Magyar lány egy karibi butikhotel élén

Ilyen naplemente adta a hátteret a vacsorához

St. Vincent a békéjével és a harmóniájával varázsolt el, St. Lucia viszont igazi adrenalinbomba volt extrém közlekedésével és kalandparkjával, ahol életemben először a fák lombkoronái között repültem. Két egymáshoz közel fekvő, de teljesen eltérő hangulatú szigeten jártam a karibi térségben.

Ha az ember a Karib-térségben utazgat – előbb Guadeloupe-on jártam, majd Barbados, Trinidad és Grenada volt a célpont –, jól teszi, ha ellazul, és elengedi az olyan, máshol megszokott dolgokat, mint például a menetrend vagy a közlekedési szabályok. Ha ugyanis nem hagyjuk magunkat sodródni az árral, félő, hogy megüt minket a guta.

Bequia a nyugalom szigete, ha átvesszük a helyiek ritmusát Forrás: Kisgyörgy Éva

Igyekeztem én is mosolyogva állni a fejetlenséghez, bár néha azért sokat tapasztalt utazóként is felszaladt a szemöldököm. Például amikor a grenadai reptéren érdeklődni próbáltam a kapunál álló alkalmazottól, mégis, vajon mikorra várható a St. Vincentbe közlekedő járat indulása. Az úr kinézett az ablakon, majd közölte:

Úgy látom, még nem jön a gép.”

Az utasok siettek a segítségemre, akik telefonon tartották a kapcsolatot olyan rokonokkal, akik valamilyen módon képben voltak, és időnként tájékoztattak minket, hol tart a járatunk. A reptéri alkalmazottak ezeken a miniatűr repülőtereken

totál úgy viselkednek, mintha még nem találtak volna fel semmilyen kommunikációs eszközt,

és az ég kémlelése volna az egyetlen biztos módszer. Csak reménykedni tudtam, hogy a gépek azért tartanak valamilyen kapcsolatot az irányítótoronnyal.

Bequia szigetén csónakkal mennek a szennyesért Forrás: Kisgyörgy Éva

Magyar lány viszi a butikhotelt

A döcögős kezdés ellenére a St. Vincenten töltött néhány nap felejthetetlenre sikeredett. Ennek – akárcsak Guadeloupe-on – egy szerencsés véletlen volt az oka.

Amikor szállást kerestem Bequia szigetén, egy vendégháznál próbálkoztam, de az totál tele volt. A tulajdonos irányított el Szép Judithoz, mondván, van itt egy magyar hölgy, hátha ő tud segíteni.

A szigeten alig ötezren laknak, mindenki ismer mindenkit,

az általam megkeresett vendégház vezetője történetesen Judit legjobb barátja volt. Így kerültem egy igazán különleges kis butikhotelbe, amelyet egy magyar nő vezet.

A butikhotel egyik tengerparti szobája Forrás: Kisgyörgy Éva

Judit pár éve még Budapesten dolgozott, de rettenetesen elfáradt az imádott, de nagyon intenzív munkájában. Mindig is Afrikáról álmodozott, úgyhogy egy szép napon beütötte a keresőbe: afrikai önkéntes munka. Ehhez képest az első találat St. Vincent volt. Itt ugyanis működik egy olyan szervezet, amely 14 hónapos programra keres önkénteseket: hat hónap itteni kiképzés, hat hónap munka Afrikában, majd két hónap értékelés, visszacsatolás. Judit vett egy nagy levegőt, és belevágott.

Alig érkezett meg, pár hétre rá néhány önkéntes társával

áthajózott Kingstownból az idilli Bequia szigetére, és megismerte a leendő férjét.

Egyből tudta, hogy megtalálta az igazit. Ennek ellenére befejezte a programot, lehúzta a hat hónapot Mozambikban, majd sietett vissza a szigetre.

Hamarosan munkája is lett. Eredetileg asszisztensnek vették fel az akkor megnyílt kis nyolcszobás hotelbe, de a tulajdonos házaspár hölgytagjának családi okokból vissza kellett térni Amerikába, így pár hét múlva Judit nyakába szakadt a teljes üzemeltetés.

Judit és a férje Forrás: Kisgyörgy Éva

Mivel idegenforgalmi végzettsége van, valamennyire ismerte a szállodák és éttermek működését, vezetői tapasztalata viszont nem volt. Rengeteget dolgozott, de most, három év után már olajozottan működik minden, végre hátradőlhet egy kicsit. Az élete még most sem csupa csillogás, egy egész picike házban lakik a férjével, és mivel kevés az alkalmazott, néha ő is beáll ilyen-olyan feladatokat ellátni. De látszik rajta, hogy boldog, kiegyensúlyozott, megtalálta a helyét.

Bárki megvalósíthatja magát

Judit azt mondja, itt senkit nem érdekel, milyen végzettségről van papírja, milyen gyakorlatot tud felmutatni.

Ha az ember ügyes és helytáll, bármilyen állást betölthet.

Erre nemcsak az ő élete jó példa, de azé a Baba becenevű raszta srácé is, akinél a tengerparton vacsoráztunk.

Baba egy hűtőládával kezdte vállalkozását a strandon, majd kínálatát néhány helyi fogással egészítette ki. Ma már előrendelés esetén komplett vacsorát prezentál a sátra elé telepített asztalon. Mi ezt próbáltuk ki. Judit, a férje, két barátjuk és én ültük körbe az egyetlen asztalt késő este a kis öbölben, hogy a lenyűgöző naplemente közben elfogyasszuk a zseniális, háromfogásos vacsorát.

Ilyen naplemente adta a hátteret a vacsorához Forrás: Kisgyörgy Éva

Bequia még karibi viszonylatban is különleges atmoszférájú sziget. Varázsa talán abban rejlik, hogy helyiek, turisták, tíz-húsz éve visszatérő törzsvendégek és ideköltözött külföldiek tökéletes harmóniában és békében élnek itt együtt.

A legtöbben egy nyaralás során szerettek bele annyira a szigetbe, hogy végül itt telepedtek le,

ebben a kis paradicsomban.

A sziget elég fejlett ahhoz, hogy turistaként kényelmesen érezzük magunkat, minden árkategóriában van pár szállás, kis falatozók a parton, remek kávézók wifivel, ugyanakkor itt nem állnak meg tengerjáró hajók, és főszezonban sincs tömeg.

A nyugalom szigetének öble Forrás: Kisgyörgy Éva

A minibuszok hol tágulnak, hol zsugorodnak

A lassan megszokottá váló káosz után St. Lucián meglepően olajozottan működtek a dolgok. A megbeszélt transzferes ott várt a reptéren, találtam bankot, amely ráadásul nyitva is volt. Kifejezetten jó minőségű úton haladtunk a fővárosi vendégház felé.

Mint a térségben általában, ezen a szigeten is a főváros a legkevésbé érdekes.

Csak azért foglaltam itt szállást egy éjszakára, hogy ha esetleg késik a gép vagy bármi gikszer van, és nem tudok továbbutazni, legyen hol aludnom.

Először dél felé vettem az irányt, a már szinte giccsesen festői Soufriére-be. Színes házaival, kedves kis öblével, a háttérben magasodó Pitons hegységgel igazi képeslapra való városka. Közelében egy botanikus kertet is találni néhány gyógyvizes medencével.

A mesés fekvésű Soufriére Forrás: Kisgyörgy Éva

Bár a turisták zöme taxival közlekedik, ezt a szigetet kényelmesen körbe lehet járni a helyiek által használt minibuszokkal. A fővárostól a déli csücsökig a bő egyórás útra mindössze nyolc karibi dollár (3 USD, vagyis 820 Ft) a viteldíj. Igaz, időnként nehéz megtalálni, honnan indulnak a buszok, és a menetrendjük sem kötött, úgyhogy ki kell várni, míg megtelnek, vagy legalábbis a sofőr elégségesnek találja az utaslétszámot az induláshoz.

A botanikus kert Soufriére közelében Forrás: Kisgyörgy Éva

Bekiabálással kell jelezni, ha le akarunk szállni, a viteldíj pedig a távolságtól függ.

Soha nem csalnak, a külföldi is csak annyit fizet, mint a helyiek.

Helyi specialitás, hogy a minibuszok duplán cáfolják a fizika törvényeit. Egyrészt belül folyamatosan tágulnak – amikor már úgy érzi az ember, hogy több utas nem fér be, még simán beszállnak páran.

Kívül viszont pont fordítva, ha kell, összemennek. Amikor az egysávos úton őrült sebességgel szembejött velünk egy másik jármű, mindig biztos voltam benne, hogy összeütközünk, de karcolás nélkül el tudtunk suhanni mellettük.

Régi erőd romjai St. Lucia déli csücskében Forrás: Kisgyörgy Éva

A következő két éjszakára áttettem a székhelyem a sziget északi részén fekvő Gros Islet faluba. Ez egy abszolút

csendes, nyugodt kis település, kivéve péntek este, amikor a nagy halfesztivált tartják.

A Fish Friday egyébként más szigeteken is divat. Ilyenkor többféle halat grilleznek egy part menti étterem kertjében, és a környék összes lakója eljön lakomázni. Én is kivártam a majd egyórás sort, de megérte, mert igencsak értenek ahhoz, hogy finom, szaftos, puha halat szolgáljanak fel.

A pénteki halfesztiválon érdemes volt sorba állni Forrás: Kisgyörgy Éva

A hatalmas fák lombkoronája felett repültem

Az egy hónapos vakáció legélvezetesebb kalandja is ezen a szigeten ért utol. Bár hazai és európai barangolásaim során már sokszor hajtottam el kalandparkok mellett, soha nem éreztem késztetést, hogy kipróbáljam bármelyiket is. Valahogy mindig úgy gondoltam, ez inkább gyerekes családoknak, fiataloknak való mulatság, nem nekem.

Amikor azonban a szigeten elérhető látványosságok, programok között kutakodva az itteni ziplining pályarendszerről (drótkötélpálya) olvastam, egyből tudtam, hogy ezt ki akarom próbálni. Hiába,

extrém környezetben jobban megjön az ember kedve a különlegesebb programokhoz.

Például a raftingot sem Ausztriában vagy Szlovéniában próbáltam ki, hanem a Victoria-vízesésnél. Nem tudok erre racionális magyarázatot, de amikor elmegyek távoli tájakra, sokkal kíváncsibban és bátrabban belevágok olyasmibe, ami itthon eszembe sem jutna.

Séta az erdőben Forrás: Kisgyörgy Éva

A kalandpark a sziget belsejében emelkedő hegyen van, igazi őserdős környezetben. A látogatók választhatnak az erdei séta, a felvonón történő idegenvezetés, illetve a ziplining közt, vagy befizethetnek ezek kombinációjára is, ahogy én tettem. Ez a „három kaland program" 95 amerikai dollárba (26 000 Ft) került, plusz 15 dollárt (4110 Ft) kellett fizetni azért, hogy a vendégházba értem jöjjenek, illetve hazafuvarozzanak.

Nem olcsó program, de abszolút megérte.

Amikor megérkeztünk a parkba, épp eleredt az eső, de ugye ez egy esőerdőben nem ritka jelenség. Igaz, majd minden „buta turistakommentek” listán szerepelnek esőt reklamáló panaszlevelek. Kicsit megszeppenve álltam a szemerkélő esőben, ahogy rám aggatták a ziplininghoz szükséges felszerelést, de akkor már mégsem hátrálhattam meg.

A felvonóval a lombkoronák fölött Forrás: Kisgyörgy Éva

A felvonóval szép lassan felemelkedtünk a fák lombkoronája fölé, ami óriási élmény volt. A távolban a tenger, alattunk pedig hatalmas páfrányok, ősi fák és színes madárkák kavalkádja. Aztán elértük a pályarendszert, ahol

nyolc kötélen suhantunk végig.

A legrövidebb 21, a leghosszabb, az utolsó 173 méter hosszú volt. Az elsőnél még cidriztem, de aztán alig akartam abbahagyni. Egyszerűen hatalmas élmény volt suhanni az óriási fákra épített dobogók között, igazi szabadságérzés.

Ezt a két szigetet is nagyon megkedveltem, de még mindig nem volt vége az útnak. Hátravolt a vadregényes Dominika és a kényelmes Martinique – de ezekről a sorozat utolsó részében számolok majd be.