A 66-os úton megéreztem, mit jelent szabadnak lenni

Summit Inn

Na de mit lehet ott látni? – kérdezték sokan, amikor előálltam a tervemmel, hogy végighajtok az Amerikát átszelő 66-os úton. Tény, hogy nincsenek az út mentén világraszóló látványosságok, a 66-os hangulat mégis bekúszik az ember bőre alá. Annyira, hogy Santa Monicához közeledve elfacsarodik a szívünk, hogy hamarosan véget ér ez a nem mindennapi kaland.

A legendás 66-os út nevezetességei önmagukban nem jelentősek vagy híresek, de a kopott vagy épp virágkorukat élő motelek, benzinkutak, autósmozik és egyéb látnivalók összessége egészen sajátos hangulatot áraszt. Aki soha nem járt arra, valószínűleg nem érti, mit lehet nézni két tucat rozsdásodó neonjelzésen, de az utazó hamar megtanulja, hogy érdemes mindet felkeresni, mert soha nem lehet tudni, milyen történetekre bukkanhatunk.

Éppen ezért már most, az írásom elején elárulom, mi a fő tanácsom az ilyen utat tervezőknek.

Szánjanak rá elég időt!

Mert akár egy hét alatt is végig lehet száguldani a 4500 kilométert, de akkor pont a legjobbról maradnak le. Az izgalmas beszélgetésekről és sztorikról.

Néhány egykori benzinkút a 66-oson ma már múzeum Forrás: Kisgyörgy Éva

Kultfilmek helyszínein

Mindig is imádtam felkeresni valamelyik kedvenc filmem forgatási helyszínét. A 66-oson nem kellett sokáig vezetnem, hogy elérjem az első ilyen nevezetes pontot.

A Blues Brothers első jelenete Joliet városkában játszódik, itt engedik ki Jake Bluest a börtönből. Az intézményt 2002-ben bezárták, és bár tervezik, hogy múzeumként megnyitják a 66-os út zarándokai előtt, én sajnos zárva találtam. A helyi múzeumban azonban kiállították a két főhős viaszszobrát, egyelőre ezzel emlékeznek meg az 1980-ban forgatott kultfilmről.

A Blues Brothers viaszszobra Jolietben Forrás: Kisgyörgy Éva

De nem ez a legnevezetesebb filmes helyszín, hanem Galena, ahol a régi benzinkút Four Women on the Route néven volt ismert, ma pedig Cars on the Route néven fut. Az egykor virágzó bányaváros népessége a tizedére csökkent, amikor az ólom- és cinkbányák készlete kiapadt, és a sztráda megépítése után a városon átvezető 66-os út forgalma is jelentősen megcsappant.

A motelek, éttermek, benzinkutak bezártak,

az üres város pedig pont olyan letargikusan festett, mint a Verdák fikciós helyszíne,

Radiator Springs. Amikor a Verdák című film készítői felfedezőútjuk során erre jártak, megláttak a benzinkút mögötti gazos telken egy rozsdás járgányt. Erről mintázták később Tow Matert, azaz Matukát, az autómentőt.

A Verdák helyszínén a benzinkút tulajdonosával Forrás: Kisgyörgy Éva

A film 2006-os debütálása óta a kisváros újra megtelt élettel. Turisták százai állnak meg itt naponta, hogy az imádott autókkal fotózkodjanak. Az egykori benzinkút épülete ma kávézó, ajándékbolt, mindenféle csecsebecsék lelőhelye, és persze elsőrangú szelfihelyszín. Az üzleti lehetőséget négy hölgy látta meg, ezért kapta a kávézó eredetileg a Four Women on the Route nevet. A hölgyek kedvessége, vendégszeretete legendássá vált.

Matuka, a rozoga autómentő ihletője Forrás: Kisgyörgy Éva

Korántsem ennyire forgalmas Bellemontnál az a viharvert kis benzinkút, valamint a mögötte elterülő motel, amely az Easy Rider-ben szerepelt. Ez volt a filmben az Old Pine Breeze Inn, amelynek tulajdonosa nem adott szállást a két motorosnak, és jelentőségteljesen kitette a No vacancy táblát. Billy és Wyatt továbbhajtott, de még visszakiáltottak, hogy „you asshole!”. Az ide látogató motorosok nosztalgiából időnként ugyanígy tesznek.

Itt nem kaptak szállást a szelíd motorosok Forrás: Kisgyörgy Éva

Newberry Spring is kötelező megálló, itt van ugyanis a Bagdad Cafe. Amikor a filmet forgatták, még Sidewinder néven működött, a film címét, illetve a filmbeli kávézó nevét a közeli Bagdad településen álló kávézó ihlette, de az már rég nem áll, nyomait se találni.

A film sikere után aztán a Sidewindert Bagdad Caféra keresztelték.

A Bagdad Cafe jó példa volt arra, miért érdemes ráérősen utazni. Ha csak elhajtottam volna a kávézó előtt, sosem ismertem volna meg a történetét. Mivel azonban betértem egy jó kis chilire meg süteményre, volt alkalmam elbeszélgetni a tulajdonossal. Andrea Pruett 20 éve vásárolta meg a kis éttermet, és a mai napig szívesen emlékszik vissza a filmforgatásra, amely feltette kis üzletét a turistatérképre.

A Bagdad Cafe tulajdonosa máig örömmel gondol vissza a forgatásra Forrás: Kisgyörgy Éva

Érdekes, hogy a látogatók háromnegyede francia, ugyanis a film egy jelentős francia filmes díjat nyert. A maradék 25 százalékból is csak 5 százalék amerikai, a többi hozzám hasonló külföldi, leginkább európai zarándok.

Film ide vagy oda, nehéz fenntartani a kis kávézót. Pár éve Andreának el kellett adnia a földjét, hogy tovább tudja működtetni. Sugárzott a hölgyről, hogy imádja a helyet, és tényleg bármit megtenne, hogy ne kelljen bezárni. Ez a hozzáállás jellemző mindenkire, aki valamilyen üzletet tart fenn az úton.

Nincs annyi látogató, hogy nagy nyereségre lehetne szert tenni, úgyhogy

mindenhol igazi megszállottakkal találkoztam,

akiknek szenvedélyükké vált, hogy egy-egy ikonikus helyszínt életben tartsanak.

Nincs nagy nyereség, itt mindenki szerelemből tartja fenn a boltot Forrás: Kisgyörgy Éva

Clark Gable még a nászéjszakáját is itt töltötte

A 66-os út talán legismertebb, legjellegzetesebb látnivalói a régi motelek neonjelzései. Némelyik rozsdásan áll az út szélén, egyik-másik felújítva, régi fényében tündökölve pompázik.

Az egyik legjobb történettel Carthage településen, a Boots Court Motel-ben találkoztam. A szállás a régi 66-os és a 71-es út találkozásánál fekszik,

ez volt egykor kelet-nyugat és észak-dél fő utazási csomópontja.

A szálloda ma már a régi idők hírnöke, működése többször veszélybe került.

Egyszer egy olyan fickó vásárolta meg, akinek esze ágában sem volt motelt üzemeltetni, csak épp eljutott hozzá az információ, hogy a Walgreens áruház szeretné megszerezni jó pénzért a nagyszerű telket. Igen ám, de a helyi lakosság is megneszelte, mi készül, és hatalmas nyomás alá helyezte a céget. Végül az áruházlánc feladta az építkezés tervét, hiszen a leendő kuncsaftjait hergelte volna maga ellen.

A Boots Court bejárata Forrás: Kisgyörgy Éva

A bedőlt terv után egy ideig mindenféle kétes alakoknak adták ki a helyet, majd ismét eladósorba került. Az új tulajdonossal sem járt sokkal jobban az épület, mert az meg a felújítás során nem vette figyelembe a hely szellemét, és például egy rémes tetőszerkezettel csúfította el az épületet.

A sok viszontagság után néhány éve végre szerető, gondos kezekbe került a szálloda. Egy nővérpár vásárolta meg, akiknek szívügyük az eredeti állapot helyreállítása.

A legenda szerint maga Clark Gable is megszállt itt egyszer.

Az idős, már sántikáló gondnok, aki önkéntes alapon dolgozik itt, lelkesen meg is mutatta nekem a 6-os szobát, a filmsztár egykori lakosztályát.

Clark Gable egykori szobája a Boots Court Motelben, semmi extra Forrás: Kisgyörgy Éva

A legjobb az, hogy ide bárki bejelentkezhet, és a bájos motel nem is megfizethetetlenül drága. A szobákat egy főnek 66 dollárért (19 300 Ft), kettőnek 71 dollárért (20 800 Ft) adják ki adóval együtt, az egykori fontos útkereszteződés tiszteletére.

Clark Gable alakjával később is találkoztam, méghozzá Oatman városkában. Ide szeszélyesen kanyargó szerpentin vezet, de olyan meredeken, hogy amikor az autók még nem voltak nagy teljesítményűek, a 3500 lábnyi emelkedőt gyakran hátramenetben tették meg. Minden forrás megemlíti, hogy

a helyiek abszolút tökélyre fejlesztették tolatótudásukat.

Galénához hasonlóan Oatman is tipikus példája annak, hogyan támadhat fel hamvaiból egy elfeledett, kiürült város a 66-os útra épülő nosztalgiahullám hatására. Az 1930-as években komoly bányászat folyt itt egészen a második világháborúig. Akkor megszűnt az ipar, a városlakók pedig máshova mentek szerencsét próbálni.

Oatman újjáéledt a nosztalgiahullám hatására Forrás: Kisgyörgy Éva

Az elnéptelenedett városka a turistaáradatnak köszönhetően ma ismét virágzik, bár az én ízlésemnek kicsit túlságosan giccses módon. Minden ház ajándékbolt vagy étterem, és cowboynak öltözött férfiak bankrablós jeleneteket adnak elő a turistáknak.

A város színfoltjai az utcán fel-alá bolyongó szamarak,

homlokukon figyelemfelhívó matricával, hogy a látogatók ne etessék őket.

A kis település fő nevezetessége az Oatman Hotel. Itt töltötte nászútját Clark Gable és Carole Lombard 1939-ben. Egykori szobájukat, a 15-ös lakosztályt ma már nem lehet kivenni, viszont bárki bekukucskálhat, mivel a szoba ajtaját üvegfalra cserélték.

Itt szállt meg nászútján Clark Gable Forrás: Kisgyörgy Éva

Útszéli attrakciók a 66-os vándorainak

Vannak sajnos olyan motelek is, melyek nem élték túl a modernizációt. Az egyik legnevezetesebb lebontott intézmény, a Coral Court Motel megmentett kis darabkájával St. Louis szélén, a Museum of Transportation egyik épületében ismerkedhettem meg.

Ez az 1941-ben épült szálloda volt az út fénykorában az egyik legmodernebb, legnépszerűbb szálláshely.

Számos, akkoriban még ritkaságnak számító szolgáltatást nyújtott, például a szobákhoz hideg-meleg vizes saját fürdőszoba járt, az árnyas parkban úszómedencét alakítottak ki, és hordár segített a vendégeknek csomagjaik cipelésében. Minden szobához egyedi, zárt garázs tartozott, így a hotel azok számára is kitűnő helyszín volt, akik titokban akarták tartani ottlétüket.

A Coral Court megmentett darabkája Forrás: Kisgyörgy Éva

Ha valaki alkalmi légyottra vagy zártkörű üzleti megbeszélésre készült, itt biztosan nem bukott le a szabadban parkoló autója miatt. („Nézd már, mit keres itt Bob kocsija?”). Bármennyire is tiltakoztak a motel rajongói a lebontás ellen, az épület 1993-ban áldozatul esett az autópálya-építésnek, és csak az egyik szobáját sikerült megmenteni a múzeum számára.

Jó néhány attrakció jött létre annak idején a 66-os út vándorainak szórakoztatására,

például állatkert, totemoszlop-kiállítás, családi programokra alkalmas park, de ezek nagy része már rég bezárt. Ugyanakkor vannak olyanok is, amelyeket már az új nosztalgiahullám óta létesítettek, és máris legendás státuszra tettek szert.

A legérdekesebb az Amarillo melletti Cadillac Ranch nevű installáció, ahova napnyugtakor érkeztem meg. Ezzel duplán is szerencsém volt: egyrészt csodálatos fények fogadtak, másrészt alig lézengett ott valaki, így kedvemre fotózhattam. Ezenkívül még egy rakás furábbnál fura installációt hozott létre Amarillo környékén a Stanley March 3 nevű, kissé különc művész-üzletember, akinek ötleteit a Dynamite Museum kivitelezte.

Cadillac Ranch - van még néhány ilyen installáció a környéken Forrás: Kisgyörgy Éva

Néhány órával a világvége után

Az utazás során jó néhány kísértetvárosban jártam, ami hatalmas élmény volt. No, nem az agyonreklámozott Calicóra gondolok, ahol 23 turistabuszt számoltam össze. Ebben az 1881-ben alapult egykori bányásztelepülésen ugyanis ma már minden ház kávézó vagy ajándékbolt.

Az igazi elhagyatott városok voltak a legizgalmasabbak, ahol néha tényleg kísérteties hangulat fogadott.

Sehol egy ember, néma csend, csak a távolból hallatszott oda a kutyák csaholása. Ilyen volt Glen Rio, az 1903-ban alapított város, amelynek már a neve is rejtély: se glennek (völgy), se riónak (folyó) nyoma sincs itt a pusztaságban. Van viszont egy romos hotel, amely az egyik oldalon a Texas utolsó motelje, a másik oldalon a Texas első motelje nevet viseli. A betűk nagy része lepotyogott, de azért még kivehető a felirat.

Two Guns romos épületei között is érdekes volt kószálni. Ez a hely fénykorában amolyan turistacsapda volt pár fogságban tartott állattal, étteremmel és kis úszómedencével, de mindez ma már csak graffitikkal borított romhalmaz.

A Two Guns egykori úszómedencéje Forrás: Kisgyörgy Éva

Végigkóstoltam egész Amerikát

Külön cikket írhatnék a 66-os út gasztronómiájáról, hiszen az utazás során gyakorlatilag végigkóstolhattam egész Amerikát. A legjobban azokat az éttermeket és kávézókat imádtam, amelyek igazi relikviák a múltból, mint például Braidwood-Godleyn településen a Polk A Dot Drive In, Atlantában a Palms Grill Cafe vagy épp az út vége felé, már Kaliforniában a Summit Inn.

A régi időkből itt maradt Summit Inn Forrás: Kisgyörgy Éva

Mindezen túl találtam még néhány csodaszép régi filmszínházat, üzemen kívüli, szélfútta autósmozikat, óriási jelzőtáblákat, az út történetét feldolgozó múzeumokat, és még hosszan sorolhatnám. Ahogy az írásom elején említettem, ezek önmagukban nem különleges élmények, de ahogy az ember egyre inkább beleszerelmesedik az útba,

mind-mind hozzájárulnak a 66-os út semmihez sem hasonlító atmoszférájához.

És akkor még nem említettem azt a fantasztikus szabadságérzést, amely vezetés közben járja át az embert, amikor hosszú mérföldeken át egy lélekkel sem találkozik, legfeljebb csak az épp arra zakatoló vonattal versenyez, és közben az egyeduralkodó countryt hallgatja a rádión.

A 66-os út útvonala Forrás: Wikipédia