Itt még a szökőkútból is pálinka folyik

Hét évvel az után, hogy az orosz hadsereg barátilag masírozgatott Tbiliszi közelében, és Putyin elnök azzal a kedves, kollegiális ajánlattal tisztelte meg Miheil Szaakasvili akkori grúz államfőt, hogy a "heregolyóinál fogva fogja felakasztani", Grúziába eljutni már egyáltalán nem ördöngösség, és még csak komoly biztonsági kockázatokat sem rejt. 

A 2008 augusztusában, a pekingi olimpia idején zajló ötnapos orosz–grúz háborúnak, vagy más néven dél-oszétiai válságnak már alig van nyoma, az ország pedig szemmel láthatóan elindult a gazdasági fellendülés útján.

Ráadásul Grúziában szinte minden van, ami egy utazást kedvelő ember figyelmét felkeltheti:

tengerpart, hatalmas hegyek, izgalmas városok, történelmi emlékek, egyedülálló gasztronómia, ízletes borok és jó fej lakosság, akik ha angolul nem is beszélnek, mindent megtesznek azért, hogy jó hangulatban teljenek grúziai napjaink.

A Kura folyó völgyében hét éve még orosz tankok szaggatták a talajt Forrás: Németh András

Eljutni sem különösebben drága oda, 2014 őszétől ugyanis a Wizzair megindította rendszeres repülőjáratait Grúzia második legnagyobb városába, a grúz parlamentnek is otthont adó Kutaisziba.

Ha ügyesen foglalunk repülőjegyet, kihozhatjuk egy Szombathely–Budapest IC retúrjegy árából,

ezért bátran ki merem jelenteni, hogy budapesti bázisról indulva kevés ennél kedvezőbb ár-érték arányú úti cél van jelenleg a kínálatban.

Grúziában van minden, csak kell hozzá egy kocsi

A Kaukázus és környéke a világ egyik legsokszínűbb etnikai katyvasza. Iszonyú nehéz volna felsorolni az összes népet, amely a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger közötti sávban dacol évszázadok óta a történelem viharaival, de legfőképpen egymással. A grúzok a többiekhez képest még szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen annak ellenére, hogy időnként leválik az országról egy-egy szakadár régió, Grúzia a térség fajsúlyos és karakteres országának számít.

Minden együtt: szép tájak, ősi kultúrák, barátságos emberek Forrás: Németh András

Szaakasvili elnök szerette úgy emlegetni Tbiliszit, a grúz fővárost, mint az egész Kaukázus gazdasági és kulturális központját. Lehet, hogy az azeriek ezt a címet inkább Bakunak szeretnék kiosztani, de az biztos, hogy a térség leginkább európai jellegű állama Grúzia. Szóval, ha valakit vonz a Kaukázus, akkor az általános vélekedés szerint

Grúziával érdemes kezdeni az ismerkedést.

Röpke egy hét alatt akkor kapjuk a viszonylag legteljesebb képet az országról, ha a fővárost, a hegyvidéket és a tengerpartot is becserkésszük. Ennek legegyszerűbb módja az autóbérlés. Mi már itthonról lefoglaltunk egy Mitsubishi Pajero terepjárót, mivel több fórumon is azt ajánlották, hogy a Kaukázusban ajánlatos valami négykerék-meghajtású járművet beszerezni. Az ára egész baráti volt, 280 euró (88 ezer forint) hét napra. Mivel öten utaztunk, az egy főre jutó 56 euró (17 600 forint) tényleg nem tűnt megfizethetetlennek.

A grúz utakon azért elkel a terepjáró Forrás: Németh András

Persze ennyire egyszerűen azért nem ment a dolog. Hajnalban már a reptéren várt minket Georgij, aki nem sokat bajlódott a formaságokkal, kezembe nyomta a slusszkulcsot, aláfirkantatott valami orosz nyelvű szerződést, átvette a 280 eurót, majd megmutatta, hol az autó. Egy baj volt csak a járgánnyal: négyszemélyes volt, nem öt. Érdekes párbeszéd következett.

Mi egyértelműen ötszemélyeset foglaltunk, mondtuk, tekintve, hogy öten vagyunk. Ám Georgij tanácstalanul széttárta a kezét, sajnos csak ez van, mondta, az ötszemélyes az előző héten lerobbant. Márpedig mi ezt nem vesszük át, keménykedtünk, hiszen nem férünk bele. Végül Georgij is belátta, hogy ugrott az üzlet, viszont felajánlotta, hogy 110 lariért (13 100 forint) a saját autójával elfuvaroz minket a szállásunkra, amely a reptértől 130 kilométerre fekvő tengerparti településen, Kvariatiban volt.

Április végi, pörgős strandélet a kvariati plázson Forrás: Németh András

A KRESZ betartása nem az erősségük

A grúz közúti közlekedési viszonyokkal való első találkozás mindannyiunkban mély nyomokat hagyott. Nekem az a benyomásom támadt, mintha csupa friss jogsis kamaszgyerek mutatná be éppen az összes simlis vezetési trükköt. Bármikor elzúzhatott mellettünk jobbról, az útpadkáról előzve egy türelmetlenebb autóstársunk, és

sose hagyatkozhattunk arra, hogy kinek van elsőbbsége.

Azt is tudomásul kellett venni, hogy az országút elsősorban a szarvasmarháké és a disznóké, és csak utánuk következnek a járművek.

A grúz főutakon az állatoké az elsőbbség Forrás: Németh András

Sejtettük, hogy a fekete-tengeri grúz Riviérán az április vége nem számít főszezonnak, de azért ekkora kihaltságra nem számítottunk. Az egyébként kitűnő fekvésű Lazuri Hotel teljesen üres volt, így logikusnak tűnt a tulajdonos ajánlata, hogy abban a szobában rendezkedjünk be, amelyiket jobban fel tudjuk fűteni a légkondival.

Szükség is volt rá, mert a napsütés ellenére elég hűvös volt a szállóban.

A kilátás a teraszról pazar volt, előttünk úgy 20 méterre a Fekete-tenger, bal oldalon pedig gyönyörű, zöld, török határhegyek.

A grúz Riviéra áprilisban Forrás: Németh András

Délután kellemes meglepetés ért minket. Telefonon jelentkezett az autókölcsönző cég, hogy mégis tudtak szerezni nekünk egy ötszemélyes terepjárót. Nagyon élelmesek voltunk, közöltük, hogy csak akkor vesszük át, ha a kellemetlenségek miatt legalább 50 eurót engednek az árból. Az ajánlatot rövid hezitálás után elfogadták, három óra múlva pedig már be is állt az impozáns Ford Explorer a hotel elé. A sofőr átadta a slusszkulcsot, búcsút intett, majd kiállt stoppolni az útra.

Kicsit Sanghaj, kicsit Las Vegas

Persze Kvariati nem az igazi Grúzia, csak afféle nyári üdülőhely, ezért úgy döntöttünk, hogy bemerészkedünk a korábban nem túl barátságos hírnévnek örvendő Batumiba.

A 155 ezer lakosú város messziről úgy néz ki, mint Sanghaj.

Na jó, természetesen nem, de tagadhatatlan, hogy Batuminak skyline-ja van (az angol nyelvben így nevezik a felhőkarcolók által rajzolt városképet), a tengerparti település arculatát a merészen égbe törő toronyházak teszik emlékezetessé.

Batumi, a grúz Sanghaj Forrás: Németh András

Batumiban döbbentem rá először, hogy Grúzia tulajdonképpen egy mini Spanyolország. Ahogy Barcelonában katalánok, Bilbaóban baszkok, La Corunában galíciaiak, Sevillában andalúzok, Zaragozában aragónok élnek,

Grúziában is tucatnyi népség él egymás hegyén-hátán, ezért grúz nemzetállamról elég nehéz lenne beszélni.

Legalábbis az adzsárok, a lázok, az abházok, a szvanok, a mingrélek meg az oszétok biztosan nem örülnének ennek, nem beszélve az ország területén régóta élő örményekről, azeriekről, oroszokról és kurdokról.

Batumi az Adzsár Autonóm Köztársaság fővárosa. Ez a tartomány olyannyira autonóm, hogy egy jó ideig de facto nem is tartozott Grúziához. 1993-tól úgy 11 évig a jó képességű Abasidze família afféle saját családi birtokként igazgatta, Aszlan Abasidze volt a tartományi elnök, fia, Georgij pedig Batumi polgármestere. Az Abasidze család főként csempészeten és drogkereskedelmen alapuló biznisze 2004-ben csődölt be, mikor összerúgták a port az ország újraegyesítését küldetésének tekintő Szaakasvilivel.

Azért Batumi sem csak fény és csillogás Forrás: Németh András

Pár napig pattanásig feszült volt a helyzet, Abasidze felrobbantatta a tartományt Grúziával összekötő hidakat, felszedette a vasúti síneket, aláaknáztatta a kikötőket, de végül korábbi támogatója, Oroszország kihátrált mögüle, így kénytelen volt elmenekülni az országból (Moszkvába ment, természetesen). Batumi utcáin pedig többnapos népünnepély kerekedett, hektoliter számra folyt a csacsa.

Nem volt szerencsénk a Csacsa-toronnyal

A csacsáról annyit érdemes tudni, hogy Grúzia első számú tömény itala, afféle törkölypálinka-szerűség. 2012-ben úgy döntött a városvezetés, hogy ha a város látványa nem részegítené meg a turistákat, akkor konkrétabb lépéseket tesznek az ügy érdekében, azaz

építenek egy törkölypálinkát lövellő szökőkutat.

Ez a híres Csacsa-torony, amely minden nap 19 órai kezdettel 10 percre víz helyett csacsát ereget magából.

Mondanom sem kell, ez olyan nevezetesség, amelyet minden magára valamit is adó turistának le kell csekkolnia. Természetesen mi is útra keltünk, hogy felkeressük az impozáns tornyot, és este hétkor ott álltunk előtte, hogy várjuk a csacsaesőt.

19.02-kor azonban még mindig csak víz csordogált a kútból.

Mint kiderült, nagy esőzések voltak, és ilyenkor pár napig nem jön csacsa. Persze csacsából így sem volt hiány, kéretlenül is az folyt minden butykosból, el se tudtunk menekülni előle.

A nevezetes Csacsa-torony Batumiban Forrás: Németh András

Visszatérve Adzsáriára, ez az egyetlen grúz szakadár állam, amelyet végül sikerült visszaédesgetni az anyaország szerető ölelésébe. Az adzsárok ráadásul muzulmánok, ennek tükrében még inkább megsüvegelendő a hűtlen tartomány megtérése. Az adzsár főváros, Batumi egyébként híres hely, ugyanis

nem kisebb személyiség karrierje kezdődött itt, mint Ioszeb Dzsugasvilié,

aki illegális batumi nyomdájából terjesztette a munkásosztály végső győzelmét hirdető röpiratait, és később Sztálin néven híresült el világszerte.

Batumi ugyanakkor nem csupán a kommunista eszmének, hanem a náci Németországnak is szolgáltatott emberanyagot, itt született ugyanis Herbert Backe, a Harmadik Birodalom élelmezésügyi minisztere, akinek hírhedt terve, az ún. Hungerplan lényegében arról szólt, hogy agyonlövetés helyett sokkal célszerűbb és költséghatékonyabb a Szovjetunió teljes lakosságát éhen halasztani.

Gigantikus partihelynek álmodták meg Batumit

A mai Batumi csupa élet, lüktető város, látszik rajta, hogy az utóbbi időkben folyt ide a pénz. Többen idegenkednek a várostól, főleg azok, akik nem szeretik a tematikus városépítő projekteket. Ami engem illet, ha választani kell,

még mindig jobb egy kétes ízlésvilággal és ideológiával újratervezett tip-top makettváros, mint egy összedőlni készülő szutyokhalom.

Batumi új főtere, az építészeti giccs határán egyensúlyozó Piazza Forrás: Németh András

Persze, van némi giccses hatása az álvelencei stílusban kialakított új főterével, a Piazzával, és Las Vegas-utánérzése a hatalmas neonreklámokkal, a diszkófényekben táncoló futurisztikus tornyokkal, szobrokkal, szökőkutakkal, de a belváros rendezett és tiszta. Az Argo nevű hegyre libegő visz fel mindössze három lariért (360 forint), a tengerparti bulvár pedig esti sétálgatásra csábít.

Szaakasvili elnök egyszer azt mondta, hogy a modern, szubtrópusi Batumit úgy képzeli el, mint a hetvenes évek Bejrútját. Afféle szórakoztatóipari és partiközpontról álmodott, ahol az egész kaukázusi régió és a tágabb értelemben vett Közel-Kelet felekezeti és etnikai hovatartozástól függetlenül, együtt szórhatja el a pénzét.

Ez lesz az egyedüli város, ahol majd flörtölhet az iráni leány az izraeli fiúval, az örmény srác meg táncolhat az azeri menyecskével,

jelentette ki annak idején a grúz elnök egyik tanácsadója. Ennek érdekében aztán tettek is lépéseket. A 21. század Batumija a kaszinók városa, ami a régióban fehérholló-jelenség, mivel a szerencsejáték a környező országok közül Oroszországban, Iránban és Törökországban is be van tiltva.

A török határ Batumi közelében, onnan várják a kaszinóturistákat Forrás: Németh András

A grúz gasztronómia fenomenális

Batumiban kóstoltunk bele először a grúz konyhába, amely Batumiban némi adzsáriai mellékízt is kap. Mindenesetre a grúz gasztronómia egészen különleges. Szinte egyik étel sem hasonlít az általunk megszokott eledelekre. Nem mondom, akadt egy-két furcsaság. Az utazás vége felé már határozottan örültem volna, ha csak egyszer is kapok olyan ételt, amelyben nincs

koriander, a grúz fűszerezés alfája és ómegája.

A húsokat szeretik rágósan hagyni, amit kezdetben az étterem hiányosságának véltem, a sokadik alkalommal azonban már világossá vált, hogy ez itt nemzeti tradíció. De ebben kimerülnek a negatívumok, mivel hihetetlen finom dolgokat lehet itt találni.

Talán a legismertebb grúzikum a hacsapuri,

egy túrós (vagy sajtos?) kenyérlángos-féleség, ami nem tűnik nagy kuriózumnak, de jól elkészítve egészen pompás íze tud lenni. Az adzsár verzió szerint egy szinte nyers tojás is fityeg a csónak alakú hacsapuri tetején, szóval ez a bevállalósabbak eledele. Számomra a csúcsot egyértelműen a hinkali és a harcsó jelentette, ezekből bármikor képes voltam falatozni.

Egy könnyed grúz vacsora, ahogy a helyiek csinálják Forrás: Németh András

A hinkali egy mesterien meggyurmázott tésztabatyu korianderes, petrezselymes, dús lére eresztett húsraguval töltve.

Előételként fogyasztják, de négy-ötnél kevesebbet nem illik rendelni, viszont én annyitól általában jól is laktam. Mivel darabja 0,70 larinál (83 forint) nem kerül többe, elég olcsó ételnek számít. Másik kedvencem, a harcsó egy leves, mégpedig marhahúsból, de nem ez a lényeg (az úgyis rágós), hanem a behabaró anyag, a tkemali szósz. Ez egy bizonyos fajta szilva püréjéből készül fokhagymával, korianderrel, pirospaprikával és sóval, és némi hagyma, rizs és apróra vágott dió is van benne. Tényleg nagyon jó!

Grúzia nem drága úti cél, elég olcsón meg lehet vacsorázni egy kellemes vendéglőben, semmi értelme boltban vett cuccokkal vacakolni.

Mindenféle ételt érdemes kipróbálni,

mert biztos, hogy egészen érdekes ízkombinációkkal fogunk találkozni, és a legtöbbje megdöbbentően finom.

Az éjszakai autózás a nappalinál is ijesztőbb

A Batumiból Kvariatiba vezető utat éjjel tettük meg taxival, egy kiváló Ladával, amelynek vezetőoldali ajtaját egy madzag és egy kampó segítségével lehetett behajtani. Az éjszakai közlekedés még a nappalinál is kalandosabb. Sofőrünk nem zavartatta magát, ha a piros lámpánál kisebb sor tolult fel. Simán átlépte a záróvonalat, beelőzött balról, egész a lámpáig nyomult, hogy aztán a sárga jelzésnél a velünk szemben várakozókat és a mi sorunkat is megelőzve startoljunk, mint a golyó.

Furcsa még, hogy

rengeteg a jobb kormányos, Japánban leselejtezett autó,

melyeket természetesen ugyanolyan magabiztos sofőrök vezetnek, mint a normál bal kormányosokat, holott teljesen biztos vagyok benne, hogy a legtöbb előzésnél semmit sem látnak.

Jópofa nyaraló a Batumiból Kvariatiba vezető út mentén Forrás: Németh András

A Lazuri Hotelben némi ízelítőt is kaptunk a grúzok legendás vendégszeretetéből. Egyik útitársunk azt próbálta oroszul elmagyarázni a szálló tulajdonosának, hogy az előző este Batumiban elfogyasztott ipari mennyiségű bor hatására eléggé fáj a feje, a kedves vendéglátónk azonban ebből csak azt az egy szót értette meg, hogy bor. Egyből felcsillant a szeme, és intett, hogy várjunk, majd pár perc elteltével egy-egy kanna vörös- és fehérborral tért vissza. Ha szeretjük a bort, akkor parancsoljunk, ez a ház ajándéka. Kerek 10 liter volt.

A következő részben folytatjuk utunkat Grúzia északi részébe, Szvanétiába.