„Te Péter vagy és én erre a sziklára fogom építeni egyházamat, és ezen az alvilág erői nem fognak győzedelmeskedni. Neked adom a mennyek országának a kulcsait; amit a földön megkötsz, az meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is."
(Máté, Mt. 16 18-19)
A római katolikus hagyomány szerint a pápaságot Jézus Krisztus alapította meg azzal, hogy Péter apostolra hagyományozta a legfőbb pásztori címet, és neki adta át szimbolikusan a „Mennyei Királyság" kulcsait. Ennek megfelelően a mindenkori pápa Szent Péter utóda a római püspöki székben, illetve az ehhez kapcsolódó primátusban.
Mivel Szent Péter a nérói keresztényüldözés idején, Kr. u. 64-ben Rómában halt mártírhalált, később itt, a vértanú apostol halálának helyszínén, a római hét domb egyikén, a Mons Vaticanus-on , vagyis a Vatikánban építették ki a pápaság és az egyetemes római katolikus anyaszentegyház központját.
A principátus évszázadai alatt a keresztény közösségek - mivel Róma az államhatalomra veszélyes szervezetként tekintett rájuk - , egymástól elszigetelten és ismétlődő véres üldöztetéseknek kitéve működtek.
Róma püspökei így egészen a 4. század elejéig nem birtokoltak tényleges szervezeti hatalmat
a föld alá kényszerített és szétszabdalt ősegyház felett. Az egyetemes egyház Nagy Konstantin és Licinius császár 313-ban kiadott vallási türelmi rendelete, a milánói (mediolanumi) ediktum után tudta ténylegesen is megszervezni magát.
A pápaság csak a 325-ben Nagy Konstantin elnöklete alatt megtartott, és a keresztény tanítás teológiai alapjait meghatározó niceai, illetve a 383 és 415 között lezajlott kanonizációs zsinatok után nyerte el azt a szerepet, amit lényegét tekintve mind a mai napig betölt.
Róma püspökének, mint az egész római katolikus anyaszentegyház első pásztorának intézményét I. Nagy Szent Leó pápának sikerült általánosan elfogadottá tenni. Így ténylegesen I. Leó Kr. u. 440 és 461 közötti pontifikátusától tekinthetjük a pápát a az egyetemes keresztény egyház megkérdőjelezhetetlen első számú vezetőjének.
I. Szent Leó kiváló teológusként a vitathatatlan pápai tekintélyét is felhasználva sikeresen leszerelte az 5. század nagy eretnek mozgalmait, a manicheusokat, illetve a monofizitákat, és megerősítette a kereszténységnek az előző évszázadban a niceai, valamint a kanonizációs zsinatokon lefektetett dogmatikai alapjait.
Így bátran állítható, hogy Leó igazi nagysága abban rejlik, ahogyan Szent Péter utódjaként a pápai hivatalt a többi püspökkel tartott kapcsolatában, az egyház belső szervezetének kérdéseiben, a tévtanok elhárításában és az evangélium hirdetésében képviselte. Ezért sem véletlen, hogy XIV. Benedek pápa az utókor elismeréseként a 18. században
I. Szent Leót a nagy egyháztanítók sorába iktatta.
A Nyugat-Római Birodalom bukása után, a korai középkorban létrejött új hatalmi viszonyok az akkori világ legbefolyásosabb világi és lelki hatalmává tették a Vatikánt.
A korai középkor pápáinak elsősorban a konstantinápolyi pátriárka, valamint a kereszténység alexandriai ága, az ariánus tanokat őrző kopt egyház pátriárkáinak hatalmi igényeivel kellett megküzdenie. Azonban a 7. századtól kibontakozó iszlám hódítás elnyelte a kopt egyházat, Bizánc pedig elvesztette a déli területeit, ami miatt a konstantinápolyi pátriárkák befolyása is jelentősen visszaszorult.
A Frank Birodalommal megkötött szövetség a Vatikánt Itália urává tette: a 8. században létrejött a pápai állam, ami egészen a 19. századig állt fenn. A pápaságnak ezzel együtt nemcsak a világi hatalma és tekintélye növekedett meg jelentősen,
hanem egyre szélesebb körűvé vált az egyház belső életére gyakorolt befolyása is.
Az első és második évezred fordulójára a Róma és Konstantinápoly közötti vetélkedés egyértelműen eldőlt: mindenki a pápát ismerte el az egyetemes egyház megkérdőjelezhetetlen fejének.
Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Róma és Bizánc között fennálló csaknem fél évezredes vetélkedés lezárásaként a pápai legátus 1054-ben a konstantinápolyi Hagia Szophia főoltárára helyezhette a bizánci pátriárkát kiátkozó pápai bullát, véglegessé téve a keleti és nyugati egyház közötti szakítást. A 11-13. századot végigkísérte a pápaság és a német-római császárság küzdelme, az invesztitúra, vagyis a püspökök kinevezésének joga feletti harc.
Mindezek ellenére a kereszténnyé vált európai népek előtt a Szentszék olyan óriási tekintélyt vívott ki magának, hogy a világi hatalom is kénytelen volt respektálni a Vatikán befolyását. A pápaság III. Ince 1198 és 1216 közötti pontifikátusa idején érte el világi hatalmának csúcsát.
Az itáliai politikai események miatt Róma püspöke 1309-ben elhagyta az „örök várost" és a franciaországi Avignonba helyezte át a székhelyét. A 14. század elejére, IV. (Szép) Fülöp uralkodása alatt a Francia Királyság vált a kontinentális Európa első számú nagyhatalmává, az örök rivális, a Német-Római Birodalom meggyengülése miatt.
Fülöp, a „legkeresztényibb francia király" megnövekedett politikai befolyását a Vatikánra is ki akarta terjeszteni, és ennek jegyében V. Kelemen pápát rákényszerítette arra, hogy 1309-ben a pápaság székhelyét „önként" helyezze át Avignonba.
Az avignoni fogságként ismert időszakban a pápaság világi hatalmi befolyása hanyatlásnak indult, és noha 1377-ben IX. Gergely Rómába történt bevonulásával ismét a Vatikánt tette meg pápai székhellyé, a régi világi befolyást már sem neki, sem pedig az utódainak nem sikerült visszaállítani.
A reneszánsz felvirágzása idején, a 15. századra a keresztény világ is megváltozott;
az elvilágiasodás miatt csökkent a pápai tekintély, az európai királyságok pedig egyre inkább a saját hatalmi céljaiknak rendeltek alá mindent.
A 16. század fontos mérföldkőnek számít a pápaság történetében, amelynek felvirradásával beköszöntött a mélyreható változások kora.
Az 1517-től kibontakozó reformáció ugyanis hevesen támadta a hagyományos vallásgyakorlatot és tanítást, amire választ kellett találnia Róma püspökeinek. Noha Luther, Kálvin és más reformátorok fellépése eleinte súlyos zavart okozott a római katolikus egyházban, de ez a válság csak átmenetinek bizonyult. III. Pál pápa 1542. május 22-én kiadott bullájában „Isten dicsőségére és magasztalására, a hit és keresztény vallás fejlesztésére és felemelésére, a tévtanok kiirtására, az egyház békéjére és egységére, a papság és a keresztény nép megjavítására" egyetemes zsinatot hívott össze.
Az 1545. december 13-án ünnepélyes külsőségek között megnyitott tridenti, vagy trentói zsinat (Concilium Tridentinum) a római katolikus anyaszentegyház egyik legfontosabb egyetemes zsinatának számít,
amely elhozta az egyház igazi megreformálást, új irányt szabva a hitélet megújításának is.
Az 1564-ben befejezett zsinat határozatai igen időtállónak bizonyultak, ugyanis egészen az 1964-ben elkezdődött II. vatikáni zsinatig ezek határozták meg a katolikus hitélet alapját.
Az 1585-ben egyházfejedelemmé választott V. Szixtusz pápa idején a megújult katolikus anyaszentegyház ismét a hatalma és tekintélye csúcsára jutott. Ő szervezte meg a mind a mai napig működő vatikáni államtitkárságot, és a művészeteket pártoló pápa uralkodása alatt történt jelentős építkezések alakították ki a barokk Római máig ismert arcát.
Cikkünk még nem ért véget! Lapozzon a következő oldalra a folytatáshoz!