Nyalogatják az égő fát, mint más a fagylaltot

A vudu talán a legmisztikusabb dolog, amelyről bennünk, európaiakban csak ködös képzetek élnek. Nincs írott bibliája, titkait beavatott papok és papnők őrzik évszázadok óta, így eszméiről kívülállóként csak felszínes tapasztalatokat szerezhetünk. Elmentünk hát a nyugat-afrikai Togóba és Beninbe, hogy felfedezzük a rabszolgák közvetítésével Amerikába is eljutott vallás gyökereit.

Párizsból alig hatórás repülőút után érkeztem meg Loméba, Togo fővárosába. Sikeresen eljutottunk a szállodába, ahol először próbáltam ki a Skype-ot, ami nekem - aki nem igazán konyítok a számítógépekhez - már önmagában felért egy varázslattal. Kicsit ugyan lassan ért haza a hang, de ennyi kényelmetlenséget megért, hogy öt dollárért egy órán keresztül beszélgethettünk, szemben a mobillal, amivel ugyanennyiért alig két perc állt volna a rendelkezésünkre.

Erős felütéssel kezdődött az utazás, első utunk ugyanis a fétispiacra vezetett. Zavarba ejtő kínálat tárult elénk állatkoponyákból, csontokból, szőrmékből, döglött madarakból, agancsokból, szárított aligátorfejekből. De nemcsak a látvány volt sokkoló, a szagokkal is meg kellett küzdenünk, ami nem csoda, ha állati csontok, mancsok és mindenféle egyéb testrészek hevernek szanaszét a kegyetlenül tűző afrikai napon. A kínálat igen széles: macskák, kutyák, kígyók, majmok, teknősbékák, de akár hiénák és antilopok is akadtak részben vagy egészben, szárított formában az eladók asztalain.

Áldozat a szellemeknek

A vudu vallás főistene a kígyó alakban ábrázolt Damballa istenanya, aki nem jár el emberi ügyekben, így a vallás hívei az őt kiszolgáló szellemekhez fordulnak a szertartásokat vezető papokon keresztül. A hívek leginkább akkor kérik a szellemek közbenjárását, ha valamilyen szerencsétlenség éri őket. Az ártalmakat ajándékokkal, énekekkel, tánccal, az istenségeknek állított oltárokkal igyekeznek semlegesíteni. A varázsfüveket, hajszálakat, csontokat, állati testrészeket tartalmazó ajándékokat kis csomagocskákban ajánlják fel, de nem ritka az élő állatáldozat sem.

A vudu fontos kellékei továbbá a babák, melyek lehetnek fából, rongyból, viaszból, de akár kenyérmorzsából vagy zsírból is, a lényeg, hogy saját készítésűek legyenek. A babák hatékonyabbak, ha a kiszemelt áldozat egy hajszálát, körmének vagy ruházatának egy kis darabkáját is beledolgozzák. Ebbe a babába kell aztán tűt vagy kaktusztüskét szurkálni, ha rontást akarnak hozni valakire, ám ez esetben is komplett szertartásra és pap közreműködésére van szükség.

A vudu vallás ma elsősorban Haitin virágzik, de eredetileg a nyugat-afrikai dahomeyi királyságból, a fon és az ewe törzs lakta vidékről került át a rabszolgákkal az amerikai kontinensre. Az ősi afrikai törzsi vallások egymással és a kereszténység egyes elemeivel is összeolvadtak, hogy az új hazában a különböző törzsekből származó bevándorlók közös hitet találjanak.

A piacon megrendülve vettem észre a gorillamancsokat, de egyébként is nyilvánvaló volt, hogy az árukészletek jelentős része orvvadászoktól származik. Babákból kétféle verziót különböztettünk meg: a szertartásokon dekorációként használt díszesebb fajtát és az áldozatként bemutatandó, elégetésre szánt egyszerűbbeket. A piacon szolgálatban lévő vudu pap bármilyen problémára megfelelő gyógyírt talál ebben a sajátos szabadtéri gyógyszertárban, legyen az szerelmi bánat, gyermekáldás hiánya vagy akár gyenge iskolai előmenetel.

Preparált állatfej a fétispiac kínálatából (Kattintson a képre a galériáért!)

Szerelmi vágy felkeltésére például leginkább a szárított kaméleonból készített parfümöt ajánlották. Lábfájásra két órán keresztül kell főzni a szárított majomfejet, majd a levét a fájó részre kenni, fejfájásra pedig leghatékonyabb a forró vízben áztatott kígyóbőr leve. A fekete mágiára nyitott turistákat szerencsére speciális választékkal várják, így aztán nem kell, teszem azt, élő bébikrokodilt csempészni a repülőre. A külföldi látogatókra szakosodott árusok megszámlálhatatlan csecsebecsét kínálnak: lakásdíszként is remekül mutató vudubabákat, apró, szerencsét hozó köveket, ébenfamagokat.

A gyógyító, aki nem szereti a szakmáját

Egy apró faluban alkalmunk volt részt venni egy vudu táncszertartáson. A férfiak zenéltek, doboltak, az asszonyok pedig egyre révültebben táncoltak. Néhányan teljesen transzba estek, össze-vissza vonaglottak, úgy kellett őket lefogni. Pálinkával, vízzel locsolták egymást, amiből ránk is jutott valamennyi, alig tudtam biztonságba helyezni a fényképezőgépet. Egy idő után már annyira elszabadultak az indulatok, hogy jobbnak láttuk továbbállni.

Eksztázisban táncoló vudu asszonyok (Kattintson a képre a galériáért!)

Egy másik faluban gyógyítóval találkoztunk, aki mindenféle lelki és fizikai fájdalmat tradicionális módszerekkel orvosol. Ez leginkább abból áll, hogy meghallgatja a pácienst, majd feláldoz egy kisebb állatot, például elvágja egy csirke nyakát, miközben figyelmesen hallgat a szellemekre. Ők súgják meg neki, pontosan mi a delikvens baja, és mivel lehet gyógyítani, azaz milyen bogyókat, füveket kell készíteni a kezeléshez.

Megkérdeztük a csodadoktort, szereti-e a szakmáját, mire meglepetésünkre meglehetősen rosszkedvűen azt válaszolta, hogy egyáltalán nem. A választás nem az övé volt, ugyanis örökölte a családban ezt a szerepet. Elpanaszolta, hogy rengeteg kötöttséggel jár, például mindig ugyanazt a tógaszerű ruhát kell viselnie, mezítláb kell járnia, és távol kell tartania magát a modern vívmányoktól. Egyik legnagyobb bosszúsága, hogy mobiltelefonja se lehet.

Átkeltünk a határon Beninbe, ahol első megállónk Ouidah volt, a vudu spirituális központja. A világ többi vuduközpontjába, Haitira, Kubába, Brazíliába az innen elhurcolt rabszolgák vitték el a vudu szokásokat. Itt áll a kígyótisztelő hívők fő temploma, amelyben 15-20 piton tekereg a padlón. A hívőket a kívülállók könnyen felismerik, mivel arcukra öt helyre két-két vonalat karcolnak (2-2 pár az arcon, 2-2 pár a halántékon és egy pár a homlokon).

Ouidah a rabszolga-kereskedelem kiemelkedő központja is volt, sok helyütt találunk erre utaló emlékműveket, például a tengerparton egy hatalmas kapu emlékeztet a hajóra hurcolt, soha vissza nem térő foglyok tömegeire. A város közel 200 éves portugál erődjében érdekes kiállításra leltünk. A bemutatott fotók és rajzok között olyan leírásokra bukkanhattunk, amelyektől igencsak elhűltünk. Egy régi benini királynak például négyezer felesége volt, ugyanis akkoriban az volt a szokás, hogy minden magára valamit is adó család felajánlotta legszebb lányát a királynak.

Vidám temetés

A Nokone-tó partján hátrahagytuk a dzsipeket, és kis hajókkal keltünk át a földrész legnagyobb tavon épült településére, Ganviébe. A falu 20 ezer lakosa cölöpökre épült kunyhókban él. Mivel a heti piac estéjén érkeztünk, nagy volt a forgalom a csatornákon. Errefelé egyébként is a vízen zajlik az élet, csónakkal járnak az asszonyok bevásárolni, a gyerekek az iskolába, és minden ház, étterem, középület cölöpökön áll. A mi szállásunk is kissé ingatag talajon épült, viszont minden szobához tartozott vízöblítéses vécé.

Ganvié, a tavon épült sziget (Kattintson a képre a galériáért!)

Vacsora után neves vendég látogatott el hozzánk, a környék híres jósa. Eredetileg vacsora előtt kellett volna érkeznie, de "előre nem látható okok miatt" késett, bár ez a kifogás az ő esetében egy cseppet különösen hangzott. Leült törökülésbe, és megkezdődött a szeánsz. Kéréseinket a tenyerünkbe tett apró köveknek és aprópénzeknek kellett elsuttognunk, majd ezeket letettük a jövendőmondó elé, aki percekig mindenféle hókuszpókuszt csinált felettük, majd közölte a szellemek ítéletét: a kérés elfogadva vagy elutasítva.

A know-how-t nem árulta el, de volt a kezében egy kövekből álló lánc, ezt lebegtette a mi pénzérméink felett, majd lecsapta a földre. Úgy tűnt, hogy a láncon lévő kövek állásától függött a válasza, ami az esetek túlnyomó többségében elutasító volt. Az mindenesetre igencsak meglepett, hogy amikor egy-egy negatív válasz után valaki magyarázatot kért az okokra, a jós mindig találó választ adott: "Ezt megvalósíthattad volna pár éve, de akkor elmulasztottad", vagy "Sikerülhetne, ha nem akarnád annyira görcsösen".

Minden útitárs azt mondta, hogy tökéletesen illett a válasz az adott helyzetre. Ezek után igencsak izgultam, mi lesz a jóslásom kimenetele, de amikor rám került a sor, a jós arca egészen felderült, és kijelentette, hogy kérésem fogadtatása "nagyon pozitív". Ennyire határozottan kedvező választ rajtam kívül senki nem kapott, a baj csak az, hogy azóta már kiderült, egyáltalán nem volt helytálló.

Utunk során egy temetési szertartásba is belefutottunk. Számunkra furcsa módon nyoma sem volt szomorúságnak, ehelyett álarcos táncmulatságot rendeztek több környékbeli falu lakosságának részvételével. Az álarcokat itt a férfiak hordják, a fejük tetején, de az arcukat is teljesen eltakarják, ki sem látnak a jelmez alól, segítők vezetik őket a táncosok közé. Az álarcok mind valamit szimbolizálnak, némelyik hétköznapi dolgokat (egy-egy fürt banán, errefelé honos állat, apát gyászoló testvérpár), mások pedig valamilyen bölcsességre, közmondásra utalnak. Az egyik táncos fején például egy tigris és egy sün nézett farkasszemet, egy itteni népi mondást megjelenítve, miszerint a harcban nem mindig az erősebb győz.

Részt vettünk egy helyi karácsonyi partin is, egy egészen őrületes bulizáson, ugyancsak több falu együttes részvételével. Szenzációs fúvószenekar szolgáltatta a hangulatot, és féktelen táncmulatság zajlott a mezőn. Nem kérettük sokáig magunkat, beálltunk vonatozni, akár egy itthoni falusi lagziban.

Hatékony jótékonyság

Togóba visszaérve megálltunk egy ütött-kopott kórházban. Kicsit elbeszélgettünk a doktorral, aki elmondta, hogy az országban a malária az első számú halálozási ok. Elég szomorú, hogy olyan betegségben halnak meg a legtöbben, amelynek megelőzése és gyógyítása tulajdonképpen csak pénzkérdés. A rákot, magas vérnyomást, cukorbetegséget csak hallomásból ismerik, ebből is látszik, hogy ezek valóban civilizációs ártalmak.

Kórházi terem Togóban (Kattintson a képre a galériáért!)

Egy katolikus árvaházat is útba ejtettünk. Szegény országokban utazva az ember mindig szinte szükségét érzi az adakozásnak, de ezt jobb szervezett formában tenni. Leginkább a német és a francia turistacsoportokra jellemző, hogy úton-útfélen tollat, aprópénzt és cukorkát osztogatnak a gyerekeknek, nem is tudván, mekkora kárt okoznak. A kicsik ugyanis hozzászoknak a kéregetéshez, kerülni fogják az iskolát, és a turistalátványosságok mellett várják majd a turistabuszokat. Egy idő után egyre követelőzőbbek lesznek, pokollá téve a későbbi utazók életét. A legjobb az, ha az otthonról hozott vagy egy nagyobb városban vett játékokat, iskolaszereket, élelmiszert egy iskolában vagy árvaházban adjuk le, ahol a tanítók, nevelők okosan szét tudják osztani a legrászorultabb gyerekek között.

Kicsit összeszorult gyomorral léptünk be, lelki szemeim előtt a tévében látott lepusztult román árvaházak lebegtek, de itt mintha egy mesevilágba csöppentünk volna. Egyszerű, szegényes, de nagyon takaros házikóban laktak a gyerekek, akik most az udvaron játszottak, mindannyian példásan rendes, tiszta ruhában. Néhány fiatalasszony vigyázott rájuk, egy csupa mosoly apáca vezetésével. Szétosztottuk a fővárosban pár nappal korábban vásárolt ajándékainkat. A kicsik először csak óvatosan nézegették a játékokat, aztán lassan kibontogatták őket, fél óra múlva meg úgy nézett ki a terep, mint egy csatatér. Hatalmas volt az öröm.

Az árvaházi gyerekek az ajándékba kapott lufikkal (Kattintson a képre a galériáért!)

Sokode, Togo második legnagyobb városa mellett található kis faluban élnek a tem törzs tagjai, aki messze földön híres tűznyelők. Láttam már ilyet cirkuszban meg tévében, na de élőben, egyméteres távolságból összehasonlíthatatlanul sokkolóbb az élmény. Egyszerűen nem hittem a szememnek, ahogy a férfiak kiragadtak egy-egy husángot a tűzből, végigsimogatták karjukat, lábukat, majd a szájukkal oltották el a parazsat. Úgy nyalogatták az égő fahasábokat, mintha fagyi lenne. Alig bírtam odanézni. A végére úgy belemelegedtek a táncosok, hogy egyenesen a tűzben hemperegtek. Elképesztő volt.

Kara felé továbbutazva alkalmunk volt találkozni a bassar népcsoport vezetőjével. Elvileg itt király uralkodik, de mivel ő nemrég meghalt, a helyi szokás szerint három évig a régens a vezető. A régens kifejezetten unottan, mintha félálomban ült volna a székén, körülötte szimpatikus öregurak ücsörögtek, a vének tanácsa. A kérdéseinket a legenergikusabb tag válaszolta meg, egy kifejezetten intelligens, művelt úr, tökéletes angol- és franciatudással.

A Batammariba vidéken különleges falvak és népcsoportok találhatók (Kattintson a képre a galériáért!)

A togói Batammariba vidék a világörökségi része, mert igen különleges falvak találhatók itt. A tambera népcsoport erődítményszerű, tornyos házakban él, mintha valami mese elevenedne meg előttünk. A házikók alsó szintjén élnek az állatok, a középső szint a konyha, a tetőteraszról pedig kis alvókuckók nyílnak, ahová pici lukakon kell bemászni. A tornyok gabonatárolók, melyeknek a tetőteraszról van a nyílásuk. Kíváncsian leskelődtünk a házakban, míg az ott lakók ugyanolyan érdeklődve mustrálgattak minket.

Benin és Togo ritkán szerepel a turistautak katalógusaiban, pedig egészen különleges, egyedi világot fedezhet itt fel az utazó. Ha nem is lehet teljességgel megismerni a vudu világát, de legalább némi bepillantást nyerhetünk ebbe a mágikus vallásba. Ez a vidék egészen sajátos ötvözete a nyugat-afrikai kultúrának, a gyarmatosítók világának és a mai, modern vívmányoknak. Bár a mi hitvilágunktól távol áll ez a fajta mágia, azért - biztos, ami biztos - hazaérve gondosan elhelyeztem a nappaliban a Togóban vásárolt, otthont védő bábuimat.