Két hét Tibetben

Tibetben járva sokszor volt olyan érzésem, hogy már talán nem is a Földön járunk, hanem jóval fölötte. Hiszen a szerzetesek is azért építették még magasabbra a kolostorok épületeit, hogy még közelebb lehessenek az isteneikhez.

Mire Lhászába értünk, John állapota rendeződött. A Vörös-hegyre épült ezerszobájú Potala palota egyik szárnyát éppen festették, és sajnálatunkra estére sem világították ki. A Potala egyébként szanszkrit szó, a buddhista mitológiában annak az égi tartománynak a neve, ahol Avalokitesvara, "a látó szem", az egyik legfontosabb bodhiszattva, Tibet védőistene lakozik.

A város tibeti negyede tudta csak megtartani igazán régi arculatát, a modernizált kínai negyedek las vegasi stílusjegyekkel vetekednek. Az ember nem hisz a szemének, mikor látja a hatalmas mű pálmafákat, a márványlapokkal borított sétálóutcákat, a giccses lampionokat, a zenélő műanyag gombákat és fatuskókat, amik annyira eredetiek, hogy még a kutyákat is megtévesztette.

A látvány miatt a következő napokban inkább visszatértünk az igazi tibeti negyedbe, a tibeti emberek közé. Az utolsó délutánt is itt, a Jokhang templom előtti téren töltöttük, két tibeti család társaságában. Teljesen úgy fordultunk egymáshoz, mintha már nagyon régről ismernénk egymást. Sokszor alig bírtam elkészíteni egy-egy felvételt, mert egyszerre öt gyerek csimpaszkodott a nyakamba. És nem nagyon gondoltam volna, hogy egy tibeti asszony órák hosszat bír irtózatos hangerővel nevetni.

A téren pezsgett az élet, ahová csak néztem, csak tibetieket láttam, városiakat, kereskedőket, akik buzgó módon kínálták portékájukat, nomádokat, akik most zarándokoltak életükben először ide messziföldről, hogy elmondhassák imáikat és körbejárhassák a Jokhang templomot. Közben észre sem vettem, hogy egy szerzetes napozik mellettem és ahogy összenéztünk, erőteljesen rám is szólt, hogy meg kéne már borotválkoznom. Aztán odanyújtott valamit, amiről először nem tudtam, hogy micsoda. A kezében egy nagyobb fából készült csíptető volt, hát igen, ők ezzel borotválkoznak. Erősködött, hogy használjam, de megköszöntem neki, inkább a sajátomnál maradok. Aztán ahogy még egyszer végignéztem az embereken, láttam ott másokat is. Két kínai rendőr ült egymásnak háttal egy kis széken majdnem a tér közepén. Nem mosolyogtak, csak bámulták a hömpölygő tömeget. Magukba feledkezve bámultak. Mások voltak.

Lhászától kétórányira van a Gonkhar reptér, ahonnét visszatértünk Nepálba. Már jó ideje repültünk, mikor arra lettem figyelmes, hogy mindenki a fényképezőgépét élesíti, aztán pár perc múlva a kapitány jelentkezett be. Arról tájékoztatott minket, hogy a Zu Feng felett fogunk elrepülni, ami nem más, mint maga a Mount Everest. Aztán mikor eljött a nagy pillanat, repülőgépünk erőteljesen jobbra dőlt a Himalája fehér gerince felett. A Föld legmagasabb hegyének elképesztő látványa csendre intett mindenkit. Ahogy a tibetiek hívják, a Világ Istenanyja a legendák szerint a szélből és a felhőkből született. Az idők kezdetén volt egy vihar, és a hatalmas eső megtöltötte az ősóceánt, és ahogyan a jaktejből köpülik a vajat, a vizeket is addig verte a szél, amíg földdé nem változott. Egy nagyobb ívet tettünk meg, és ahogy lassan kezdtük elhagyni Tibet légterét, eszembe jutottak a dalai láma szavai, aki elhagyva Lhászát menekülése során, egész úton imákkal fohászkodott Tibet szabadságáért, a tibeti népért, a buddhizmusért, az emberekért. Én is elmondtam magamban ezt az imát. "Összetett kézzel esdeklem minden Buddhának, aki el szeretne múlni, és kérem, hogy maradjanak megszámlálhatatlan évekig, és ne hagyják sötétségben a Világot!".

The Explorer Magazin