Tóth Ilonka kivégzése: a Kádár-diktatúra egyik legaljasabb gyilkossága

Tóth Ilona a bírói emelvény előtt

Hatvanöt éve, 1957. június 28-án hajtották végre a Kozma utcai gyűjtőfogházban Tóth Ilona huszonnégy éves szigorló orvosnőn a Fővárosi Bíróság B. Tóth Matild vezette büntetőtanácsa által első fokon kiszabott, és másodfokon megerősített halálos ítéletet. Tóth Ilona ügye több szempontból is egyedülállónak számít az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő kádári megtorlásban. Ez volt ugyanis lényegében az egyetlen olyan 56-os per, ami nagy nyilvánosságot kapott. A szovjet szuronyokkal hatalomra segített, és mindenfajta legitimációt nélkülöző kommunista hatalom Tóth Ilona perével egyrészt az „ellenforradalom" állatias, szadista jellegét akarta demonstrálni ország-világ előtt, másrészt pedig egyfajta megfélemlítő üzenetnek szánta a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány legitimitását kétségbe vonó értelmiségi körök, sőt, az egész társadalom számára. Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke ezért is tartja egyértelműen koncepciós pernek az ártatlanul kivégzett, fiatal medika, Tóth Ilona ügyét.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit kutató történészek elsöprő többsége, köztük Ön, Jobbágyi Gábor, a Pázmány Péter Tudományegyetem emeritus professzora, Kahler Frigyes jogtörténész vagy M. Kiss Sándor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese a Tóth Ilona és társai pert koncepciós eljárásnak tartja. (Olyan is akad, aki mást gondol, például Eörsi László történész.) De miért is tekinthető a kivégzett fiatal orvosnő ügye az 1956 utáni megtorlások egyik emblematikus perének, amikor Tóth Ilona politikailag jelentéktelen személynek számított olyan más 56-os halálra ítéltek mellett, mint Nagy Imre miniszterelnök vagy Maléter Pál honvédelmi miniszter.

Tóth Ilona pere két szempontból is emblematikus ügynek számít az 1956 utáni megtorlások történetében. Egyrészt, lényegében ez volt az egyetlen olyan ügy, amelyik nagy, mondhatni nemzetközi nyilvánosságot kapott, hiszen a tárgyalásról a filmhíradó is tudósított, sőt külföldi, nyugati újságírók is ott lehettek a hallgatóság soraiban.

Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezett Bizottságának elnök Forrás: Polyak Attila

Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy amikor 1956. november végén eljárás alá vonták Tóth Ilonát és társait, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány – és az élére kinevezett Kádár János – legitimációja még rendkívül ingatag lábakon állt, hiszen a társadalom döntő többsége erős ellenszenvvel viseltetett a kommunista restauráció iránt. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Központi Bizottsága az 1956 decemberében meghozott határozatával nyilvánította ellenforradalommá az 1956-os eseményeket.

Kádár János, a szovjet fegyveres intervenció idején megalakult Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány elnöke Forrás: AFP/Zelma

Az „ellenforradalmat" négy okra, a párton belüli árulásra, vagyis Nagy Imre szerepére, a Horthy-rendszer erőinek restaurációs kísérletére, a külső imperialista hatalmak aknamunkájára, valamint a Rákosi-korszak bűneire vezették vissza. Ebben a helyzetben Tóth Ilona perével egyértelműen példát akartak statuálni, és – főleg a Nyugatnak – bebizonyítani az „ellenforradalom" brutalitását.

Orosz tankok gyülekeznek a Margit híd pesti hídfőjénél, ellenállás az 1956-os forradalom után Forrás: AFP

A Kádár-rendszer szempontjából a Tóth Ilona-pernek az volt a legfontosabb üzenete, hogy egy fiatal orvos az esküjét megszegve és lumpen elemekkel összefogva kommunistát gyilkolt. A perrel egyrészt erkölcsileg szerették volna kompromittálni a forradalmat, másrészt pedig meg akarták félemlíteni az értelmiséget.

A korszakot kutató történészként Önnek az a határozott álláspontja, hogy a Tóth Ilona-per koncepciós jellegű eljárás volt. Melyek azok a tények, amelyek megalapozzák ezt az álláspontot?

A per koncepciós jellegével kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy nagyon komoly szakmai vita folyik arról, vajon a kádári megtorlásban előfordultak-e – a Rákosi-korszakhoz hasonlóan – koncepciós perek. Egyes kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az ügyek többségének volt valós alapjuk, amit a hatóságok politikai céljaiknak megfelelően ellenforradalminak minősítettek, így Kádáréknak tulajdonképpen nem is volt szükségük arra, hogy ügyeket kreáljanak.

Földváryné Kiss Réka kutatásai alapján egyértelmű koncepciós ügynek tekinti a Tóth Ilona-pert Forrás: Polyak Attila

A több tízezernyi 1956-os per vizsgálata azonban nem támasztja alá ezt az álláspontot. A NEB keretében Szakolczai Attila vezetésével végzett, a kevéssé ismert ügyekre is kiterjedő szisztematikus kutatásaink azt bizonyítják, hogy ezek a megtorló perek igen magas számban tartalmaznak inkább több, mint kevesebb koncepciós jellegű elemet, ezért az 1956 és 1963 közötti megtorlás időszakára vonatkoztatva nyugodtan beszélhetünk kádári típusú koncepciós perekről.

Apró Antal volt az egyik pártvezető, aki az MSZMP KB 1956 decemberi ülésén kemény megtorlást követelt az "ellenforradalmárokkal" szmben Forrás: MTI/Bauer Sándor

Vannak olyan eljárások, ahol erős a gyanú, hogy a szabadságharc leverése után valójában az újonnan felállt, a volt ÁVH tagjait szinte teljes egészében reaktiváló politikai rendőrség provokálta ki azt a cselekményt, amit aztán meg lehetett torolni.

A kádári karhatalomban is felbukkantak egykori ávósok Forrás: AFP/-

Ilyen beugratásnak tűnik például a budafoki volt nemzetőrök fegyverrejtegetési ügye. Számos halálos ítélettel végződő pernél merülhet fel kérdésként, vajon az elítéltek valóban elkövették-e a terhükre rótt cselekményt. Vannak olyan ügyek, ahol a megtörtént cselekményt kiforgatták eredeti lényegéből azért, hogy bűncselekményként eljárás tárgya lehessen. Jellegzetes például az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári ávós sortüzet követő népítélet miatti Földes–Gulyás–Tihanyi-per, amelyben a tömeget lecsillapítani akaró és a további lincselést megakadályozó forradalmárokat ítélték gyilkosság vagy gyilkosságra való felbujtás miatt halálra.

Mosonmagyaróvár, 1956. október 28. A mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak temetése. MTI Fotó Forrás: MTI/-

A harmadik típusba olyan ügyek tartoznak, ahol valóban volt elkövetett cselekmény, de nem a tetteseket vonták érte felelősségre, a megtörtént eseményt pedig akár egy egészen más, a célnak megfelelő, konstruált történettel írták felül. Ilyen például a Józsa György-féle sátoraljaújhelyi ügy. A koholt pereknek tehát egyértelműen megvolt a kádári variációja.

Tóth Ilona ügyére visszakanyarodva: a fiatal orvosnő – látszólag anélkül, hogy meggyanúsították volna – saját magára tett terhelő vallomást a nyomozati szakaszban, amit a tárgyaláson is fenntartott. Ha ártatlan volt, mi lehetett ennek az oka?

Nagyon nehéz megválaszolni, hogy miért tehetett beismerő vallomást. Az egykorú, sajnos töredékes forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a szovjet hatóságok is foglalkoztak az üggyel. Ismert például egy 1956. december 12-én kelt KGB-jelentés erről az ügyről, de érdekes módon ebben egy Eta nevű nő szerepel. A harmadrendű vádlott, Gönczi Ferenc pedig a tárgyaláson arról beszélt, hogy a szovjet kihallgatók súlyosan megverték. Az ő KGB-s kihallgatásáról maradt is fenn jegyzőkönyv, Tóth Ilonáéról viszont nem, noha a medika maga is utalt arra, hogy a szovjetek is kihallgatták.

A kádári megtorlás korszakának tömegpereit vizsgálva számos alkalommal tetten érhető az ügyek koncepciós jellege Forrás: Polyak Attila

Addig, amíg nincs tisztázva ennek a háttere, azaz hogy a KGB mikor hallgatta ki, és milyen vallomás született, addig több fontos kérdésre sem tudunk válaszolni. De nem lehet pontosan tudni azt sem, vajon Tóth Ilonával szemben alkalmaztak-e fizikai kényszert. Jobbágyi professzor szerint igen. Amikor Tóth Ilonát – már a büntetőeljárás során – igazságügyi orvosszakértők megvizsgálták, megállapították, hogy nincs talpreflexe. Tóth Ilonáról tudni kell, hogy aktívan sportolt, ezért rendszeresen járt sportorvosi vizsgálatra. Jobbágyi szerint, ha ez veleszületett rendellenesség lett volna, elképzelhetetlen, hogy elkerüli a sportorvosok figyelmét.

A talpreflex hiányára viszont akad magyarázat, mégpedig a gumibot.

Ugyanakkor a korszakkal foglalkozó történészek egyetértenek abban is, hogy nem volt szükség verésre ahhoz, hogy valakit megtörjenek a fogságban.

Tóth Ilona fényképe az egyetemi leckekönyvéből Forrás: Wikimedia Commons/ Tóth Ilonka Emlékház

A korabeli börtönkörülmények, a magánzárka, az alvásmegvonás, a rettenetes higiénés viszonyok, a folyamatos megalázások, a változatos pszichés kényszerek testileg és lelkileg felőrölték azt, aki oda került. És ne felejtsük, Tóth Ilona kihallgatója egy minden hájjal megkent, rutinos vizsgáló, Szentgáli István volt,

aki 1949 óta az ÁVH-nál szolgált.

Vele szemben a fiatal lány teljesen kiszolgáltatott volt. Maga a beismerés is nagyon ellentmondásos a periratok alapján. A nyomozati szakaszban felvett jegyzőkönyv szerint 1956. december 4-én Tóth Ilona minden előzmény nélkül, önként tett magára nézve terhelő vallomást.

Tóth Ilona ügyében számos súlyos ellentmondás merült fel, amelyeket egyáltalán nem oldottak fel Forrás: Polyak Attila

A bírósági ítéletben a tanácsvezető bíró, dr. B. Tóth Matild azonban arról beszélt, hogy Tóth Ilona először „cinikusan tagadott" és csak a „körülmények hatására" tett beismerő vallomást. Milyen információja volt a bírónőnek? És mennyire tekinthetőek ebben az esetben hitelesnek a fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvek?

A Fővárosi Törvényszék (korábban: Fővárosi Bíróság) úgynevezett esküdtszéki nagyterme, ahol Tóth Ilonát halálra ítélték Fotó: Hirling Bálint - Origo

Másik furcsa ellentmondás, hogy már a november 21-én kelt, Tóth Ilona letartóztatását elrendelő határozat felveti az emberölés gyanúját, de a jegyzőkönyvek szerint mégis közel két hétig csak röplapozásra hallgatták ki a lányt. .

Valószínűleg egy utólag visszadátumozott iratról lehet szó. Mindezek a momentumok nemcsak a dokumentumok hitelességét kérdőjelezik meg, hanem arra mutatnak, hogy az eljárás folyamán többször is változott a koncepció, és végül az idő szűkében nem sikerült minden iratot „összefésülni". Az pedig, hogy Tóth Ilonáék végig „beismerésben maradtak", inkább a védelmi taktika része lehetett. Ne feledjük, dr. Kardos János ügyvéd már csak azután találkozhatott először védencével, hogy megszülettek a beismerő vallomások.

Tóth Ilona és Obersovszky Gyula vádlottak szembesítése a Fővárosi Bíróság előtt, 1957. március 4-én Forrás: MTI/Fényes Tamás

Az ő védői tevékenysége tehát nem irányulhatott arra, hogy a tárgyaláson kiderüljön az igazság, csupán arra, hogy olyan tényállást állapítsanak meg, ami Tóth Ilonára nézve nem von maga után halálos ítéletet. Erre egyfelől akkor volt elvi lehetőség, ha a vád tárgya köztörvényes cselekmény marad, és nem minősítik át politikai üggyé. Másfelől Kardos kérésére a kor neves pszichiátere, dr. Nyírő Gyula sietett Tóth Ilona segítségére, aki egy olyan orvosi szakvéleményt adott, amely elvileg kiskaput jelenthetett volna a lány életének megmentésére.

Milyen ellentmondásokat lehetett még feltárni a perben, amelyek az eljárás súlyos hiányosságaira, illetve az eljárás koncepciós jellegére utalnak?

A vád szerint Tóth Ilona, mint a Domonkos utcai szükségkórház vezetője, két társa, Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc segítségével meggyilkolta az ávósnak nézett Kollár István rakodómunkást, méghozzá úgy, hogy előbb a felismerhetetlenségig agyonvert férfit megpróbálta túlaltatni, majd injekciós tűvel benzint – más változat szerint levegőt – próbált befecskendezni az áldozat vénájába, illetve nyaki ütőerébe, végül, miután Kollár mindezt túlélte, egy zsebkéssel szíven szúrta.

Az orvosszakértői vélemények súlyos ellentmondásban álltak Kollár hozzátartozóinak bíróságon megtett tanúvallomásával Forrás: Polyak Attila

Meglepő, hogy a holttestet Tóth Ilona állítólagos beismerő vallomása után hetekig nem keresték,

csak jóval később exhumálták, és vetették igazságügyi orvosszakértői vizsgálat alá. Ugyanakkor még a belügy által elvégzett orvosszakértői vélemények szerint sem lehetett a holttestből kimutatni altatószert és benzint – csak egy pohár bornak megfelelő alkoholt –, és tűszúrás nyomát sem találták. A holttestet – elvileg – a Kollár család tagjai azonosították, de a fennmaradt jegyzőkönyv szerint a nyomozók csak egy fotót mutattak nekik a képen felismerhetetlen áldozatról. Ennek ellenére a tárgyaláson azt vallották, hogy személyesen agnoszkálták a holttestet, vagyis hamis tanúvallomást tettek.

Az azonosítással kapcsolatban azt is elmondták, hogy Kollár Istvánnak hiányzott az egyik ujjperce, és többek között ez tette lehetővé a hozzátartozójuk felismerését.

Az igazságügyi orvosszakértői jelentésben viszont az ujjperc hiánya nem szerepel.

A gyilkos eszköznek minősített bicskát – amelyet a tárgyaláson a tanácsvezető felmutatott a vádlottnak, és Tóth Ilona a bírói kérdésre rövid töprengés után azt vallotta, hogy ezzel a késsel szúrta szíven Kollárt – szintén megvizsgálták az igazságügyi orvosszakértők.

Tóth Ilona a bírói emelvény előtt Forrás: Arcanum

A szakvélemény szerint a késen semmilyen vérnyomot nem tudtak kimutatni. Azt a fotót pedig, amely alapján Tóth Ilonáék ávósként azonosították Kollárt, a vádlottak saját vallomásuk szerint elégették. A fénykép a tárgyaláson ennek ellenére megjelent a csatolt tárgyi bizonyítékok között.

Ezeket a rendkívül súlyos ellentmondásokat nem oldották fel a tárgyaláson.

Az is tetten érhető, miként változott a nyomozás során a gyilkossági ügy koncepciója. Kezdetben megpróbálták egyfajta tömeges gyilkosság látszatát kelteni, azt sugallva, hogy a Domonkos utcai szükségkórházban egymást érték a Kollár-esethez hasonló, „ellenforradalmárok" által elkövetett brutális bűncselekmények.

A karhatalomból hozta létre a Kádár-rezsim a Munkásőrséget, amely a megfélemlítés egyik eszköze vol a megtorló perek mellett Forrás: Fortepan/Keveházi János

Tóth Ilona esetében a koncepció a „szadista, fasiszta" orvosnő képének a kialakítása volt. „Tetteiről" természetesen „megbízható" tanúvallomások is születtek, amelyeket aztán később, amikor a leegyszerűsödött vád végső verziója megszületett, már nem használtak fel.

Hiszen ezek a rémmesék már túl életszerűtlennek tűnhettek.

A cél pedig mégiscsak az volt, hogy egy hihető történetet tárjanak a nagyközönség elé, hogy ezzel befolyásolják a közvéleményt, s járassák le a forradalmat.

A per legfőbb célja az "ellenforradalom" brutalitásának bizonyítása, és a "szadista-fasiszta" orvosnő képének kialakítása volt Forrás: Polyak Attila

A tudatosan megtervezett manipuláció jó példája a tárgyalásról készített híradófelvétel is. Ezen szerepelt egy idős, fejkendős asszony, akit a meggyilkolt áldozat fájdalomtól megtört anyjaként mutattak be, holott Kollár István valójában árvagyerekként nőtt fel.

Tóth Ilonán a vele együtt halálraítélt Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc és kivégzése után csak két nappal később, 1957. június 28-án hajtották végre a halálos ítéletet. Egyes kutatók szerint ez arra utal, hogy lehetett valamiféle háttéregyeztetés a halálos ítélet szabadságvesztésre való átváltoztatásának lehetőségéről. Mit lehet erről tudni?

Tóth Ilonát első fokon a Fővárosi Bíróság ítélte halálra. A korban bevett gyakorlatnak számított, hogy a halálos ítéletet kiszabó tanács – akkor is, ha az ítélet nem emelkedett jogerőre – az ítélet kihirdetése után azonnal kegyelmi tanáccsá alakult át.

Tehát ugyanazok a bírák, akik a vádlottra kiszabták a halálos ítéletet, döntöttek arról, hogy egyáltalán méltó-e arra az elítélt, hogy kegyelemre ajánlják.

A tanács elnöke, dr. B. Tóth Matild Tóth Ilona esetében kegyelmet javasolt, míg a két keményvonalas kommunista ülnök ez ellen szavazott.

A tanácsvezető bíró kegyelemre ajánlotta Tóth Ilonát, amit a két vonalas kommunista népi ülnök szavazott le Forrás: Polyak Attila

Tóth Ilona védője, dr. Kardos János ügyvéd feljegyzéseiben arra utal, hogy a legmagasabb politikai szinten folyt háttéregyeztetés az ítélet kegyelemből való megváltoztatására, de erről – értelemszerűen – más dokumentum nem maradt fenn. Ami az egyetlen és megváltoztathatatlan tény, hogy a 24 éves Tóth Ilonán 1957. június 28-án hajnalban kötél által végrehajtották a halálos ítéletet.