„A Titanic helyén egészen a horizontig kisimult a tenger, szelídebben, mint korábban, és semmilyen jel nem utalt arra... hogy a hullámok most zárultak össze a legcsodálatosabb hajó fölött, amit emberkéz valaha épített."
(Lawrence Beesley, a Titanic egyik túlélője)
1912. április 10-én pontban déli tizenkettőkor a southamptoni kikötő 44-es dokkja mellett álló Titanic köteleit eloldották, és az akkori világ legnagyobb óceánjárója a móló mellett összeverődött tömeg üdvrivalgása közepette megkezdte méltóságteljes kimanőverezését a hajózó csatornába.
A Titanic első, New Yorkba vezető útja igazi világszenzációnak számított.
A korabeli sajtó a White Star Line hajózási társaság tulajdonában álló luxus óriásgőzöst az Edward-kor mérnöki csodájaként, a világ legbiztonságosabb, egyenesen elsüllyeszthetetlen óceánjárójaként méltatta.
A hajó első útja hangosan ünnepelt társadalmi eseménynek számított:
a Titanic fényűző első osztályán a korabeli felső tízezer leghíresebb reprezentánsai adtak egymásnak randevút, köztük John Jacob Astor, Amerika leggazdagabb embere, Benjamin Guggenheim, a híres acélipari mágnás, Isidor és Ida Strauss, a Macy's áruházlánc tulajdonosai, Margareth Brown, a később csak „elsüllyeszthetetlen Molly Brownként" emlegetett dúsgazdag hölgy, Amerika első milliomosnője, sok más hírességgel együtt.
A Titanicot első útjára a White Star Line nagy hatalmú és állandóan fontoskodó vezérigazgatója, Bruce Ismay, valamint Thomas Andrews, a hajó főkonstruktőre is elkísérte. A világszenzációnak számító első úton Edward J. Smith, a White Star Line legnagyobb tapasztalatú rangidős kommodorja (vezérkapitánya) irányította az óceánjárót. Az ekkor 62 éves Smith kapitány azt tervezte, hogy ha visszahozta a Titanicot New Yorkból, nyugdíjba vonul.
De vajon miért hitte el azt a kor közvéleménye, hogy a Titanic úgymond egy elsüllyeszthetetlen hajó?
Ezt elsősorban a korabeli sajtótudósítások sugallták, amelyek valósággal áradoztak a Titanic biztonságot szolgáló és a 20. század elején még valóban forradalminak számító berendezésein. A 270 méter hosszú és 28 méter széles, a gerinctől a kémények tetejéig pedig 53 méter magas hajótestet dupla hajófenékkel, valamint 16 vízhatlan rekesszel építették meg.
A vízmentes rekeszeket a kapitányi hídon elhelyezett elektromos kapcsolók segítségével akár rekeszenként, akár pedig egyszerre is le lehetett zárni, megakadályozandó egy esetleges balesetnél a vízbetörést. Ezt a védelmi rendszert úgy tervezték meg, hogy még öt rekeszkamra elárasztása esetén is úszóképes maradjon a hajó.
1912 kora tavaszán a szokásosnál jóval korábban kezdődött el a jégzajlás az észak-atlanti térségben. A Grönland és a Labrador-tenger térségében borjadzó jéghegyek ráadásul már március elejétől felbukkantak azon az Új-Fundlandtól délre húzódó hajózási útvonalon, amelyen az Észak-Amerika és Európa közötti utasforgalmat lebonyolító nagy óceánjárók haladtak.
Ezért a legtöbb hajózási társaság – biztonsági megfontolásból – ideiglenes jelleggel a jégveszéllyel érintett szakasztól 200-400 kilométerrel délebbre helyezte át a hajózási útvonalakat. A White Star Line azonban nem követte ezt az eljárást, mivel a délre áthelyezett hosszabb útvonal két nappal megnövelte volna a Southampton és New-York közötti menetidőt.
A társaság igazgatósága egész egyszerűen megengedhetetlennek tartotta, hogy a Titanic hatalmas sajtóhírveréssel beharangozott első útján a meghirdetett menetrendtől eltérve, késve fusson be New York kikötőjébe.
Az akkori világ legnagyobb óceánjárója ezért a hagyományos, de a jégveszéllyel érintett útvonalon készült átszelni az Atlanti-óceánt.
A Titanic 1912. április 10-én este először a franciaországi Cherbourgban kötött ki, ahol újabb utasokat vett a fedélzetére. Innen az írországi Queenstownba (napjainkban Cobh, a szerk.) hajózott, ahol másnap késő délelőtt rövid időre ismét lehorgonyzott.
Itt elsősorban az Egyesült Államokba kivándorló szegényebb sorsú írek szálltak a hajó fedélzetére, megtöltve a harmadosztály kabinjait. A Titanic 1912. április 11-én délután 14 órakor felszedte a horgonyt, és az orrát északnyugat felé fordítva, valamint a sebességét egyre jobban növelve hamarosan eltűnt a parti sziklákon összesereglett bámészkodók szeme elől. Senki sem sejthette, hogy ekkor látták utoljára az „álmok hajóját".
A Titanic 1912. április 14-én érte el a jégzajlással érintett óceáni területet. Aznap kora délelőttől egyre több jégjelentés futott be a térségben elhaladó hajókról a Titanic Marconi-szobájába. A Charonia, a Baltic és a Mesaba gőzösökről érkező figyelmeztetéseket a Titanic rádiótávírászai, Jack Phillips és Harold Bride továbbították is a hídra.
Mivel aznap vasárnap volt, délelőtt episzkopális istentiszteletet tartottak a hajó első osztályú éttermében, amelyen Smith kapitány is részt vett. Az istentisztelet után Bruce Ismay egy fedélzeti sétához karonfogta a kapitányt, és az addigi jó menetidőt dicsérve azt kezdte el fejtegetni, hogy mekkora szenzáció lenne, ha a Titanic az eredetileg tervezett szerdai érkezés előtt már kedden délután befutna a New York-i kikötőbe.
Noha Ismay még a White Star Line elnökeként sem szólhatott bele a Titanic irányításába, ám amikor Smith kapitány visszaérkezett a hídra, elrendelte a 29-ből még öt felfűtetlen kazán üzembe helyezését,
így a Titanic hamarosan már a maximális sebességével, 22 csomóval hasította az óceán felszínét.
A sebességet a kora esetére megszaporodó jégjelentések ellenére sem csökkentették, pedig más jelekből is arra lehetett következtetni, hogy elérték a zajló jég határát.
Délután öt és este hét óra között a levegő hőmérséklete hirtelen hat fokot zuhant, a tengervíz hőfoka pedig dermesztő –2,2 Celsius fokra csökkent. (A sós víz fagyáspontja alacsonyabb, mint az édesvízé.) A kapitány aznap este az egyik dúsgazdag első osztályú utas által a tiszteletére szervezett vacsorán vett részt. Este kilenckor tért vissza hídra, ahol a szolgálatos másodtiszt, Charles Lightholler ismertette a kapitánnyal a legfrissebb jégjelentéseket.
Lightholler meg is kérdezte, hogy nem volna-e ajánlatos lecsökkenteni a hajó sebességét.
Smith kapitány azonban csak azt hagyta meg az ügyeletes tisztnek, hogy kettőzzék meg az őrséget, illetve ha újabb jégjelentés érkezne, ébresszék fel, ezután pedig visszavonult a kabinjába.
Este 10 órakor William Murdoch, a Titanic első tisztje váltotta a hídon Charles Lighthollert. Murdoch a kapitány utasításának megfelelően két főt, Frederic Fleet és Reginald Lee jelzőmatrózokat küldte fel az orrárbóc kosarába. A levegő hőmérséklete 0 fok alá süllyedt, dermesztően hideg, holdtalan, sziporkázóan csillagos éjszaka borult az Atlanti-óceánra.
22 óra 30 perckor a kapitányi híd mögötti rádiószobában Jack Phillips éppen az utasok magántáviratainak a továbbításával volt elfoglalva, amikor az SS Californian tehergőzös rádiósa, Cyril F. Evans az adást megszakítva, elsőbbségi üzenetként azt közölte, hogy a Titanictól mindössze 12 tengeri mérföldre (nagyjából 22 kilométerre) hajózó Californiant kiterjedt jégmező vette körül, ami miatt a gőzös leállította a gépeit és megállt. Phillips bosszúsan leintette a kollégáját, majd tovább folytatta a privát táviratok továbbítását.
Ez a különösen fontos utolsó üzenet sohasem jutott el a Titanic hídjára. Tíz perccel később az árbóckosárban fagyoskodó Frederick Fleet valami furcsa sötét tömegre figyelt fel közvetlenül a Titanic orra előtt. Néhány másodperc múlva rájött,
hogy az alaktalan és a sötétségbe beolvadó fenyegető folt egy jéghegy.
Azonnal megkongatta az árbóckosár harangját, és telefonon hívta a hidat. A kagylót Joseph G. Boxhall, a Titanic negyedtisztje vette fel és megkérdezte a matrózt, hogy mit lát. „Jéghegy, közvetlenül előttünk!" – kiáltotta izgatottan Fleet. Ekkor már a hídról is jól látszott a rohamosan közeledő jéghegy.
Murdoch első tiszt a gépháztávírón az "állj, teljes sebességgel hátra" parancsot küldte a gépháznak, Robert Hitchens főkormányost pedig azonnali bal kitérőre utasította.
Hitchens ütközésig eltekerte a kormányt, de a hatalmas hajótest csak nagyon lassan kezdett elfordulni.
Már-már úgy látszott, hogy frontálisan fog ütközni, amikor az orr mégiscsak elkezdett lassan balra kitérni. Murdoch megkönnyebbülten fellélegzett, amint látta, hogy a csónakfedélzet fölé magasodó jéghegy szorosan ugyan, de elszáguldott a Titanic mellett a hajó kormányfél felőli oldalán.
Ekkor enyhe remegés rázta meg a hajótestet és jégdarabok záporoztak az orr, valamint a csónakfedélzetre, de ennek ellenére is úgy tűnt, sikerült elkerülni a nagyobb bajt. Az első tiszt időközben valamennyi rekeszkamrát lezárta.
A megkönnyebbülés azonban sajnos korai volt. A hajótest remegését a kapitány is észlelte, és rögtön a hídra sietett. Ő adott utasítást a gépek leállítására, továbbá a hídra kérette a Titanic főkonstruktőrét, Thomas Andrewst. A leküldött hajóács hamarosan visszatért, és azt jelentette, hogy már tíz-tizenkét láb (3-3,6 méter) magasan áll a betörő víz. Az is gyorsan kiderült, hogy a vízbetörés az első hat rekeszkamrát érinti.
Thomas Andrews gyors számítást végzett, majd közölte a kapitánnyal és az időközben a hídra betoppant halottsápadt Bruce Ismay-vel, hogy a Titanic menthetetlen, és egy-másfél, de legfeljebb két órán belül elsüllyed. Mivel ötnél több rekeszkamra sérült meg, Andrews tragikus prognózisa pontosnak bizonyult, és a Titanic április 15-én hajnali kettő óra húsz perckor – miután a hajótest a harmadik kéménynél kettétört –, a mélybe süllyedt.
A tragédia 1517 halálos áldozatot követelt, 705 túlélőt a hajnali fél négykor helyszínre érkezett brit-magyar kivándorlóhajó, az SS Carpathia mentett meg a világtörténelem máig leghíresebb hajókatsztrófájában. (A túlélők mentését a Carpathia magyar hajóorvosa, dr. Lengyel Árpád irányította.)
A Titanic roncsát csak a tragédia után 73 évvel később 1985. szeptember elsején fedezte fel 3861 méteres mélységben egy francia-amerikai mélytengeri kutatóexpedíció, amit Robert D. Ballard és Jean-Louis Michel vezetett.
A roncs felfedezése utáni években a mélybe vezetett kutatóexpedíciók alaposan átvizsgálták a Titanic maradványait, és csak száz évvel a katasztrófa után sikerült pontosan kideríteni, hogy mi is történt valójában a híres óceánjáróval.
A legutóbbi kutatások fényében az is a bizonyosság szintjén állítható,
hogy sokkal jobb lett volna a frontális ütközés, mint a félresikerült kitérési manőver.
Hosszú ideig úgy vélték a kutatók, hogy a jéghegy sarkantyúja a hajó jobb oldalán egy egybefüggő 90 méter hosszú léket vágott. A részletes vizsgálatok azonban megcáfolták ezt az elképzelést: a Titanic oldalát súroló jégsarkantyú csak benyomta a burkolatot, és mindössze hat helyen nyitott egy-egy keskeny rést a hajótesten, amelyek együttesen sem voltak nagyobbak 1,2 négyzetméternél.
Viszont ezek a rések hat rekeszkamrát érintettek, ezért menthetetlenné vált a hajó.
A rések úgy keletkeztek, hogy az átlapolt burkolatlemezeket rögzítő szegecsek eltörtek a jégsarkantyú nyomóerejétől, és a csatlakozási pontnál szétnyílt a burkolat. Egy 2011-es anyagtudományi vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy az orrfedélzet alatti burkolatot rögzítő vasszegecsekben túl magas volt a salak aránya, ami miatt rideggé és törékenyebbé váltak, és ez is kapcsolatba hozható a feltárt sérülések keletkezésével.
Amikor a Titanic orra előtt felbukkant a jéghegy, a luxusgőzös 21,5 csomós sebességgel haladt. A számítások szerint, ha ezzel a sebességgel ütközik frontálisan a jéghegynek, a becsapódás ereje ugyan szétroncsolta volna az orrfedélzetet, jelentősen benyomva a hajóorrot, de ez csak az első három, maximum négy rekeszkamrát tette volna tönkre.
Ha a rekeszkamrákat egyszerre bezárják, a három vagy négy megsérült kamra ellenére is a felszínen maradt volna a hajó, és talán mindenki életben marad. Tudjuk, hogy sajnos nem így történt. Azt a nagyobb rossznak látszó helyzetet akarták elkerülni, ami pedig mégis sokkal jobb lett volna, ha bekövetkezik.