Ott jártunk, ahol mindig szép az élet

Medellínben pár évtizede még drogbandák háborúztak, most egymást érik a bárok és a diszkók, a hotelek és a hostelek, és sötétedés után is bátran sétálhatunk az utcán. Cartagenában minden házból más zene szól, a templom előtti téren salsáznak, a gyerekek ugrálóvárban hancúroznak, az idősek a lapostévét az utcára fordítva nézik a műsort a járdáról, a többiek a padkán ücsörögve söröznek. Dolce vita Kolumbiában, második rész.

Kolumbia és talán az egész kontinens leggazdagabb városa Medellín. Hírhedtté a Pablo Escobar vezette drogkartell miatt vált. A 80-as években a világ legveszélyesebb városaként emlegették a drogháborúk és a bandák közötti leszámolások miatt. Szerencsére ez ma már a múlté, az elképesztően gyönyörű hegyek között elterülő kétmilliós nagyváros ismét biztonságos turistacélpont.

Óriási hegyek völgyében terül el Medellín, ahol szinte mindig párás az idő Forrás: Bucsky Péter

Hegyvidéki Miamiba csöppentünk

A főváros után szerettük volna a kolumbiai vidéket is megismerni, ezért úgy terveztük, busszal vágunk neki a 400 kilométeres útnak Bogotából Medellínig. Barátunk tanácsára végül letettünk erről: az út nyolc-tíz óra lett volna, ráadásul a buszjegy áráért (közel tízezer forint) már a helyi fapados légitársasággal, a Viva Colombiával is el lehet jutni ide mindössze egy óra alatt.

Hiába vannak kiváló minőségű utak, gyakorlatilag nincs az országban egyenes szakasz.

A harminccal, negyvennel cammogó kamionok mögött toporog az összes jármű a szerpentineken. Egy életre elegendő tapasztalatot szereztünk erről a medellíni reptérről a városba menet: a 30 kilométeres utat háromnegyed óra alatt tette meg a reptéri kisbusz, amely 500 forintért vitt be a városba. Érdemes leszállni róla az első metrómegállónál.

Medellínben nem a belváros a turisták fő célpontja, hanem az El Poblado városrész. Itt vannak a szállások, és ez a legbiztonságosabb környék, ahol sötétedés után is nyugodtan lehet sétálni. Egymást érik a bárok és a diszkók, a hotelek és a hostelek.

Popladóban látványos a gazdagság Forrás: Bucsky Péter

A városrészt gazdag negyedek veszik körül, húsz-, harmincemeletes luxuslakótornyok sokasága. A város már nem tud tovább terjeszkedni a völgyben, ezért annyi felhőkarcoló van, amennyit én még nem láttam.

Az utcák és terek rendezettek, minden épület tökéletes állapotban van,

sok tíz milliós autókkal járnak az emberek az utcákon, mintha csak egy hegyvidéki Miamiba csöppentünk volna.

Sokmilliós autókkal furikáznak Forrás: Bucsky Péter

Nem igaz, hogy keveset dolgoznak

A belvárosba a helyiek büszkeségén, a magas vezetésű metrón jutunk be. A fővárosban,

Bogotában évtizedek alatt sem sikerült egyetlen vonalat sem összehozni,

a második legnagyobb város lakói szívesen cukkolják ezzel a fővárosiakat. Medellín egyébként nem – vagy nem csak – a kokainból gazdagodott meg, évszázadok óta a kontinens egyik legnagyobb ipari központja.

Az egyetlen kolumbiai metróhálózat Medellínben van Forrás: Bucsky Péter

Tisztességes munkával is igen magas színvonalon lehet itt élni, irodai munkával nettó félmillió forintot, sok éves tapasztalattal és nyelvtudással akár egymilliót is kereshetünk. A munkát a sztereotípiákkal ellentétben komolyan veszik: reggelente versenyeznek, ki ér be előbb az irodába,

a napi kilenc-tíz óra munka normálisnak számít.

Szabadság sincsen sok, évi 15 nap, bár nemzeti ünnepből kicsit több van, mint nálunk.

Medellín belvárosa nem igazán lenyűgöző, de érdekes. A legfontosabb téren Botero szobrait lehet megcsodálni – a város szülötte a korábbi rossz közbiztonság miatt inkább Mexikóba költözött. A téren emelkedő kulturális palota képei jól bemutatják a város fejlődését, és hogy milyen sok helyről érkeztek ide bevándorlók.

Botero szobrok a főtéren Forrás: Bucsky Péter

A 20-as években épült palotából áruházzá avanzsált Centro Comercial Palacio Nacional a mai plázák méretéhez képest is impozáns, és jól mutatja, hogy itt egy évszázada is milyen gazdagság volt.

A drogbáró elhagyatott luxusnyaralója

Antioquia tartományban érdemes megnézni a kávéültetvényeket, de nekünk erre sajnos nem volt időnk. Inkább befizettünk egy egynapos kirándulásra Guatapébe. Bár el lehet ide jutni busszal is, gyorsabbnak tűnt, ha a szállásról visznek minket, és végül nem bántunk meg, hogy ezt a verziót választottuk.

A túra része volt Pablo Escobar egyik villájának megtekintése is. Vezetőnk rengeteg érdekes részletet mesélt, hogyan élték át a nehéz évtizedeket. A komplexum egyébként

romokban áll, ahogy a legtöbb bukott drogbáró háza.

Egyrészt a kormány próbálja ezeket elvenni a tulajdonosoktól vagy rokonaiktól, másrészt hamar a rongálók áldozatai lesznek.

Ennyi maradt a retteget maffiavezér sok-sok villájának egyikéből Forrás: Bucsky Péter

Az elképesztő mennyiségű készpénzzel annyira nem tudtak mit kezdeni a kokainbárók, hogy egyszerűen befalazták vagy elásták a pénzkötegeket a házaikban. Később persze sokan próbáltak a pénz nyomára bukkanni.

Kolumbia és a drogok

Talán sehol nem látszik annyira látványosan a drogbiznisz árnyoldala, mint Kolumbiában. A kormányzat szeretné elkerülni, hogy az ország a drogturizmus központja legyen, ezért szigorú a rendőri ellenőrzés, és börtönre is számíthat, akit fogyasztáson kapnak. A szemünk láttára fogtak el egy angol vagy amerikai fiatal srácot a rendőrök Cartagenában.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne akarnának a legviccesebb szöveggel drogot ránk tukmálni a frekventált helyeken. Cartagenában például a fehér kolumbiai kávé megkóstolását ajánlgatták nekünk.

És még egy ok, amiért érdemes elkerülni a drogfogyasztást az országban: a helyi bűnözők eléggé otthon vannak a szerekben, és egészen speciális anyagokat is árulnak. Az ördög lehelete nevű szernél valószínűleg nincsen rémisztőbb: ha valakinek belekeverik az italába, vagy ha valakire ráfújják, az teljesíti a kiadott parancsokat, és még csak nem is emlékszik rá. Érdemes megnézni ezt a dokumentumfilmet a témával kapcsolatban.

A tóparti villát Escobar egykori testőre szerezte meg sok éves jogi huzavona után, de a leromlott állapotú házakat már csak arra tudta használni, hogy paintballpályát rendezett be. A villa egyébként azért ennyire lepusztult, mert a Cali-kartell robbantott itt, amikor Escobar csillaga már leáldozóban volt.

Itt csak színek vannak

A Guatapé-tó mesterséges víztározó, Medellín környékének strandja, tele gazdag villákkal. Mi is láttuk James Rodríguez villáját, a telket állítólag egymillió dollárért vette, a ház további kettőbe került, de a tulajdonos még egyszer sem volt itt.

Jamez Rodrígezt még sosem látták a villájában Forrás: Bucsky Péter

A tó mellett az igazi látnivaló a Peñol-szikla. A vulkanikus, tojás alakú kőzet a második legnagyobb ilyen a riói Cukorsüveg-hegy után. Érdekesség, hogy

a szikla egy család földjén van, ezért magántulajdon.

Száz éve mászta meg először a család egyik őse, és hogy mások is részesülhessenek az elképesztő látványban, a szikla hasadékában lépcsőt építettek. A 200 méteres magasságot 750 lépcsőn lehet leküzdeni.

A 200 méteres kősziklát később megmásztuk Forrás: Bucsky Péter

A szomszédos Guatapé falut a víztározó miatt újra kellett építeni. Próbáltak valami egyedit kitalálni, hogy idevonzzák a turistákat, ezért

a színpompás házakat kézzel festett képekkel díszítették

az egyébként kissé unalmas kisvárosban. A képek a régió hagyományos motívumai mellett a mindennapi élet jeleneteit, birkákat, lovakat, de még villanyvezetéket is ábrázolnak.

Guatapé színes utcái Forrás: Bucsky Péter

Az út Medellínből a karibi partra a tervezettnél kalandosabbra sikerült. Hiába mutattuk a megerősített repülőjegyet Cartagenába, az ügyintéző szerint töröltek minket a járatról. Még volt fél óra a becsekkolásra, gondoltuk, addig megoldódik a dolog, de

az ügyintézők nem törték magukat, inkább az okostelefonjukkal játszottak.

Ráadásul csak egyikük tudott valamennyire angolul.

Végül kiderült, hogy a bank nem tudta levonni a kártyáról a pénzt, ezért érvénytelenítették a jegyünket minden értesítés nélkül. A helyiek szerint a Viva Colombiánál az ilyen kalandok nem is olyan ritkák. Szerencsére az Avianca másfél órával később induló járatára tudtunk jegyet venni 30 ezer forintért.

Elképesztő kilátás nyílt a víztározóra Forrás: Bucsky Péter

Az egész belváros egy hatalmas parti

Az örök tavasz városából este nyolcra érkeztünk Cartagenába, ahol még ekkor is mellbevágó volt a párás forróság. A félezer éves, várfalakkal körülvett belváros Getsemani részébe indultunk taxinkkal. Péntek este volt,

igazi karibi partiba csöppentünk.

A templom előtti téren salsáztak, a gyerekek ugrálóvárban játszottak, az idősek a lapostévét az utcára fordítva a járdáról nézték a műsort, mások a padkán ücsörögve söröztek. Minden házból más zene szólt, mindenki táncolt vagy beszélgetett.

Caragena egy igazi karibi ékszerdoboz Forrás: Bucsky Péter

A város a kolumbiaiak körében is felkapott turistahely. Kifejezetten biztonságos, éjjel is nyugodtan lehet itt sétálni, amit ki is használtunk.

Csak légkondis szállásra szabad menni,

mert éjjel se esik 30 fok alá a hőmérséklet a házak között. A jobb szállásokon az udvari medence is alapfelszerelés – sajnos nekünk nem ilyen jutott.

A városnézés szombaton, a rekkenő melegben igencsak fárasztó volt, de megérte. A tekintélyes méretű erődrendszert az angol és francia kalózok támadásai ellen építették a spanyolok. Ide futott be a legtöbb, rabszolgákat szállító hajó, a fekete kolumbiaiak jó része a mai napig itt él.

Itt mindig rekkenő a hőség Forrás: Bucsky Péter

Az ország bőrszín és származás tekintetében is nagyon összetett, kívülállóként úgy tűnt, ezek nem számítanak, mindenki barátkozik mindenkivel. Muszlim kolumbiaiak is vannak, főként libanoniak. A katolikus országban ez sem okoz gondot, ahogy a homoszexuálisokkal is nagyon toleránsak.

Az egyneműek házasságát idén engedélyezték a katolikus országban.

Ne rohanjatok el az élet elől!

Sokat vártunk a karibi konyhától, de nagyon különleges falatokra nem leltünk. Kolumbiában, akár a többi dél-amerikai országban, a hús a fő étel, és igencsak tekintélyes adagokat adnak. Ami nagyon tetszett, az a sült banán volt, ezt szinte mindenhez kaptunk.

A legjobbat egy olyan étteremben ettünk, ahol rajtunk kívül csak helyiek voltak Forrás: Bucsky Péter

A véres és májas hurka mintha csak hazai lett volna, a húslevesük viszont még a miénknél is zsírosabb és gazdagabb. Finom volt, de a kánikulában megterhelő. Ja, és a banán persze ebből sem maradhatott ki.

Az étkezéssel kapcsolatban megfogadtuk itt élő barátunk tanácsát:

az utcai árusokat érdemes kerülni, mert előfordulhatnak higiéniai problémák.

Ezt rögtön világossá vált, amikor a limonádéárus az utca kövén kezdte feldarabolni a jégtömböt. Szerencsére azonban mindenhol volt jó étterem. Szótár nélkül viszont nem érdemes étterembe menni, az angol nyelvű étlap igencsak ritka.

Egy cartagenai étterem a sok közül Forrás: Bucsky Péter

A belvárosban az egyik utcai árus, aki mellett szó nélkül elmentünk, ezt kiabálta utánunk: „Hová siettek? Ne rohanjatok el az élet elől!” Ez akár a helyi életfilozófia tömör összefoglalása is lehetne. Tanácsát megfogadva ráérősen ücsörögve megnéztük a karibi naplementét a várfalról. Egy kis pihenés után újraindult az össznépi utcai sokadalom.

Az egyenlítőhöz közel, 30-35 fokos melegben, állandó napsütésben élnek itt az emberek.

Nem csoda, hogy ilyen jó kedvük van,

még ha anyagilag nem is állnak olyan nagyon jól. A minimálbér egyébként 60 ezer forint, ami nem sokkal kevesebb a hazai 73 ezernél. Nem kis hitetlenséget váltott ki a helyiek körében, amikor elmondtuk, hogy a mi európai országunkban mennyire hasonlóak a fizetések és az árak.

Cartagena vára sok kalóztámadást vert vissza Forrás: Bucsky Péter

A buszozás sem a gyorsaságról szól

Igazi karibi, életvidám hangulatban indultunk tovább vasárnap reggel Santa Martába. Ez volt az első hosszabb buszos utunk, amely számos meglepetést tartogatott. A városi gyorsbuszrendszerrel nagy kihívás volt a pályaudvar megtalálása, mert

semmilyen tájékoztatás nincs az egyébként új és tiszta buszokon.

Amikor egy városszéli megállóban leszálltunk, a házak mögött, egy udvarban találtuk meg a terminált.

Itt mindig mindenki azt ígéri, hogy az ő buszuk tíz perc múlva indul, de amíg nincs tele, úgysem mozdul, úgyhogy érdemes először körbenézni az állomáson. Mivel nálunk csak fél ház volt, a pályaudvar előtti piacon időztünk jó ideig, ahol féltucatnyi árus próbált a könyvtől a vízen át a rágcsáig valamit ránk sózni. Akinek nincs munkája, az vesz vizet, csokit vagy gyümölcsöt, és azt kezdi árulni. A munkanélküli segélyt idén vezették be, havi 15 ezer forint fél évre.

Esti táncbemutató a templom előtti téren Forrás: Bucsky Péter

A buszok itt magánvállalkozások, így attól függ, lesz-e fizetés, hogy a rikkancs mennyire tömi tele a járműveket. Hiába ígérték, hogy egyenesen Santa Martába megyünk, a félúton lévő Barranquilában sokan leszálltak, ezért egy órát keringtünk új utasokért.

Mivel nem jártak sikerrel, az autópálya csomópontjában

egyszerűen átadtak minket egy másik busznak.

Így történt, hogy végül is hét óra alatt tettük meg a 230 kilométeres utat. De nem panaszkodhatunk, a ránk váró gyönyörű természet mindenért kárpótolt minket.

Kolumbiai sorozatunk harmadik, befejező részében a lenyűgöző Tayrona Nemzeti Parkot mutatjuk be.