Születésének dátuma vitatott, újabban 1892. május 7-re teszik, de korábban Jugoszláviában május 25-én ünnepelték hivatalosan. Horvát apától és szlovén anyától Josip Broz néven született a horvát-szlovén határon fekvő Kumrovecben, egy szegény parasztcsalád kilenc gyermeke közül a hetedikként.
A lakatos szakmát tanulta ki, majd 1913-ban behívták az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébe. Az első világháborúban előbb a szerb frontra küldték, ahol néhány hetet fogdában töltött háborúellenes propaganda miatt. 1915-ben a galíciai fronton harcolt, bátorságáért kitüntetést is kapott, nem sokkal később sebesülten orosz fogságba esett.
Innen megszökött, majd az 1917. októberi bolsevik hatalomátvétel után a vörösök oldalán harcolt,
és belépett a bolsevik pártba.
1920-ban tért haza az első, orosz feleségével, Pelagija Belouszovával az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba, és a Jugoszláv Kommunista Párt tagja lett.
A párt 1921-es betiltása utáni illegális tevékenységért több alkalommal került börtönbe,
közben azonban egyre magasabbra emelkedett a párthierarchiában.
1934-ben beválasztották a politikai bizottságba, ekkor vette fel a Tito mozgalmi nevet. 1935-től a moszkvai Komintern-központban dolgozott, és amikor 1938-ban az addigi jugoszláv pártvezetés a nagy sztálini tisztogatások áldozatául esett, a Kremlben őt bízták meg az újjászervezéssel, így Tito lett a Jugoszláv Kommunista Párt első embere.
1937-ben tért haza, a párt 1940-es illegális zágrábi kongresszusán választották meg hivatalosan is főtitkárnak.
Jugoszlávia 1941 áprilisában történt német lerohanása és megszállása után Tito a megszerveződő partizánerők főparancsnoka lett. Joszip Broz Tito szovjet tudomással 1942-ben hívta életre a Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Bizottságot, de már 1941 nyarán harcot hirdetett a német megszállók ellen.
A gerillavezérré lett Tito ennek égisze alatt szervezte meg partizánhadseregét, a Jugoszláv Népi Felszabadító Hadsereget,
amelyet később az angolok, illetve az amerikaiak fegyvereztek fel többek között 100 ezer puskával,
50 ezer automata fegyverrel és géppuskával, 1360 aknavetővel, valamint 700 rádiókészülékkel, egészen addig az ellenségtől, főleg olaszoktól szerzett fegyverekkel harcoltak.
A partizánsereg verbuválásával egyidejűleg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének egykori őrmestere tábornaggyá nevezte ki sajátmagát.
Az önmaga előléptetése folytán Tito marsallként ismertté vált partizánvezér 1943 áprilisában, az úgynevezett neretvai csatában sikeresen kitört a Wehrmacht gyűrűjéből, de a Sutjeska mellett vívott ütközetben partizánhadserege súlyos vereséget szenvedett el a német reguláris alakulatoktól.
Szerencséjére 20 ezer fős csapatából 14 ezer embernek sikerült kitörnie a német gyűrűből,
ezért a partizánhadserege nem semmisült meg.
A sutjeskai vereség után Tito már nem mert nyílt ütközetbe bocsátkozni a Wehrmacht alakulataival, hanem partizánjaival együtt a hegyekbe vetette be magát, és kerülte a nyílt összecsapásokat.
Tito a megszálló német és olasz csapatokkal és a talán még náluk is jobban gyűlölt Draza Mihajlovics-féle királypárti csetnik hadsereggel, valamint a horvát Usztasával egyszerre vívott véresen kegyetlen partizánháborút.
A német hadtáp-összeköttetés és a felvonulásban lévő kisebb alegységek, valamint rivális partizánok ellen végrehajtott rajtaütéseken kívül még arra is maradt ideje, hogy
az ellenséges kollaborációval meggyanúsított települések ellen nem egyszer bestiálisan kegyetlen büntetőhadjáratokat vezessen.
1944. május elején személyesen Hitler utasítására titkos kommandós akciót szerveztek Tito kézre kerítésére.
A Mussolinit kiszabadító Otto Skorzeny SS-Obersturmbannführer (alezredes) parancsnoksága alá rendelt deszantos alakulat az „Unternehmen Rösselsprung", azaz a „Lóugrás-művelet" fedőnevű akcióban
1944. május 25-én próbált meg rajta ütni
Titónak a boszniai Drvar közelében fekvő álcázott főhadiszállásán.
Tito azonban, amikor hírül vette az első német ejtőernyősök földet érését, mindent hátrahagyva, azonnal elmenekült, ezért Skorzenynek csak a partizánvezér félig kihűlt ebédjét, valamint díszes tábornagyi kabátját sikerült „elfognia".
Winston Churchill brit miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt hosszadalmas viták után – elsősorban az amerikai elnök nyomására – Titót ismerték el a királypárti Mihajlovics helyett az angolszász hatalmak kizárólagos szövetségesének.
Tito partizánjai 1944 őszén a Jugoszlávia területére benyomult Vörös Hadsereg segítségével kiverték a német megszállókat az ország területéről.
A Délvidékre bevonuló partizánalakulatok az 1942-es újvidéki "hideg napokat" tízszeresen bosszulták meg a vajdasági magyarokon. A partizánok vérengzésének mintegy 40 ezer magyar civil, köztük számos nő és fiatalkorú esett áldozatául.
A délvidéki megtorlásra ugyan nem Tito adott parancsot, de hallgatólagosan tudomásul vette a vérengzést,
és senkit sem vont felelősségre a kegyetlen atrocitásokat elkövető partizánparancsnokok közül.
1945. május elején súlyosan megromlott Tito és az angolok közötti viszony.
Az Isztriai-félszigetre bevonult partizánalakulatok ugyanis Tito parancsára Trieszt megszállására készültek, amit viszont Churchill már nem volt hajlandó eltűrni, ezért parancsot adott Alexander tábornagynak, hogy akár a hadsereg bevetésével is akadályozza meg Trieszt megszállását.
A britek határozott fellépésére, Tito kénytelen volt lemondani az észak-olasz kikötőváros megszállásáról. Horvátország 1941 áprilisában kikiáltott függetlensége ismét megszűnt, és 1945 májusában Tito uralma alatt egyesült ismét Jugoszlávia.
A háború után szovjet minta szerint szervezték át az országot, hivatalosan is megszüntetve a monarchiát, az államélet vezetéséből pedig kiszorították a nem kommunistákat. Az ellenzékieket, és később az „elhajló" kommunistákat is az államvédelem terrorizálta.
Az 1950-es évek elejére nemcsak Tito kultuszát építették ki, hanem még a hírhedt jugoszláv gulágot is
az Adriai-tenger egyik kietlen szigetén, Goli Otokon, ahol a rendszerre veszélyesenk ítélt horvátok, szerbek, szlovének, macedónok, montenegróiak, bosnyákok, albánok, magyarok és mások raboskodtak 1949 valamint 1980 között.
Goli Otokról, a szovjetbarát kommunisták részére is létesítendő lágerről Tito anélkül döntött 1948 őszén, hogy bárkivel is egyeztetett volna.
„Tito szuverén módon őrzött mindent, ami a személyiségével függött össze – bárki érintette is a stílusát vagy privilégiumait, kitette magát annak a kockázatnak, hogy fejére idézi haragját, s esetleg azonnal rásütik az ellenség, a párt ellenségének bélyegét" – így jellemezte Titót a marsall egykori, és később vele szembe fordult harcostársa, Milovan Gyilasz.
Tito, akit 1953-ban Jugoszlávia elnökévé választottak, független balkáni külpolitikája miatt már korábban összeütközésbe került Moszkvával.
Miután Sztálin beavatkozási kísérletei sorra kudarcot vallottak,
az ezen felbőszült szovjet diktátor parancsára 1948-ban kizárták Jugoszláviát a kommunista pártok Moszkvából irányított nemzetközi szervezetéből, a Kominformból.
A Kremlből irányított jugoszlávellenes propagandaháború, gazdasági bojkott és provokációk közepette Tito Jugoszláviája a Nyugathoz közeledett, a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatok rendezésére csak Sztálin halála után két évvel később, 1955 májusának végén került sor.
A mindkét tömbtől egyenlő távolságot tartó
Tito Nehru indiai és Nasszer egyiptomi elnökkel közösen kidolgozta az aktív el nem kötelezettség elveit.
Az egyik nagyhatalmi tömbhöz sem tartozó úgynevezett el nem kötelezettek első csúcstalálkozóját Belgrádban, 1961-ben tartották meg, a főleg fejlődő, harmadik világbeli országokat egyesítő politikai mozgalomnak pedig Tito lett az egyik meghatározó vezetője.
Az új jugoszláv szocializmus-modell némi liberalizációval járt,
a központi szervek hatáskörét és az állami tervezést a munkás-önigazgatás korlátozta, ugyanakkor a részben a hat tagállamba (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Macedónia) került hatalom a belgrádi központ ellenlépéseit váltotta ki.
A megosztott vezetésből Tito először 1966-ban a centrista szerb Rankovictól, majd hat évvel később a liberális decentralizálás szerb és horvát híveitől szabadult meg.
Az 1974-es új alkotmány a hat tagállam és a két tartomány (Vajdaság és Koszovó) egyenlőségére épült, ami erősítette az albán nacionalizmust, ugyanakkor a horvátok és főként a szerbek elégedetlenségét is kiváltotta.
A romló egészségű Tito fél lábát 1980 januárjában amputálni kellett, állapota ezután gyorsan romlott és 1980. május 4-én meghalt. Temetésén egymillió ember, 35 államfő, 24 kormányfő és 46 külügyminiszter, továbbá több száz kommunista és munkáspárt,valamint népi felszabadító mozgalom küldöttsége vett részt.
A jugoszláv államszövetség nem sokkal élte túl Tito halálát: a decentralizáció kudarcot vallott, az önigazgatás mellett fennmaradt a párt hatalmi monopóliuma, és egyre jobban kiéleződtek a korábban lefojtott nemzetiségi feszültségek,
ami odavezetett, hogy az 1990-es évek véres polgárháborújában Jugoszlávia végérvényesen szétesett.
Tito megítélése ma is vitatott: életében csak magasztalni volt szabad, halála után Zágrábban renegát horvátnak, Belgrádban pedig szerbfalónak tartották.
Horvát bírálói nem bocsátják meg neki a "horvát tavasz" 1972-es elfojtását, a szerbek pedig az 1974-es alkotmány életbe léptetését. A belgrádi parlamentből kirakták a képét, a volt Jugoszláviában róla elkeresztelt városok és utcák sorra visszakapták eredeti nevüket.
Horvátországi emlékművét szülőfalujában, Kumrovecben 2004-ben felrobbantották,
2015-ben a hivatalba lépő horvát elnök, Kolinda Grabar-Kitarovic első intézkedéseként pedig Tito mellszobrát távolíttatta el az államfői palotából.
A marsallról elnevezett zágrábi teret három éve maratoni vita után keresztelték át. Ugyanakkor Montenegró fővárosában, Podgoricában, amelyet 1992-ig Titogradnak hívtak, 2018-ban állították fel szobrát, belgrádi mauzóleuma pedig ma is kedvelt turistalátványosság, az egykori Jugoszlávia utódállamaiban pedig még ma is sokan gondolnak vissza nosztalgiával a Tito-korszakra.
(Forrás: MTVA Sajtóadatbank, Origo)