A három tűz ugyan hatalmas károkat okozott, több emberéletet is követelt, azonban az ezeket követő újjáépítések, szerveződések és rendeletek sokat tettek hozzá New York biztonságához és higiéniájához. A 19. században egy évtized elteltével megtörtént két tragédiának köszönhető például a vízvezetékrendszer vagy a szervezett tűzoltóság is.
Változó városkép
Nem a legelső, de addig a legnagyobb lángok voltak, amelyek 1776. szeptember 20-án lobbantak fel. Javában zajlott az amerikai függetlenségi háború, és a brit csapatok nem sokkal korábban érkeztek a területre, így nem meglepő, hogy az amerikai vezetők őket vádolták a szándékos gyújtogatással. Akárhogy is volt, a tűz az időjárás miatt villámgyorsan terjedt, és egy éjszaka alatt Manhattan közel negyedét elpusztította. A napkeltével forduló szélirány, a lakosok és a brit tengerészgyalogosok a reggeli órákban tudták csak megfékezni. A szenes romok között a forradalmárok és az angolok sátrakban, rögtönzött kunyhókban telepedtek le, és a zsúfolt, rossz egészségügyi állapotokat tükröző helyzet a britek 1783-as kivonulásáig fennmaradt.
A második nagy tűzvész 1835. december 16-án indult gyilkos útjára. Nagyjából 700 épület pusztult el, az utóhatások miatt több biztosítótársaság is tönkrement, ám kivételes szerencse folytán csupán ketten vesztették életüket.
A kifolyt terpentin miatt az East River is órákon át égett,
a lángokat az önkéntes tűzoltók sem tudták megállítani, ugyanis a városban nem volt megfelelő a vízellátás, a tömlőik pedig belefagytak a folyókba. Így az épületek felrobbantásával, előzetes lerombolásával kísérleteztek, de csak a vízparton hanyatlott le a tomboló vész. A tanulságokat leszűrték, és az újjáépítéskor a vízvezetékek, valamint a szélesebb utcák és a háztömbök négyzetrácsos elrendezése volt a prioritás.
Tízórás tűzvihar
Alig tíz évvel később, 1845. július 19-e éjjelén újabb pusztítás kezdődött, amelynek forrása egy bálnaolajjal és gyertyákkal foglakozó cég épülete volt. A faszerkezetes házakra gyorsan átterjedő lángok hajnalban elértek egy salétromsav-raktárat, az ott bekövetkező robbanás még inkább szétterjesztette a tüzet.
A ma üzleti negyedként ismert alsó-manhattani városrészben mintegy 345 épület dőlt romba, és már akkori értéken is több milliós károk keletkeztek.
Harminc ember esett áldozatául a tragédiának, ebből négyen tűzoltók voltak. A lángok nagyjából tíz órán át tomboltak, és nehezen tudták megfékezni őket. Ennek oka elsősorban a késedelem volt, ugyanis a városháza riasztója csak bő fél órával a fellobbanás után jelzett. A tűzoltók és a lakosok csak kora délutánra fojtották el az utolsó szikrákat is.
Mindeközben voltak, akik a szerencsétlenül jártak bizalmával visszaélve fosztották ki az üzleti és magánépületeket: több jelentés is készült ellopott értékekről, néhány az idős embereknek segítséget felajánló, majd a kimentett tárgyakkal elinaló tolvajokról szólt. Bár már 1815-ben betiltották a faszerkezetes házak építését New York zsúfoltabb területein, ez a tűzvész megerősítette az emberek elhatározását, hogy többet kell tenniük a megelőzésért.
Az építkezések során már egy évtizeddel korábban a követ és avasat részesítették előnyben, és ez 1845-ben sem volt másképp. Emellett a városi tűzoltóság mellé több önkéntes szervezet is felállt a későbbi években – és ekkora károkat okozó lángtenger azóta se volt a városban.
További történelmi témájú cikkeket a Múlt-kor történelmi magazin weboldalán olvashatnak.