Karib Kolumbia tényleg a földi paradicsom

A majmok sajnos nem merészkedtek a közelünkbe, de láttunk termetes leguánokat és elhagyott indián falut a Tayrona Nemzeti Parkban, ahol a kolumbiaiak szerint a világ legszebb strandjai vannak. Jártunk biokávéfarmon, az ország legszebb településén, ahol megállt az idő, igazi latin-amerikai piacon, és még a gerillatámadást is megúsztuk az éjszakai buszozás során. Kolumbiai dolce vita, harmadik rész.

Kéthetes kolumbiai körutunkon kétségtelenül a természeti értékek nyűgöztek le minket a leginkább. Santa Marta térségében pedig bőven akad természeti szépség.

A város egyébként az első állandó spanyol település volt,

hiába, tudtak valamit ezek a gyarmatosítók. A trópusi párás meleg itt elviselhetőbb, mert a partoktól a Sierra Nevada de Santa Marta nevű hegység 5776 méter magasra tör, és így éjszakánként hűvösebb levegő enyhíti a kánikulát.

Naplemente Santa Marta tengerpartján Forrás: Bucsky Péter

Ez egyébként a világ legmagasabb parti hegysége. Szinte teljes egészében őserdő borítja, sok részén még sosem járt ember. Így fordulhat elő, hogy a legjelentősebb kolumbiai indián emléket, a

Ciudad Perdidát, azaz az elveszett várost is csak 1972-ben fedezték fel.

Ide csak négy-öt napos gyalogtúrával lehet eljutni, erről most fájó szívvel le kellett mondanunk.

Irány a paradicsom!

Santa Martába tényleg csak a környék természeti szépségei miatt érdemes ellátogatni. A pici belvárost odaérkezésünk estéjén keresztbe-kasul bejártuk. A legfőbb látnivaló az ország legrégebbi temploma, a másik nevezetesség pedig az, hogy itt halt meg Simon Bolívar, az első számú nemzeti hős.

A legfőbb épített látnivaló Santa Martában az ország legrégebbi temploma. Forrás: Bucsky Péter

Hamar aludni is tértünk, mert másnap hajnalban indultunk a Tayrona parkba, ahová nagyjából ötezer forintos belépővel egy nap csak egyszer lehet belépni, és délután ötkor már zárnak is.

Aki több napra jön, megszállhat a park területén belül, ahol akár sátrazni is lehet.

Számos felfedeznivaló akad a Guajira-félszigeten, például a lenyűgöző Tatacoa-sivatag.

A Tayrona Nemzeti Parkba negyven perc buszozással jutottunk el a Santa Marta-i piacról. Félúton ezúttal is átadtak minket egy másik vállalkozónak, mert nem volt tele a busz. A park bejáratánál – akár tud az ember spanyolul, akár nem – meg kell nézni egy videót a szabályokról és a park értékeiről, és csak ez után vehetjük meg a jegyet. Újabb vállalkozóknak megélhetést nyújtó tízperces kisbuszút következik, majd indul a nagyjából kétórás túra a partra.

Strand a Tayrona parkban, a Karib-tenger partján Forrás: Bucsky Péter

Lustább turisták lovas taxikat is igénybe vehetnek. Ezekkel ugyan csak lépésben haladhatunk, viszont wifi is van rajtuk. Érdemesebb azonban gyalogolni, a növényeket és az állatokat kémlelni. Gyíkokból és kígyókból is bőven van, a rovarok pedig hangos koncertet adnak, olyan sokan vannak. A majmokat ugyan hallani véltünk, de sajnos nem jelentek meg nekünk fényes nappal. A hangyák viszont nem törődnek senkivel, szorgalmasan és nagy tömegben hordják a leveleket a hátukon.

A nem őshonos lovak és szamarak rontják az élményt, de azt jó volt látni, hogy komolyan veszik például a teknősök költőhelyeinek védelmét, és csak kevés kijelölt helyen lehet az egyébként kellemesen meleg vízbe bemenni. Egyébként is

csak az öblökben szabad fürödni,

mert a nyíltabb partokon az erős hullámok könnyen elragadják az embereket. Fontos, hogy az erdőben használjunk szúnyogriasztót, mert a kellemetlen rovarok a malária mellett a Zika-vírust is terjeszthetik.

Hangyacsúcsforgalom a túraúton Forrás: Bucsky Péter

Ökokávé, német sör

Kevésbé népszerű, de a Tayrona parkban is van egy elhagyott indián település, amelyet másfél-két órás hegymenetben lehet elérni. Már csak azért is érdemes erre elindulni, mert ezen az útvonalon sokkal több állatot látni a kevesebb turista miatt. Itt már méretes leguánokkal is találkoztunk.

Akit a természet kevésbé érdekel, ellátogathat Tagangába, a tengerparti bulifaluba. Ehelyett mi egy turistacsoport buszával alkudtunk meg, így átszállás és várakozás nélkül jutottunk vissza Santa Martába.

Az út a helyi szegénynegyed mellett vezetett.

Megdöbbentően reménytelen képet mutattak a meredek hegy oldalában felhúzott viskók, amelyekhez feljutni sem lehet egyszerű.

Sziklás csapáson érhető el az indián falu romja Forrás: Bucsky Péter

Másnapra lazább programot kerestünk, ezért taxival az ezerméteres magasságban fekvő Minca faluba látogattunk el.

A taxizás elképesztően olcsó Kolumbiában,

a városon beüli utak Santa Martában például 600 forintnyi pesóba kerültek, igaz, a benzin is feleannyiba kerül, mint itthon.

A néhány utcás település hirtelen a hátizsákos turisták kedvelt célpontja lett, pedig nincs itt igazán különleges látnivaló. A klíma viszont kellemesebb ilyen magasságban, mint a tengerparton, és sok hegyi túra indul a településről.

Kolumbia hegyvidékes tájain rengeteg vízesés van. A legtöbben fürödni is lehet, a mincai sem kivétel. A helyi fiatalok bátran ugráltak be a vízbe, még egy természetes vízi csúszdát is találtak.

Patak az őserődben Forrás: Bucsky Péter

Ezután megnéztük a Victoria kávéültetvényt. A biogazdálkodás 130 éves berendezésekkel üzemel, amelyeket még az angol tulajdonosok hoztak ide. Az 50-es évek elején egy ide települt német család vette át a kávétermelést. Minden megújuló energiával működik, saját mini vízi erőművel.

Kávéfarm a trópusi hegységben Forrás: Bucsky Péter

A kávékultúra azonban új keletű az országban, eddig leginkább a tinto nevű híg kávét itták. A jó minőségű kávét exportálták, leginkább a maradék jutott hazai fogyasztásra. Néhány éve azonban itt is hódít a jó minőségű kolumbiai eszpresszó.

A legmenőbb kávézólánc a Juan Valdez, amely már külföldön is terjeszkedik.

Itt, vidéken viszont egy kis pultból kaptuk az egyébként kiváló feketét. A németek azért a hazai gyökerekhez is ragaszkodtak, egy kézműves sörfőzdét is létrehoztak. Remek ötlet volt, mert a helyi sörök tapasztalataink alapján nem igazán tartoznak a világ élvonalába.

Hegyvidéki sörfőzde Forrás: Bucsky Péter

Van kellemesebb is az éjszakai buszozásnál

A gyönyörű vidékek élvezete után az út legborzasztóbb része következett, az éjszakai buszozás. Egész kényelmes, nagy lábtérrel felszerelt buszra ültünk fel a Santa Marta-i pályaudvaron, és még csak nem is voltak sokan. Indulás előtt feldobta a hangulatot, hogy egy biztonsági őr videóra vette az utasokat – emberrablás esetén hasznos tudni, kik voltak a járaton.

Utunk Bucaramangán át San Gilbe vezetett. A nem túl forgalmas úton néha

felbukkannak a venezuelai határ térségében ténykedő gerillák,

ami különösen az éjszakai buszok utasaira lehet veszélyes. Nem sokkal korábban raboltak el ebben a térségben egy spanyol újságírónőt, mondjuk ő éppen a gerillák drogügyletei után nyomozott.

Nagyon megörültünk, hogy az utasteret ajtó és függöny választja el a sofőrtől, de valamiért ezt éjszaka kinyitotta. Vagyis alvás helyett a helyi popzenével ismerkedhettünk meg behatóan. Bár szerencsére nem találkoztunk gerillákkal, mégis két óra késéssel értünk célba, de így legalább már világosban láthattuk a Chicamocha-kanyont.

Reggel a Chichamocha-kanyon látványára ébredeztünk a buszon Forrás: Bucsky Péter

Háromszáz éve megállt az idő

A Bucaramanga és Bogotá közti hegyvidékes táj lett a kedvencem Kolumbiában. Az itteni kisvárosokban nem láttunk nyomornegyedeket, és program is akad itt bőven. A hegyi folyókban raftingolni lehet, közkedvelt a paplanernyőzés, rengeteg a barlang, de hegymászásra és túrázásra is sok lehetőség van.

San Gil az aktív pihenők központja. Maga a város nem tobzódik látnivalókban, de

nagyon élveztem, hogy nincs tömeg, és hogy milyen ráérősek és kedvesek az emberek.

A piac tetszett talán a legjobban, ahol mindenféle ismeretlen gyümölcsöt összevásároltunk. Persze kiderült, hogy a többségük csak gyümölcslébe való, önmagában nem túl finom.

San Gil, a festői kisváros látképe Forrás: Bucsky Péter

Félórás buszozásra van innen Barichara, amelyet a legszebb kolumbiai városnak tartanak. Itt mintha háromszáz éve megállt volna az idő. Ha nem parkolnának a fehérre meszelt házak között autók, azt hihetnénk, időutazáson veszünk részt.

Barichara festői utcáin csak az autók jelzik az idő múlását Forrás: Bucsky Péter

Innen hat kilométeres gyalogút vezet a szomszédos Guane faluba. Ez a kis település is gyönyörű, de ide már alig vetődik turista. Persze Kolumbiában

a felkapott helyeken sincs tömegnyomor,

mint a legkedveltebb európai turistacélpontokban. A top látnivalónak számító Baricharában is alig néhány látogatóval találkoztunk.

Vidéki idill és nyugalom Forrás: Bucsky Péter

Guanéban pedig végképp úgy éreztük, hogy megállt az idő. A helyiek a lakásuk ajtajában álldogáltak vagy üldögéltek, a főtéren néhány gyerek focizgatott.

El nem tudom képzelni, hogy itt bárki stresszes lenne.

Gyönyörű a környezet, folyamatosan jó az idő, ugyan miért is idegeskedne bárki?

Beúsztunk a cseppkőbarlangba

Másnap a San Giltől negyedórányi buszútra lévő Curitít céloztuk meg, ahol a tehénről elnevezett barlangot (Cueva de La Vaca) akartuk megnézni. A bejárat előtt – nomen est omen – vezetőnknek pont egy tehenet kellett elkergetnie. A barlangba csak úgy lehet bejutni, ha átúszunk egy kétméteres szikla alatt.

Curití központja is festői Forrás: Bucsky Péter

Ez nem tűnik kellemes élménynek, de bőven megéri. Az egyórás túra során gyönyörű cseppköveket láthatunk, a bejárható rész végén pedig föld alatti vízesés vár ránk. Mivel vízálló kamerám nincsen, a barlangról csak mások videóját tudom megosztani:

A Bogotáig vezető hosszú utat nem akartuk egyben megtenni, ezért megálltunk Villa de Leyvában. Az 1572-ben alapított település teljes pompájában vészelte át az elmúlt közel félezer évet, és ma

a bogotái turisták egyik kedvenc célpontja.

Van némi kirakatváros jellege.

Az ide vezető hegyi út elképesztő volt. Nehéz elképzelni, hogyan tudtak a középkorban lovakkal és szekerekkel megküzdeni ezzel a vadonnal, amikor a buszunk is nehezen kaptatott fel és le a hágókon. De ami még érdekesebb, hogy rengeteg itt a kerékpáros. Elképesztő, hogy bírják legyűrni háromezer méteres magasságban ezeket a szintkülönbségeket.

Villa de Leyca, a kirakatváros Forrás: Bucsky Péter

A hazaúton bőven jutott időnk élményeink felidézésére és átbeszélésére, ugyanis a gépünk egyórás késéssel indult. Menetrend szerint Panamavárosban is vettünk fel utasokat, itt további két óra nem tervezett várakozás következett. Bár nem mondtak semmit a késlekedés okáról, láttuk, hogy szerelők másznak a hajtóműbe. Szerencsére jól dolgoztak, mert épségben hazaértünk.