Utazásunk apropóját ezúttal az adta, hogy hamarosan szükségünk lesz namíbiai vízumra. Dél-Afrikában az ilyesmit csak Pretoriában, a fővárosban lehet beszerezni, úgyhogy Durbanből, jelenlegi otthonunktól oda-vissza 1300 kilométert kellett autóznunk érte. Ha már arra jártunk, és úgyis napokat kellett várnunk a vízumok elkészültére, legalább körbenéztünk kicsit az ország északi régiójában.
Hétvégén érkeztünk Pretoriába, amelyről a legtöbb útikönyv általában annyit ír, hogy nagyon szép a jakarandafák virágzása idején. Szerencsénk volt, ez pont látogatásunk idejére esett, így lépten-nyomon megcsodálhattuk a kékeslila virágokkal borított fákat, amelyek a város szinte minden utcájában pompáztak.
A virágzó fákat leszámítva a főváros mérsékelten izgalmas látnivalók tekintetében, így amint leadtuk a vízum intézéséhez szükséges hivatalos papírokat a namíbiai követségen, máris hátat fordítottunk neki, és elindultunk az északkeletre fekvő Blyde River kanyon felé. Ez az afrikai kontinens második legnagyobb kanyonja, és a világ legnagyobb, erdőkkel borított szurdokvölgye.
A kemping, amely a következő napokban a bázisunkká vált, remek választásnak bizonyult. Számos túraösvény kiindulópontjául szolgált a kanyon felé. Mikor bejelentkeztünk, a recepciós srác kedvesen figyelmeztetett minket, hogy vigyázzunk a majmokkal, mivel nemcsak az országban mindenhol megszokott cerkófok, de a náluk sokkal nagyobb termetű páviánok is mindennapos vendégek errefelé.
És tényleg, már első reggel arra ébredtünk, hogy a sátrunktól néhány méterre álló, egyébként biztonsági zárral ellátott kukákat egy páviánhorda fosztogatja. Szerencsére ennél közelebb nem merészkedtek hozzánk, viszont a cerkófok igencsak elszemtelenedtek. Este csak némi ordítozás és kődobálás után sikerült megmentenem tőlük a vacsoránkat, de a szomszédjaink már nem voltak ilyen szerencsések.
A cseles kis bestia, azaz a cerkóf először beugrott a kocsijuk nyitott csomagtartójába, majd, amikor szomszédaink odarohantak, hogy elkergessék, kislisszolt a túloldalon, és ellopott minden keze ügyébe esőt az őrizetlenül hagyott asztalukról. Mindez pillanatok leforgása alatt történt. Bizony, így jár minden tapasztalatlan turista, aki csak cuki szőrmóknak hiszi ezeket a felkészült kis tolvajokat.
A Mpulanga és Limpopo tartományban eltöltött egy hetet túrázással és a környék látványosságainak felfedezésével töltöttük. Az egyik érdekesnek kínálkozó látnivaló egy híres dél-afrikai krémlikőr, az Amarula székháza volt. Biztos sokan emlékeznek a Sivatagi show híres jelenetére, amelyben az állatok becsiccsentenek a marulafa erjedt gyümölcseitől. A krémlikőr ugyanebből a gyümölcsből készül, és amikor megkóstoltam, abszolút megértettem a filmbéli állatok lelkesedését. Érdekes, hogy nincs körülhatárolható gyümölcsös, ehelyett a vadon termő marulafákat szüretelik le, méghozzá kézi erővel, a helyi közösség munkáját igénybe véve.
Igazi állatbolondként számomra az egész utazás csúcspontja a Jessicával való találkozás volt. Továbbmegyek, tulajdonképpen azért szerveztük meg az egész utat, hogy vele találkozhassunk. Jessica igazi világsztár, ő az egyetlen víziló a földön, aki szabad akaratából él emberek között, akiket saját családjának tekint.
Jessica története 13 évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor is egy hatalmas árvíz elsodorta az akkor alig 16 kilós, újszülött borjút az anyukája mellől. Szerencséjére Tonie Joubert, a környéken lakó vadőr megtalálta, felnevelte, és a víziló azóta a család részévé vált. Tonie-ék birtoka történetesen egy folyóparton található, ebben a folyóban él Jessica, aki esténként kedvére elúszhat meglátogatni a szomszédos, vad fajtársait, míg napközben inkább az emberekkel és kutyabarátaival tölti az idejét.
Bármikor dönthetne úgy, hogy a továbbiakban a többi vízilóval él együtt, de ő inkább fogadott családja társaságát választotta. Van egy olyan érzésem, hogy ebben nem kis szerepet játszik, hogy Tonie-ék napi 80 kilogramm étellel és hatalmas mennyiségű cukros teával látják el. A látogatóknak, így nekünk is lehetőségünk volt az időközben 1400 kilósra növesztett állatot etetni, itatni, simogatni, sőt még puszit is adhattam neki. Tekintetbe véve, hogy Afrikában a vízilovak a felelősek a legtöbb állat okozta halálesetért, egy ilyen szelíd és barátságos példánnyal találkozni igazán életre szóló élmény volt.
Útközben mindenfelé árusok kínálták portékáikat, javarészt fából és kőből faragott afrikai szobrokat, kelméket, egyszerűbb ékszereket és narancsot, a környék első számú terményét. Persze ügyesen olyan helyeket választanak a bódéiknak, ahol az autósok valamiért amúgy is megállnának. Így futottunk bele egy festői vízesés fotózása közben egy csapat csecsebecsét áruló asszonyba – merthogy ezt a munkát csak nők végzik itt. Talán azért, mert az ő rábeszélő képességük párját ritkító.
Igen állhatatosnak kellett lennünk, hogy ne sózzanak ránk több kilónyi emléktárgyat. Ami számomra új volt, hogy itt nemcsak eladni akartak, de próbáltak kunyerálni tőlünk felesleges ruhát, ételt (de csak csokit meg chipset!), volt, aki törölközőt szeretett volna, sőt egy lány még a fülemben lévő fülbevalóra is szemet vetett. Végül el is cseréltem vele egy szép, termésekből készült nyakláncra.
A következő programunk valószínűleg a leglátványosabb lett volna az egész út során, ha az időjárás közbe nem szól. Az volt a terv, hogy a Sabie és Mashishing között húzódó, 56 kilométer hosszú, Long Tom Pass névre keresztelt panorámautat autózzuk végig, amely az egyik legmagasabb kövezett út az országban. Legmagasabb pontja 2150 méteren halad át, és remek kilátást nyújt a környék hegyeire.
Az út elején azonban tejföl sűrűségű ködbe hajtottunk bele, amely később sem akart feloszlani. Nemhogy csodálatos panoráma nem tárult elénk, de az orrunkig se láttunk. Ráadásul volt alkalmunk megtapasztalni ismét, hogy Dél-Afrikában a közlekedési szabályok igencsak flexibilisek: mivel a ködlámpát, sőt a reflektort igen sok autós állandóan bekapcsolva tartja útközben, ezért most, a rendkívüli körülmények miatt úgy érezték, még tovább kell menniük, azaz vészvillogóval közlekedtek a ködben.
De volt számos példa a másik végletre is, legnagyobb rémületemre sokan fittyet hánytak a nullára korlátozódott látótávolságra, és a világon semmilyen lámpát nem kapcsoltak be. Nem véletlen, hogy olyan pocsék az ország statisztikája a közlekedési baleseteket illetően.
Az utolsó napunkat Dullstroomben töltöttük, az ország egyik legmagasabban fekvő, és ennek köszönhetően leghidegebb városkájában, amely egyébiránt remek pisztrángos tavairól híres. Mikor megérkeztünk, még sütött a nap, és nyári meleg fogadott minket, az utcán békésen sétálgattak a turisták és az árujukat a fejükön cipelő, rámenős makadámdió-árusok.
Nemsokára azonban az egyik árus a hátunk mögé mutatott, és közölte, jön a köd meg a hideg. Valóban, szemmel láthatólag hömpölygött felénk a köd, úgy tűnik, utolért minket, sűrűn beterítve az egész városkát, és éjszakai sötétséget hozva. Megtapasztalhattuk, miért olyan híresen hűvös a város klímája.
A hét elteltével újra Pretoria felé vettük az irányt, hogy felvegyük az útlevelünket, és benne a vízumunkat a namíbiai követségen. Újra átélhettük a híres afrikai bürokráciát, a rendkívül nehézkes és antihumánus hivatali ügyintézést. Abban semmi meglepő sincs, hogy fél órán át senki nem jött oda az irodában a kisablakhoz, hogy megkérdezze, mit szeretnénk. Egyszer csak előkerült egy igen vastagon sminkelt, meglepően szőrös lábait tűsarkúba préselő, igen szigorú titkárnő, és bekért tőlünk egy kitudja hányadik hivatalos papírt, valamint egy pontos kimutatást a bankszámlánkról.
Nem igazán éreztünk ezt indokoltnak egy néhány napos turistavízum esetében, de szerencsére tudtuk prezentálni a kért ügyiratot, így végül megkaptuk az útlevelünket. Mint utóbb rájöttünk, már egy hete kitöltötték a vízumunkat, tehát a várakozási idő és az összes utólag bekért papír csak arra szolgált, hogy a hatalmukat fitogtassák. Mindegy, végül is jól jártunk, hiszen ha rögtön a kezünkbe nyomják a kész papírokat, szegényebbek maradunk néhány csodás élménnyel: nem puszilkodunk vízilóval, és nem látjuk a világ legnagyobb erdős kanyonját.