Négyezer köbméter víz a kék pályára - sízés és környezetvédelem

Hamarosan kezdődik a sokunk által várt síszezon, lehet elővenni és kitisztítani a bakancsokat, beszerezni a felszerelés elhasználódott darabjait és böngészni az utazási irodák ajánlatait. Milliók kedvenc téli időtöltéséről kevés embernek jut eszébe a környezetszennyezés, vagy az élővilág pusztítása, pedig sajnos a sízésnek - főként, mióta tömegek űzik - ilyen hatása is van. Káros a természetre a síturizmus, vagy nem? Megnéztük mindkét véleményt.

A magyar sízők által is közkedvelt európai síterepek manapság általában a globális felmelegedés miatti környezetváltozás kapcsán kerülnek a címoldalakra. Az utóbbi években szinte mindig hallottunk csökkenő méretű gleccserekről, tartós hóhiány miatt bezárni kényszerülő sícentrumokról, vagy a hóeséses napok számának folyamatos csökkenéséről. Arról ugyanakkor kevesebb szó esik, hogy maguk a síelők mennyiben idézik elő a lejtők, hegyoldalak és ezen vidékek élővilágának pusztulását. A probléma annyira valós, hogy több komoly tanulmány is készült a témában, amelyek ajánlásokat fogalmaznak meg a sípálya üzemeltetőknek és a sízőknek is, hogy miként csökkenthetik a negatív hatásokat.

Vannak, akik szerint a problémafelvetés is hibás, hiszen kevés ennyire környezetbarát tevékenység létezik, mint a sízés, mások szerint ugyanakkor a téli hónapokban a pályákat ellepő tömegek visszafordíthatatlan károkat okoznak az ökoszisztémának. Érvek és ellenérvek a Guardian segítségével.

Valószínűleg az előbbi nézet képviselői lehetnek többségben, hiszen elég, ha csak elképzeljük, ahogy kiszállunk a liftből, ott állunk a pálya tetején, körülöttünk csodás hófödte csúcsok, csönd és szikrázó napsütés. Ilyenkor mindenki a bőrén érzi a természet közelségét, szinte együvé válik vele. Aztán némileg kijózanodik, amikor látja a pályán lefelé hömpölygő sízők tömegét. Mintha csak egy forgalmas repülőtér folyamatosan üzemelő kifutópályája lenne, este 4-ig, liftzárásig nincs pihenés. A lejtő csak éjszaka lélegezhet fel, ekkor kijavítják felületi sérüléseit és másnap kezdődik az egész elölről.

A legfőbb károkozó természetesen a globális felmelegedés, aminek hatására nemcsak a gleccserek visszahúzódása és olvadása jelent súlyos problémát, hanem az is, hogy emiatt a természetes hóhatár is egyre magasabbra kerül, a síelők több lift használatával juthatnak csak fel a pályák kiindulópontjaira, a liftek megépítése pedig erős beavatkozást jelent a természeti környezetbe.

A sízők többnyire közvetlenül nem okolhatók a pályák környezetének rombolásáért, ugyanakkor a pálya üzemeltetők egyes intézkedései - a szezon kinyújtására, a liftkapacitások növelésére és ezen keresztül minél nagyobb forgalom elérésére - hosszú távon súlyos károkat okoznak. Néhány évtizede kezdődött a divat, ma pedig már a legegyszerűbb sípályákon is megtalálhatók a hóágyúk. Amíg esténként a síelők a szállodákban mulatoznak, ezek a berendezések vízrészecskék és kémiai anyagok keverékét permetezik a pályák fölé a fagyott levegőbe, hogy így mesterséges hóréteget hozzanak létre.

A hóágyúk környezetre gyakorolt hatása sokak szerint aggasztó. A Mountain Wilderness nevű francia környezetvédő csoport szerint a síturizmus az Alpok rákbetegségének tekinthető, ugyanis míg egy hektárnyi sípálya műhóval való befedéséhez 4 ezer köbméter vízre van szükség, ugyanennyi kukoricaföld öntözése csupán 1700 köbméter vizet emészt fel. Becslések szerint az Alpok sípályáin annyi vizet használnak a hóágyúk működtetéséhez, mint 1,5 millió ember teljes évi vízfogyasztása. Megdöbbentő, hogy néhány síterepen csapvizet használnak fel a hóágyúkhoz, máshol pedig a folyók vizét pumpálják fel a hegyoldalakba.

Az eljárás két problémát is felvet: egyik ezek közül az energiafogyasztás. Egyetlen hektárnyi sípálya egész szezonon át tartó hóágyúzása 25 ezer kilovatt/óra energiát használ el, ami hozzávetőlegesen 150 ezer euróba kerül. A másik problémát pedig az jelenti, hogy ha folyóvizet nagy magasságban használják hóágyúzásra, ezen a területen olyan idegen tápanyagok és ásványi anyagok szóródnak szét, amelyek normális körülmények között nem jutnának fel ide.

A hóágyúval bepermetezett pályákon tavasszal csak jóval később olvad fel a hó és a hóréteg alatt lévő növények később termékenyítődnek meg és indulnak virágzásnak. Emiatt láthatunk gyakran a nyári hónapokban a zöldellő hegyoldalakon csúnya, sáros sebhelyeknek tűnő sávokat, pontosan ott, ahol a sípályák húzódnak. A jelenséget akár a Google Earth-re kattintva is megfigyelhetjük. Ha beütjük mondjuk Cortina d'Ampezzo, Chamonix, vagy bármely nagy síterep nevét a keresőbe, a légi felvételeken is pontosan látszanak a hiányos növényzetű sípályák.

A hóágyúk természetesen nem okolhatók minden problémáért, ugyanakkor azt a látszatot keltik a síelőkben, hogy működésükkel is tökéletesen használhatók a pályák, tehát minden a legnagyobb rendben van. Pedig az igazi problémát a természetes hó hiánya okozza. Az alacsonyabban fekvő síterepeken egyre gyakrabban tapasztalják, hogy a pályák alján olyan magas a hőmérséklet, hogy nem lehet használni a hóágyúkat. Az is előfordul, hogy az alsóbb szinteken lévő lejtőkre helikopterekkel szállítják a magasabb részekről a havat. 2002-ben az olasz rendőrség felállított egy akciócsoportot, hogy kivizsgálják: miként tűnik el gyanúsan gyorsan a gleccserekről a hó. Kiderült, hogy teherautókkal szállítják a környező síterepekre a kiváló minőségű havat.

Az alacsonyabb területeken fekvő pályakezelők keserű alternatívája a bezárás, vagy szerencsésebb esetben újabb liftek építése, amelyekkel a síelők magasabb, hóbiztosabb lejtőkre juthatnak el. Ez utóbbi kétségtelenül a költségesebb megoldás, de sok európai síterep üzemeltetői nem láttak más kiutat, mint az újabb méregdrága liftek üzembe helyezését, annak érdekében, hogy megtartsák vendégeiket.