Két hét Tibetben

Tibetben járva sokszor volt olyan érzésem, hogy már talán nem is a Földön járunk, hanem jóval fölötte. Hiszen a szerzetesek is azért építették még magasabbra a kolostorok épületeit, hogy még közelebb lehessenek az isteneikhez.

Az út során több hágón is átverekedte magát kis konvojunk, a Yakri Shong La (5050 m), a Lalung La (4910 m) majd a Gyatso La (5160 m) követték egymást, az utóbbinál éreztem ismét azt a furcsa érzést, hogy testem mintha kezdené elhagyni magát. A nepáli akklimatizációs túra nagyon is megtette hatását, sajnáltam azokat az útitársaimat, akik egyből Tibetbe jöttek fel. Ők egész úton kisebb nagyobb nehézségekkel néztek szembe, szervezetük nagyon megmakacsolta magát. Egy angol srácnál, Johnnál úgy mutatkozott az akklimatizáció, hogy minden percben dührohamot kapott, a félelmetes az volt, hogy ennek nem is volt teljesen tudatában. Az autóban vadul tekergette fel-le az ablakot, kiabált mindenkivel, belekötött jelentéktelen dolgokba, semmivel sem volt megelégedve. Teljesen kikészült a magasságtól. És a 4000 méteres fennsíkon nem nagyon lehetett alacsonyabb szintre vinni, hogy megfelelő oxigénmennyiséghez juthasson, így nem maradt más, mint az alapos odafigyelés és egy kis nyugtató lelki terápia.

Csoportunk három tibeti vezetőt kapott, tibeti sofőrökkel. Mindig megmosolyogtuk Dorje-t, aki a többi sofőrrel egyetemben fehér kesztyűt húzott a vezetéshez. Mintha egy limuzinban utaztunk volna. Ezzel talán azt is jelképezték, hogy a nehéz munkavállalás mellett ez egy nagyon kiváltságos munka, amit nagyon meg is becsülnek, és a legjobb szakértelmükkel, hozzáállásukkal látnak el. Dorje nagyon komoly arccal vezetett végig, csak nagyon ritkán tudtuk megnevettetni.

A következő napokban magunk mögött hagytuk Tingri (4340 m) és Lhatse (4050 m) városát átkeltünk a Yutong La (4950 m) Tra La (4050 m) hágók égbe repítő emelkedőin. Egyik délután nótázgattunk az autóban, ettől Dorje-nek is jobb kedve lett és hirtelen a kesztyűtartóból előkapott egy kopott magnókazettákkal teli gyűrött zacskót. Nagyon megörültünk, mert azt hittük, hogy a csodálatos tibeti táj mellé majd igazi tibeti zenét hallgathatunk. De örömünk rövid ideig tartott, az összes kazettán régi country zene volt, amit aztán gyorsan ki is kapcsoltattunk, hogy inkább csendben nézegessünk kifelé a sokszor 120 km/h-val száguldó terepjárónkból.

Sokszor futottunk homokpadra, amik erőteljesen beszippantották a kerekeket, de Dorje rutinjának köszönhetően könnyen kimásztunk a bajból. Itt az utak a végtelenségbe nyúlnak, sokszor annyira megtévesztők, hogy azt sem venni észre, ha éppen jön egy nagyobb bukkanó.

A faluk környékén nagyon sokan dolgoztak a földeken, sok helyen már komolyabb arató és feldolgozó gépeket lehetett látni. Mindegyik gazdagabb család rendelkezik már egy sofu-val, vagyis egy kisebb kék színű traktorral, amivel a különböző piaci üzleteiket tudják lebonyolítani. A szegényebbek az út szélén agyagtéglákat formáztak, amit aztán az építkezésekhez kiégetnek, ez volt a legtöbb helyen a fő munkalehetőségük. A gyerekek pedig állandóan az autónk elé ugrálva próbáltak minket megállítani, kezükben nagyobb darabka köveket szorongattak. Fosszíliákat árultak.

A kínai szállásadóink nagyon odafigyeltek a vendégre. Ahogy megérkeztünk, szinte azonnal hozták a szobába a forró vizet, mellé egy-egy tea filtert. Még arra is odafigyeltek, hogy étkezés közben ne zavarhassanak minket a kolduló helyiek, akik az étterem üvegablakának dőlve bámultak befelé, könyörgő szemeikkel azt kutatva, hogy melyik tányéron maradt még valami. Egy reggeli alkalmával "véletlenül" sok minden maradt a tányérunkon, mindet összegyűjtöttük és kivittük a tibetieknek. Persze ez nem nagyon tetszett a kínai vendéglátóinknak. A kínai elnyomás a mai napig nagyon érezteti hatását errefelé. Shigatseben (3860 m) még olyan kínaiak által épített kőkerítést is lehet látni, amelynek a tetején hegyes üvegdarabkák vannak bebetonozva. A Karo La (4960 m) és a Yandrok Tso (4490 m), a Skorpió-tó gyönyörű kék vizének megcsodálása után elértük a Gampa La-t (4794 m), az utolsó hágót Tibet fővárosa, Lhásza előtt. Nagy teázást csaptunk a sofőrökkel és a vezetőinkkel, beszélgettünk, hogy mennyire élvezzük az utat, annak ellenére, hogy a végéhez közeledtünk. Aztán kifejtették, hogy nekünk sokkal jobban örülnek, mint az itt tartózkodó másik nemzetnek. Aztán hirtelen témát váltottak, mert egy másik csoport is felért a hágó tetejére. Hiába, jobb az óvatosság. Mielőtt ismét nekiindultunk volna az utolsó szakasznak, mindannyian azt kiabálták a messzeségbe, hogy "Lha Gyalo! De Tamtche pham!". "Az istenek diadalmaskodnak, a démonok legyőzetnek."