Németországban 41 világörökség van. Ezzel az ötödik helyen áll a világranglistán, csak Olaszország, Franciaország, Spanyolország és Kína előzi meg. Az olyan híres, közismert UNESCO-helyszíneket, mint a kölni dóm, a berlini múzeumi negyed, Weimar, a potsdami palota, Wittenberg Luther-öröksége korábbi útjaimon már mind felkerestem. Csak 13 „csodabogár” vagy újonnan felvett tétel maradt. Ebből fűztem fel tízet egy autós túrára.
A kirándulás ismét megerősített abban, amit már eddig is többször tapasztaltam: a világörökség-vadászat nem várt élményekhez juttatja az embert. Így ugyanis olyan helyekre is eljutok, amelyeket egyébként eszem ágában nem lenne felkeresni. Sőt, amelyektől kifejezetten ódzkodom. A gyűjtőszenvedély azonban minden ellenérzést felülír.
A világörökségek néha egyáltalán nem látványosak.
A német körút során Messel volt az, amit tulajdonképpen csak azért kerestem fel, mert pénzben és időben is belefért. Sokat nem vártam egy ásatási helyszíntől, ahonnan már elvitték a leleteket, és nagyjából csak egy óriási gödröt látni, ahol valamikor olyan régi fosszíliákat találtak, amelyeknek fel sem tudom fogni a korát.
Tény, hogy idegenvezetés nélkül pontosan ennyit lát és ért az ember a Messel melletti világörökségi helyszínből. De ha becsatlakozunk az egyórás vezetett sétába, hirtelen megelevenedik előttünk a táj és a történelem.
A hatalmas gödör helyén korábban tó volt, a tómederben pedig olyan olajpalaréteget találtak, amelyben
rengeteg őskövület maradt fenn.
Napjainkig mintegy negyvenezret tártak fel a kutatók. A leletek a halaktól a denevérekig, a falevelektől a szőlőig terjednek. A legkülönlegesebbek az apró, mindössze 30-35 centiméter magas lovak.
Nem sokon múlt, hogy egyáltalán fennmaradt ez a hely. Bár az első maradványt már 1875-ben megtalálták, a gödörben sokáig olajkitermelést folytattak, majd a nagy mélyedést ideális szemétlerakónak gondolták. A lakossági tiltakozás és az UNESCO-jelölés tett pontot a vita végére, így ma már csak a kutatóké és a látogatóké a terep.
A világörökség-gyűjtők közt időnként vita tárgya, mikor lehet kitenni a pipát a meglátogatott jelölés mellé, ha az több tételből áll.
Vannak ugyanis több helyszínen található világörökségek,
mint például a viszonylag frissen világörökségi státuszt kapott „Le Corbusier munkássága” nevű tétel, amely három kontinens hét országában lelhető fel.
Az igazán keményvonalasok úgy gondolják, csak akkor van teljesítve a feladat, ha a világörökség minden egyes elemét felkeresték. Na, nekik igencsak felállhatott a szőr a hátukon, amikor meglátták a cölöpházakat listázó UNESCO-jelölést. Ez ugyanis 111 régészeti együttesből áll, ráadásul valamennyi víz alatt van.
Hogy miről van szó? Több ezer éves településekről, amelyek egytől egyig tavakra vagy folyókra, azaz cölöpökre épültek az Alpok környékén. Eddig 937 ilyen települést találtak, ennek nagyjából a fele Svájcban van. A leglátványosabb helyszín azonban a német Unteruhldingen. Itt, a Bodensee partján ugyanis rekonstruáltak egy települést. Bár mű az egész, a régészek és a történészek
nagyon sokat dolgoztak azon, hogy amit látunk, minél valósághűbb legyen.
Maguk a települések ugyanis nem maradtak fenn (az elsők i. e. 5000 körül jelentek meg), csak a cölöpök a víz mélyén, amelyekből egyébként pár látható is az itteni látogatóközpontban.
Az is nyilvánvalóvá vált, hogy meglehetősen okosak voltak, akik itt éltek, pedig a híres ősi civilizációk még ki se alakultak. A cölöpös házak ugyanis három szempontból is nagyon célszerűek voltak: védelmet adtak, a halban gazdag vidéken könnyen lehetett élelemhez jutni, és kényelmesen kivehették a részüket a lakók a vízi utakon zajló kereskedelemből. Hogy miket adtak-vettek akkoriban? Üveggolyókat, kagylóhéjakat, borostyánt és kovakövet.
A meglátogatott világörökségek közt számos templom, kolostor is volt.
Csodálatos Corvey közel 1200 éves bencés apátsága,
ahol az ország egyik leggazdagabb könyvtára kapott helyet. Lorsch városkában az egyik legkisebb világörökséget kereshetjük fel, a 764-ben alapított korai román stílusú apátságot.
Egészen más jellegű, gyakorlatilag falakkal körülhatárolt „város a városban” a hajdani ciszterci apátság komplexuma Maulbronnban. De a rokokó kedvelői is találhatnak maguknak egy kincset, Wies templomát.
Nagy élmény volt Stuttgartban egy közel százéves lakótelep meglátogatása is. Ez a már említett „Le Corbusier munkássága” révén került a radaromra, ugyanis az egyik itteni épület is a jelölés részét képezi. A svájci–francia építész és várostervező munkájának elismerését korábban kétszer is elutasította az UNESCO. Az idei nevezést új koncepcióval nyújtotta be három kontinens hét országa.
Az indítványban azt emelték ki, hogy Le Corbusier munkássága
a modernitás globalizálódásának tanújele”,
és ezzel sikerült elérniük, hogy az UNESCO világviszonylatban is egyedinek, kiemelkedőnek tekintse az építész örökségét.
A Stuttgartban felhúzott épület egy nagyobb projekt része, amelyet Le Corbusier az 1927-es kiállításra tervezett. Mies van de Rohe koordinálásával egy 21 házból álló lakótelep épült, a munkában 17 európai, javarészt német nyelvű építész vett részt. A házak jelentős része sajnos a II. világháború bombázásaiban elpusztult, de néhány épület, köztük
Le Corbusier háza fennmaradt, sőt látogatható.
A ház egy részében az építész munkáiból nyílt tárlat. Sok rajzot, makettet tekinthetünk meg, de számomra izgalmasabb volt a másik szárny, amely az eredeti bútorokkal van berendezve. Elvileg az egész lakótelepet a munkásotthonok prototípusának szánták, de végül jóval drágábbak lettek annál, mint amit egy átlagos család megengedhetett magának. Ugyanakkor mai szemmel is nagyon praktikus megoldások voltak, mint például a sok tolóajtóval könnyedén átrendezhető tér vagy a pár mozdulattal átrendezhető szobák.
A világörökségek közt autózva a táj is lebilincselő volt, különösen délen, ahol az egyre magasabb hegycsúcsok közt kéklő tavak, kövér zöld mezők és bájos kisvárosok bújtak meg.
Furcsa volt megtapasztalni, hogy a német utakon gyakran nincs sebességi korlát.
Ha 140-nel haladtam a külső sávban, a belsőben simán elsüvített mellettem egy autó.
Ennek ellenére biztonságban éreztem magam, mert tapasztalataim szerint a németek igen jól tudnak vezetni. Itt nem kellett folyamatosan dudát és féket használnom, mint Bulgáriában, és az udvariasság is alap. Csak ott, akkor és annyira állítanak fel sebességkorlátozást, ha az nagyon szükséges, ezeket viszont mindenki maradéktalanul betartja.
Az utakon a száguldozást nem a hivatalos korlátok akadályozzák, hanem a dugók és az építkezések. Igen gyakran futottam bele több kilométeres sorokba, és az autóm rádióján ezekről folyamatosan tudósítást kaptam. Volt olyan egyórányira tervezett út, amelyet végül két és fél óra alatt sikerült megtenni a folyamatos elterelés és araszolás miatt. Ettől az egy dologtól eltekintve
Németország a nyugalom és a kiszámíthatóság hazája.
Az egy hétbe zsúfolt sok látnivaló és a nagy távolság ellenére kifejezetten pihentető volt a németországi utazás.
Ha már a környéken jártam, két pompás királyi várba is bekukkantottam. Neuschwanstein (Schwangau) és Linderhof (Ettal) méltán világhírű, bár nekem jobban fekszenek a kevésbé felkapott, csendesebb látnivalók. Ha valaki hozzám hasonlóan nem rajong a tömegért és a kastélytermeken gyorsan végigterelt csoportokért, javaslom, hogy bátran keressen fel kevésbé ismert, eldugottabb nevezetességeket. Németország szinte végtelen számú látnivalót tartogat.