A bostoni parti őrség ma, hétfőn kora délután közölte a BBC-vel, hogy folyamatban van a Titanic roncsánál eltűnt merülőeszköz felkutatására irányuló művelet. Az még egyelőre nem ismert, hogy hány ember volt az eltűnt mélytengeri merülőeszköz a fedélzetén, amikor annak nyoma veszett.
Annyit azért tudhatunk, hogy azok a speciális, nem távirányítású, hanem manuálisan vezetett mélytengeri kutatóeszközök, amelyek általában 6000 méter mélységhatárig tudnak lehatolni az abisszális zónában, a pilótán kívül legfeljebb még két-három megfigyelőt tudnak magukkal vinni.
Jelenleg összesen 36 olyan merülőeszköz áll szolgálatban az egész világon a különböző oceanográfiai intézeteknél, amelyek képesek az abisszális zóna nagy mélységeiben, többnyire 6000 méteres mélységhatárig lemerülni. Ezek közé tartoznak azonban azok a kutatóeszközök is, amelyek távirányításúak, és nem szállítanak embert a fedélzetükön. Azok a kis tengeralattjárók, amelyek manuális irányításúak, időnként a kutatók helyett fizetős turistákat visznek le a mélybe, a Titanic roncsának megtekintésére.
Az ennek lebonyolításban részt vevő oceanográfiai intézetek ezekkel a mélytengeri túrákkal igyekeznek pótlólagos pénzforráshoz jutni;
egy-egy ilyen, többnyire csak egyetlen, 8-10 óráig tartó merülést aktuális áron és forintra átszámítva 80-85 millió forint között kínálnak.
Egyelőre még nem érkeztek hírek arról , hogy melyik intézet közreműködésével hajtották végre ezt a feltehetően tragédiába fordult expedíciót. Az eltűnésbe fordult merülést megszervező OcenGate Expeditions vállalkozás által igénybe vett merülőeszközön maximum öt férőhely biztosítható.
A Titanic 1912. április 15-én hajnali 2 óra 20 perckor süllyedt el Új-Fundlandtól mintegy 600 kilométerre délkeletre, miután április 14-én nem sokkal éjfél előtt egy jégheggyel ütközött.
A későn észrevett jéghegy a hídon szolgálatot teljesítő személyzet, William Murdoch első tiszt, illetve Robert Hitchens főkormányos kétségbeesett kitérési manővere ellenére is végigszántotta az óceánjáró kormányfél felőli (jobb) oldalát a vízvonal alatt, a hajóorrtól számítva mintegy 90 méteres hosszúságban.
A jéghegy sarkantyúja benyomta a Titanic héjazatának lemezeit, és ott, ahol az átlapolt acéllemezeket szegecsek rögzítették, a héjazatra nehezedő nyomás továbbá a rossz anyagminőség miatt a szegecsek eltörtek, réseket nyitva az óceánjáró borításán. A beömlő víz hat rekeszkamrát árasztott el, ami miatt a kortársi közvélemény szerint elsüllyeszthetetlennek tartott Titanic sorsa is megpecsételődött.
A hatalmas óceánjáró az elsüllyedés pillanatai előtt nagyjából a harmadik kémény vonalában kettétört.
A hajó hosszának mintegy kétharmadát kitevő orr felé eső szekció - mivel teljesen elárasztotta a víz-, a hajógerincről letörve igen nagy sebességgel kezdett lefelé süllyedni. A tatrész, amibe rengeteg levegő szorult, nagyjából még egy percig függőlegesre emelkedve lebegett az Atlanti-óceán felszínén, majd ez is süllyedni kezdett.
Süllyedés közben a tatrészbe szorult levegő robbanásszerű erővel távozott, ami súlyosan megrongálta ezt a szekciót. A kettétört Titanic két nagy roncsdarabja ezért fekszik egymástól viszonylag nagyobb távolságra, kb. 600 méterre az óceáni fenéksíkságon. A Titanic roncsát a legendás óceánjáró elsüllyedése után csak 73 évvel később 1985. szeptember elsején fedezte fel egy francia-amerikai mélytengeri kutatóexpedíció, Jean-Louis Michell és Robert D. Ballard vezetésével.
A roncshoz az 1990-es évek elejétől kezdtek kereskedelmi jellegű merüléseket szervezni, amiket a rendkívüli költségek miatt többnyire csak a gazdag turisták tudtak megfizetni. Ezek az expedíciós jellegű mélytengeri vállalkozások egyáltalán nem veszélytelenek, hiszen abban a mélységben ahol a Titanic roncsa nyugszik,
a környezeti körülmények jelentette kihívás csak az űrutazásokéval vethető össze.
A vízoszlop hidrosztatikus nyomása tíz méterenként egy atmoszférával növekszik.
(A hidrosztatikus nyomást bárban is szokás megadni, az elhanyagolható különbségre figyelemmel a nyomásnövekedés bárban megadva is tíz méterenként 1 bar, a szerk.) Abban a mélységben tehát, ahol a Titanic roncsai fekszenek, a külső, a környezeti nyomás kereken 387 at vagy bar. Ez pedig praktikusan azt jelenti, hogy a mélytengeri merülőeszköz falára négyzetcentiméterenként közel négy mázsányi súlynak megfelelő nyomás nehezedik. Mivel ezek az eszközök nem túlnyomásosak, vagyis a fülke belsejében a tengerszintnek megfelelő 1 atmoszféra nyomás uralkodik, a speciálisan kovácsolt vastag héjszerkezetnek kell felfognia a teljes külső nyomást.
Adott esetben elég akár egy mikroszkopikus hajszálrepedés is ahhoz, hogy az ekkora víznyomás megsemmisítse a merülőeszközt. ( Közel 400 bar nyomású vízsugárral akár gránitot is lehet vágni, a szerk.) A Titanic két nagyobb roncsszekciója közül
a teljesen eldeformálódott tatrész is veszélyes terepnek számít
a rengeteg eldeformálódott és instabil fémszerkezet miatt, amibe könnyen belegabalyodhat egy óvatlanul manőverező merülőeszköz.
Azoknak a merülőeszközöknek, amelyekkel a Titanic roncsához szerveznek utakat, legfeljebb 36 órára elegendő a levegőkészletük. Hogy mi történhetett pontosan, egyelőre még nem tudni, de bármilyen probléma is lép fel, közel négy kilométeres mélységben rendkívül rosszak a túlélés esélyei. Az elmúlt több mint harminc év alatt eddig még sohasem következett be baleset a Titanic roncsánál.