Először is tegyük tisztába a közigazgatási fogalmakat. A Háromhuta nevű település három részből áll. Ezek: Óhuta, Középhuta és Újhuta.
Ha gépkocsival Tolcsva felől érkezünk, akkor először Óhutára gurulunk be, onnan egy éles jobbkanyarral jutunk el a másik két falurészbe, Közép- és Újhutára. Háromhuta valójában nem más, mint három egykor itt üzemelő üveghuta települése.
Az út mellett csörgedező patak látványa megkapó volt. A még zöldellő erdőbe már rendesen beleharapott a rozsda, vagyis az ősz színeváltozása.
A hol hófehér, hol pedig szürkés színre festett parasztházak felejthetetlen képpel ajándékoztak meg.
A népi építészet jellegzetességei a legszebben Középhután tárultak a szemem elé.
A házak homlokzatán elhelyezett kis bevágásokban Jézus oltalmazó tekintete védi a helyieket és szemléli a vándorokat.
Az itt élő, barátságos emberek előre köszönnek az idegeneknek is.
A hideg reggelen a kéményekből magasra szállt a füst, az Országos Kéktúra útvonalán kirándulók egyre nagyobb számban érkeztek a falvakba. Van, akinek semmit sem jelentett ez a sok szépség, mások egy pillanatra megálltak, hümmögtek egy sort, egyesek viszont hosszasan időztek egy-egy ház előtt. Amelyek egyenként is remekül néztek ki, hát még akkor, amikor a kanyargó utca szalagja tekergett előttem Óhuta felé.
Az egyik ilyen házon ott volt a tábla és a telefonszám: eladó. Már nyúltam is a készülékért, hogy tárcsázzam, de aztán visszafogtam magam. Egyszerűen nem akartam hallani azt, mennyibe kerül. Úgy voltam vele, ha túl sok, akkor azért lennék szomorú, ha viszont megfizethető, akkor máris az agyamba fészkelné magát a vásárlás kisördöge.
A kirándulást követő első munkanapig bírtam magamban tartani a dolgot.
Ekkor beszéltem Háromhuta polgármesterével, Verbovszki Károllyal, aki elárulta, hogy egy kis parasztház ára 4,5 millió forint, a nagyobbakért pedig akár 10 milliót is elkérhetnek.
A döntést mindenesetre az olvasóra bízom. Egy, a Zemplénből elszármazott kollégám szerint a térség bája, romantikája és a munkalehetőségek hiánya közé ebben a régióban is egyenlőségjelet kell tenni.
A fiatalok régen otthagyták már a falvakat, ahol csak az idősek maradtak.
Háromhuta három hutájában összesen 123 ember él. Valamikor 900-an is laktak errefelé. A jelenlegi legnagyobb munkáltató itt is az önkormányzat, a legtöbben pedig a közfoglalkoztatásban dolgoznak. A három településrész ragyogott a tisztaságtól, a közelben pedig ott magasodott a regéci vár. Mellette a földeken kövérebbnél kövérebb tökök heverésztek a földön.
A sárga tökök, a fehér felhőpamacsokkal megtűzdelt kék ég, a még zöldellő dombok alkotta látvány festők vásznára kívánkozott. Nekem csak a fényképezőgép jutott, de igyekeztem mindezt alaposan dokumentálni.
De térjünk most már vissza Középhutára.
A felújított, százesztendős parasztházak a zempléni népi építészet remekművei.
A homlokzatról figyelő Jézusról már szóltam, de érdemes azt is megemlíteni, hogy a mestergerenda volt a lakóház tulajdonosának bibliatartója. Egykor úgy mondták, hogy a zempléni ember háza mindig csinos volt.
Ez látszik is Középhuta épületein. Háromhuta amúgy valamikor a Rákóczi család birtoka volt. Az üveghuták már az 1600-as évek legvégén elkezdték a munkát, majd a következő évtizedekben élték a fénykorukat.
A regéci üveghutát II. Rákóczi Ferenc alapította 1698-ban.
Az egykori kisüzemek azért is élhettek meg itt, mert a kemencék fűtéséhez szükséges fa szinte korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre. A Rákóczi-szabadságharc 1711-es elbukása után az üveghuták nem zártak be, sőt. A következő 200 évben folyamatosan zajlott a munka, majd 1916-ban, tehát az első világháború közepén érkezett el a kényszerű bezárás pillanata.
Azok, akik addig az üveggyártásban dolgoztak, elmentek favágónak, fakitermelőnek, vagy éppen fafaragónak. Ám azt sejteni lehetett, hogy az üveghuták bezárása egyet jelent majd a hanyatlással. Az évtizedek múlásával egyre többen vándoroltak el innen, az elnéptelenedés a múlt század kilencvenes éveiben gyorsult fel, és vált szinte visszafordíthatatlanná.
Ám nemcsak itt, hanem a Háromhutától kissé távolabb eső Kishután, Nagyhután és Vágáshután is működtek ezek az üzemek. E három faluból nekem Vágáshuta tetszett a legjobban.
Nemcsak azért, mert ezen a településen mindenki köszön a másiknak, hanem a kedves tájháza miatt is. Ami a köszönést illeti, ez nem fikció. Az utcán sétáló helybéliek tényleg előre üdvözlik a másikat – még az idegeneket is. A falu elején fából faragott tábla hozza a látogató tudomására ezt a tényt.
A felirat érdekessége, hogy az N betűket a faragók fordítva helyezték el a táblán.
Furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy miért tették ezt, gondoltam mindenfélére, de aztán Csorba György Józsefné, a falu polgármestere meglehetősen egyszerű válasszal szolgált.
A munkára felkért fafaragó egyszerűen elrontotta az N betűket. Amikor a falu meglátta az elkészült munkát, sokat tanakodtak, mit tegyenek. Abban maradtak, hogy ezzel a hibával együtt hagyják meg a táblát. Azóta viszont minden erre járó azt kérdezi, mi történt az N betűvel Vágáshután?
De tudták azt, hogy a sokak által ismert és idézett népi mondás, az „ez úgy hiányzott, mint az üveges tótnak a hanyatt esés” is innen származik? A megfejtés nem túl bonyolult. Vágáshutát a mai napig jelentős lélekszámú szlovák nemzetiség lakja.
A felvidéki falvakból az 1800-as évek közepén ide érkező fakitermelő munkások hamar rájöttek, hogy Vágáshuta ideális hely lehet számukra a letelepedéshez. Amikor aztán a felvidékiek elkezdtek az üveghutákban dolgozni, gyakran a hátukon kellett vinniük az itt gyártott nagy táblaüvegeket. Innen származik tehát ez a gyakran használt szólásmondás.
Sportújságírói szívem pedig akkor dobbant nagyot, amikor a Vágáshutára vezető úton megálltam a kovácsvágási labdarúgópályánál, amelyet a helyiek nemes egyszerűséggel Fociszentélynek neveztek el.
Másutt ezt falusi libalegelőnek hívják.
Talán ezt a kissé sértő megnyilvánulást nem akarta elviselni Kovácsvágás labdarúgást szerető népe, így születhetett meg a Fociszentély.
A falu csapata amúgy a megyei harmadosztály Zempléni csoportjában szerepel. Sajnos, ezen a szombaton nem rendeztek itt focimeccset, de annyit máris megfogadtam, hogy hamarosan visszatérek a Fociszentélybe. Itt meccset nézni ugyanis teljesen más lehet, mint egy sima falusi stadionban. A kovácsvágási Magyarország egyik legszebb fekvésű futballpályája. A kapu előtti tócsában szépen tükröződött a közeli templomtorony. Mi is a neve? Fociszentély. Tényleg igaz lehet. Különben is, errefelé csupa öröm az élet mostanság.
A tabella harmadik helyén áll Kovácsvágás csapata.
Csak a Cigánd II. és az Olaszliszka SE előzi meg őket. A hit tényleg csodákra lehet képes. Ezzel a gondolattal hagyom ott szombat délután Kovácsvágást. Ott jártam, ahol az életút naponta keresztezi a romantikát. Elmenőben két idős helyi lakost láttam a falu főutcáján.
A néni az út menti padon ült. A szintén szépkorú parasztember cigarettával a kezében magyarázott neki.
Az asszony a fejére kendőt húzott, a férfiember a fejébe kalapot nyomott.
Ez a kép sokáig elkísért. Mikszáth Kálmán vagy Móricz Zsigmond ebből már egy novellát kanyarított volna. Én csak megpróbáltam egy fényképpel megőrizni – az utókornak.