A mumifikáció az ókori Egyiptomban a halottakkal kapcsolatos rituálék szerves részét képezte, amely magában foglalta a test egyfajta megőrzését is annak érdekében, hogy az elhunyt biztonságosan át tudjon lépni a túlvilágra. Az ókori egyiptomiak ugyanis hittek abban, hogy az életerőt jelképező lélek, a „ka" elhagyja a testet, amikor az ember meghal. Ráadásul csak akkor „térhet vissza", ha az elhunytat megfelelően bebalzsamozzák, hogy így az örökkévalóságig élhessen egy másik világban.
Az időszámításunk előtt 664 és időszámításunk előtt 525 között uralkodó egyiptomi 26. dinasztia idejéből származó
rejtekhelyet egy hatalmas, 5,3-szor 5,3 méter méretű kútban találták meg a szakemberek, körülbelül tizennégy méteres mélységben.
A kutatók összesen 370 kerámiaedényt azonosítottak, amelyek a mumifikálási folyamat során felhasznált anyagok maradványait tartalmazzák, valamint négy üres mészkőből készült, úgynevezett Canopic-edényt, amelyekbe olyan hieroglif-szövegeket gravíroztak, amelyek egy „Wahibre" nevű személyt neveznek meg.
Az ásatások egy hosszú távú projekt részét képezték, amelynek célja régiségek feltárása volt, amelyek egy olyan korszakból származnak, amikor az ókori egyiptomi társadalom új utakat keresett egyedi egyiptomi identitásának megőrzésére
– mondta Miroslav Barta, a cseh misszió vezetője a HeritageDaily online tudományos portálnak.
A mumifikációs folyamat során az agyvelőt eltávolították, gyakran külön agyagedénybe helyezték, miközben belső szerveket is kivették, az aorta és a szív kivételével. A testüreg és a zsigerek fertőtlenítését pálmaborral és különböző fűszerekkel végezték.
Mindezeket olyan edényekben tárolták, mint amilyeneket Abu Sirban találtak, amelyeket az agyban maradt anyagok lebomlásának megállítására használtak.
A belső szervek eltávolítása és száraz nátronba helyezése volt lényegében a sikeres mumifikálás titka, a testet így tudták tökéletesen kiszárítani. És mivel a balzsamozást szent rítusnak tartották, a titkos edényekben való tárolás fontos vallási jelentőséggel is bírt.