatva Jeruzsálemben hagyta, a másik felét pedig Rómába vitte, ahol az ereklye őrzésére felépíttette a Szent Kereszt-bazilikát.
A császárnő a szentföldi útján elzarándokolt Jézus szülővárosába, Betlehembe is.
Az istállóként funkcionált sziklaüreg fölé, ahol három évszázaddal korábban Jézus megszületett, templomot emeltetett.
Az egyik hagyomány szerint ekkor bukkantak rá a jászol, Jézus bölcsőjének néhány megmaradt deszkadarabjára, amit más szent ereklyékkel együtt magával vitt Rómába.
A becses ereklyét, amelyet egy jászol formájú, díszes, üvegezett ezüstládikóban helyeztek el, Róma legősibb keresztény bazilikájában, a Santa Maria Maggiore főszékesegyházban, a főoltár alatt őrizték, egészen 2019 novemberéig.
A késő antik bazilikát Szent Libériusz pápa látomása nyomán, az 5. század elején építették fel
a római Esquilinus-dombon. Róma legrégebbi patriarchális székesegyháza 1741-ben XIV. Benedek pápa pontifikátusa alatt nyerte el a ma is ismert végleges formáját.
November 22-én Stanislaw Rylko bíboros, valamint Piero Marini érsek, a Szent Jászol őre készítette elő a csecsemő Jézus bölcsőjének tartott relikviát a Jeruzsálembe,
majd onnan a szent születés városába, Betlehembe tartó hosszú útjára.
A becses ereklye november 30-án érkezett meg a Szentföldre, azon a napon, amikor a régi hagyományt követve meggyújtják a gyertyákat a betlehemi Jászol téren felállított karácsonyfán.
A Szent Jászol másfél évezred után tért vissza Betlehembe, ahol a hívek karácsonykor, a Születés templomában róhatják le kegyeletüket Jézus bölcsőjének ereklyéje előtt.