Ginny Springs jelképe egy nagyon csinos sellő, aki már messziről csábítja a búvárokat a kristálytiszta vizű forráshoz. Az áthatolhatatlan, mocsaras erdő mélyén egy kerek alakú tisztás engedi be a napfényt, a tisztás azonban egy türkizkék vízű tavacska. Egészen a fenekéig le lehet látni, a halak az erős áramlattal szembehelyezkedve tapadnak egy-egy kő domborulatára. Buborékok törnek föl a mészkősziklák repedéséből, egyre közeledve a tó közepéhez.
Lemerülök a forrás fenekére, onnan már látni is lehet a barlangból lassan elővánszorgó búvárokat. Felszerelésük súlya már a víz alatt is nyilvánvaló, a barlangi merülésekhez elengedhetetlen a dupla tank, a hatalmas fényszórók. Tekintetük a maszkon keresztül is fáradtnak látszik, láthatóan megkönnyebbültek, amikor kiértek a fenti világba. Mindeközben az ördög füléről elnevezett barlangnyílásban újabb búvárok tűnnek el, a felszálló buborékokat még követni lehet egy darabig, ahogyan utat találnak maguknak a lyukacsos mészkőben. Kimászom a partra, többször visszamegyek, de a búvárok csak nem akarnak visszatérni, még több óra múlva sem. Nyilván egy másik kijáraton át jöttek felszínre: a Ginnie Springs rendszere a közeli folyó alatt átbújik és a túloldali forrásokkal is összeköttetésben áll. Legalábbis ezzel nyugtatom magam, hiszen ismert, hogy minden évben a szigorú szabályozás ellenére is több búvár tűnik el örökre a karsztvidék feneketlen gyomrában.
Édesvízben harmincméteres a látótávolság, télen-nyáron azonos vízhőmérséklet, egyedülálló fauna jellemzi ezeket a forrásokat, amelyek a Florida alatt végighúzódó zegzugos karsztrendszerből törnek elő. A források vízhozama jelentős, ezért teljesen tiszta, iható vízzel szolgálnak. Hihetetlen, de merülés során a víz alatt a búvár könnyen kiihatja a pipája tartalmát, ha netán megszomjazik. A barlangok legnagyobb része vízzel elárasztott, erős áramlásokkal, amik igazi kihívást jelentenek a barlangászok számára. A barlangok egy része merülhető, de szigorúan csak megfelelő képesítéssel. Aki viszont ezzel nem rendelkezik, az nem vihet magával még zseblámpát sem, nehogy a kíváncsisága olyan helyre vigye, ahonnan már nem képes visszajönni.
Éjszakai szállást a közeli State Parkban találunk. A források türkiz fényeivel ellentétben itt sötét árnyak uralják a látványt, a mélybarna vizű folyó felett nedves fából ácsolt függőhíd inog, fekete traverzein tenyérnyi szitakötők pihennek az alkonyi fényben. A parton fürdésre alkalmas strandot alakítottak ki, a vízbe hívogató tábla felirata: "Aligátor veszély, óvatosan úszkáljunk". Aki esetleg nem tudná, hogyan is kell az aligátoroktól hemzsegő vízben óvatosan úszni, annak jó tanácsokkal is szogálnak: "figyeljünk az aligátorokra és ne etessük őket". Ilyen barátságos viszonyok között nehéz ellenállni a fürdőzésnek, de valahogyan mégis inkább tisztes távolban maradok a víztől.
Másnap reggel dél felé továbbhaladva megállunk egy elhagyott múlt századi kisvárosban, O'Lenóban. A települést eredetileg az ismert szerencsejátékról Kenónak nevezték el, de a helyi tiszteletes ezt a Biblia szellemével ellentétesnek találta, ezért lett belőle Leno. A modernizáció azonban elkerülte a falut, az emberek máshová költöztek, és már csak régi-Lenóként emlegették, így lett belőle O'Leno. Ma már csak fehér fenekű apró szarvasok és kirándulók lakják a vidéket. Az itt már szélesen hömpölygő Santa Fe folyó bal partján kényelmes sétaút vezet végig. Az ember csörtetésére levesestál nagyságú teknősök ugranak a vízbe. Néhány mérföldes séta után, továbbra is a folyó kanyarulatait bal felől követve, visszajutunk O'Lenóba, csak éppen a folyó túlpartjára. Azt gyanítani lehet, hogy nem valami Möbius-szalagon sétáltunk végig, egyszerűen csak nem vettük észre, hogy a folyó az egyik széles kanyarulatban eltűnt a föld alatt, és észrevétlenül a másik partra jutottunk.
A félsziget belsejében található forrásokban, folyókban rengeteg halat láttunk, de most már igazán vágyom találkozni valami egzotikus lénnyel is. Mondjuk, sellőkkel. A tengeri tehenekként ismert emlősök sokak szerint a mitológiai sellőkkel azonosak, akik énekükkel és szépségükkel a halálba csábították a matrózokat. Több hónapos férfitársaság után talán megérthető, ha az egyszerű hajósok sellőnek képzelték ezeket a jámbor állatokat.
A Mexikói-öböl partvidékén élő fajt manateenek nevezik, és a folyótorkolatok brakkvizeit kedvelik leginkább. Az év nagyobb részében a tengeri füveken legelnek, de a téli hónapokra felúsznak a folyókba egészen a forrásokig. Nagy méretük ellenére barátságos, sőt barátkozó lények, akik kifejezetten keresik az ember társaságát. Akár merülni is lehet velük, de szigorúan csak szabadtüdővel, ugyanis a légzőkészülék buborékjaitól félnek. Mégsem ez jelenti számukra a legnagyobb veszélyt, hanem a motorcsónakok propellerje, ami sajnos a vezető halálok a manateek között. A Homosassa Springs State Park a sérült, elárvult állatok gondozását végzi a Crystal folyó elkerített holtágában, ahol ezért egészen közelről, akár a víz alól is meg lehet figyelni őket. És ahogyan mi emberek érdeklődve lessük a manateeket, ők is érdeklődve néznek minket az üvegfal másik oldaláról. Talán nem olyan csinosak, mint Ginnie Springs sellőlánya, viszont igazi, hamisítatlan élőlények.