Thaiföld egy évvel a cunami után

Thaiföldi cikksorozatunk korábbi részeiben bemutattuk az ország fővárosát, Bangkokot és környékét, illetve két híres üdülőhelyet, Pattayát és Samuit. Most két újabb szigetet vesézünk ki: a legnagyobb és legismertebb Phuketet, ahol szinte teljesen helyreállították a cunami nyomait, és a magyar turisták előtt eddig kevésbé ismert Koh Changot, az Elefánt-szigetet.

Koh Changról való távozásunk sietősre, álmosra és szomorúra sikeredett. A kora reggeli indulás mindenkit megviselt, és igazából senkinek sem volt kedve elhagyni ezt a szép szigetet. Viszont indulni kellett, mert még egy jó négyórás kimerítő és émelyítő zötykölődés várt a társaságra, amíg eljutottunk U-Tapao egykori katonai repülőterére, hogy elérjük a Phuketre tartó járatot. A felszálláskor baljós felhők tornyosultak az égen, és csak reménykedni tudtunk, hogy Phuketen végre igazi napsütés vár ránk. Megérkezésünkkor nem is kellett csalódnunk, kellemes napsütés és rekkenő hőség fogadott bennünket a repülőtéren, de mire a szállodánkhoz értünk, természetesen megint elkezdett cseperegni az eső.

Phuket Thaiföld legnagyobb szigete, ma már híd köti össze a szárazfölddel így nem csak légi úton juthat el ide a turistaáradat, hanem akár busszal vagy autóval is. A legtöbb vendég persze hatalmas chartergépeken érkezik a világ minden pontjáról, főként Európából, de az Egyesült Államokból és Ausztráliából is. Kétségkívül ez az ország legnépszerűbb és legfelkapottabb üdülőhelye, talán most már Pattayánál is népszerűbb. A szállodák és üdülők legnagyobb része itt is a nyugati partvidéken, az Andamán-tengerre néző oldalon, a nagy homokos partszakaszok mentén helyezkedik el. A keleti oldalon is találhatunk néhány szállodát, de errefelé inkább kikötők és mocsaras, mangrovefákkal tarkított partszakaszok vannak.

Ezen a szigeten nincs olyan érzése az embernek, mint az előbb említett Koh Changon, hogy a világtól távoli, elzárt helyen jár, itt széles autóutak - már-már autópályák - szelik át a szigetet északról dél felé, hatalmas szállodakomplexumok és golfpályák várják a vendégeket, és a hasonló nevű város is komoly méretű településnek számít. Ennek ellenére Phuketen is találhat az ember magának egy eldugott szegletet, ha akar - például a délnyugati kisebb partszakaszokon, de aki Puhketet választja pihenése helyszínéül nem biztos, hogy eldugott, csendes helyekre vágyik.

Szállásunk Karon Beachen, a sziget déli része felé volt, és a buszból való lekászálódás után mindenki fürkészni kezdte a közeli tengerpartot és a szálloda környékét, látható-e még valami a katasztrófából. Mert hát kimondva-kimondatlan sokunknak ez járt a fejében, miután földet értünk Phuketen. A sziget belsejében haladva természetesen nem kereshettük a jeleket, de ahogy kiértünk a tengerpartra, eszünkbe jutott: vajon ezt az éttermet vagy azt a boltot is elsöpörte a pusztító ár? És a szállodánkban mi történt? Később megtudtuk, hogy ezt a partszakaszt nem érte olyan intenzitással a cunami, mint a szomszédos Patongot, vagy Kamalát, nem beszélve a legnagyobb rombolást megélt, északabbra lévő Khao Lak partszakaszról, de azért csendben mindenki megkönnyebbülve nyugtázta, hogy a szálloda második vagy harmadik emeletén kapott szobát.

Pihenésre és elmélkedésre nem jutott sok időnk, mert a sűrű program megint csak szólított minket és indultunk a világ egyik legszebb szállodájába, ahol esti vacsoránkat költhettük el. A fenséges étkek élvezeti értékét növelte a lenyűgöző környezet, a trópusi liget közepén, egy domboldalon elterülő gyönyörű luxushotel, kilátással a tengerre. A kulináris tobzódást a vacsora előtt "szervírozott" könnyed nyakmasszázs tette teljessé, amellyel a szálloda szakavatott aranykezű masszőrhölgyei kedveskedtek nekünk. A fejedelmi étkek elfogyasztása után folytatódott a megkülönböztetett bánásmód, mivel az esti programot - egy Thaiföld történetét bemutató, enyhén giccses revüt - csak rendőri felvezetés mellett tudtuk elérni, amihez a végig a csoporttal tartó Tawatchai Piyarat, Thaiföld budapesti nagykövete segítsége és tekintélye kellett.