Annyi a látnivaló Kárpátalján, hogy egy hetet is nyugodtan el lehet ott tölteni, akár körutazásra befizetve, de most vegyük azt az esetet, hogy nincsen ennyi időnk. Ha mondjuk Beregszászba, ebbe a 25 ezres, a magyar-ukrán határtól néhány kilométerre fekvő városba mennénk, Budapesttől 316, Nyíregyházától 90 kilométert kell kocsizni.
Éppen ezért bölcs gondolat mondjuk egy vásárosnaményi nyaralást megszakítva átugrani,
bár autópályán haladva a fővárosból is csak három óra az út.
Ausztriában például – általában – nem éri csalódás a minden szempontból finnyás turistát: a járdát fölmossák, a hollandi mártás kellő hőmérsékletű, és a fű soha nem hosszabb másfél centinél. Mielőtt nálunk szegényebb országok felé vennénk az irányt, érdemes elgondolkodni azon, hogy valójában mi az utazás célja.
A megszokott ízeket, körülményeket keresni, vagy kiszakadni a komfortzónánkból?
Bevállalni az otthoninál szerényebb körülményeket, az esetleges kulturális különbségeket, cserébe viszont olyan élményekkel gazdagodni, amik egy álmos osztrák kisfaluban soha nem érhetnek minket?
A beregsurányi határátkelő után nyomban feltűnik például, hogy az utak rosszabbak, mint nálunk. Az az osztrák autós, aki Kőszegnél Magyarországra érve erősen csóválja a fejét, az Kárpátalján szívrohamot kap. A főbb utak között is van olyan, ahová bombalőteret vizionálunk, a városok, falvak mellékutcáinak vízzel telt kátyúin viszont konkrétan föl tud ülni egy személyautó. Ezt saját kasztninkon tapasztaljuk meg. A kalandvágyó turista ilyenkor vállat von, és megy gyalog. Nem írom, hogy puccos autót ide hozni nem érdemes, hiszen puccosék úgysem jönnek ide.
A járdát itt nem mossák fel, de amennyire láttam, nincsen szemét és a fű is rendben van, bár ebben szerepe lehet a télnek is. Beregszász valamikor gazdag település lehetett,
még most, pusztulásukban is gyönyörű régi házai vannak.
Igazi polgárváros, ma is működő színházzal, pazar épületű úri kaszinóval, bár ez már a múlté, a helyén étterem működik. Muszáj tenni egy sétát, és elmélázni régmúlt időkről, ezeréves közös sorsról, kisebbségi létről, felkeresni azokat a helyeket, amelyekről minden utazási iroda és blog megemlékezik, elmenni a termálfürdőbe, járni a méltóságteljes utcákon, tereken. Beregszász református püspöki székhely, de igazán impozáns a katolikus temploma is.
A főtér melletti piacon mindent kapni, a hegesztő áramátadó düznitől kezdve a pornófilmen át a ruháig, zöldségig. Kiváló büfék is működnek erre, mi itt költöttük el gábelfrüstökünket, ami gírosztál volt. Magyar város ez, nemzetközi fogásokkal és helyi értelmezésekkel: a gíroszt a piacon kifliben adják, a tálat tálban, sült krumplival, de adnak hozzá kiflit is. A normál adag kb. 320 forint, elég is egy felnőtt embernek. Van itt „csíszburger" és „csikenburger" is, mindkettő úgy 200 forintnak megfelelő összegért. Gluténérzékeny fotósok ne kérjenek külön csak sült krumplit, mert nem adnak nekik az amúgy kedves árus lányok.
A piac bódévárosában a bámészkodók, vásárlók, árusok mellett egy kóbor kutyákból álló falkával is összefutunk. Féltem az ülepemet, de kedves jószágok. Erről akkor bizonyosodom meg minden kétséget kizáróan, amikor az egyiket a piac mellett viccből rugdosni kezdi néhány gyerek, de sem a jószág, sem a társai nem reagálnak agresszíven. Egyedül a srácokkal lévő tanítónő mordul egyet, hogy ilyet azért nem kéne tenni, és máris szent a béke.
A Vérke patak mentén is érdemes lehet kicsit andalogni, feltéve, hogy az ember nem egy magának való fotóssal, hanem a feleségével, barátnőjével, esetleg mindkettővel andalog: jó hely ez.
A taxik öreg Ladák, akad köztük néhány durván nagykorú német autó is.
Fuvardíjakról nem tudok beszámolni, mert Beregszász gyalog is bejárható, és úgy sokkal átélhetőbb is, mint egy kocsi ablakából nézve.
Igazán izgalmassá sötétedés után válik a város, az utcai világítás jelzésértékű, viszont a kevés kövezett utca miatt por telepszik a levegőre, amitől még sejtelmesebbé válik minden. Szándékosan nem böngésztem bűnügyi statisztikákat, egyedül jártam a várost este, de semmi különösről nem tudok beszámolni. Csak annyiról, hogy
a helyiek ajánlására egy cukrászdában vacsorázom: pizzát.
Mert, hogy az itt állítólag legendásan jó. Az! Ha már pizza, keresek valami különlegeset, és találok is: „Bufalo pizza (tejszínes szósz, fokhagymaszósz, gomba, csirkemell, mozarella, főtt burgonya)". Utóbbi hozzávaló miatt választom ezt az ételt, kicsit furcsának találom a tésztán a krumplit, ízben nem tesz hozzá semmit az összhatáshoz, de egyáltalán nem zavaró. Akkora, hogy alig tudom megenni, és fizetek 650 forintnyi hrivnyát.
Az árakat figyelembe véve (egy üveg palackozott Staropramen 200 forint) ördögi ötletem támad: ami a londoni legénybúcsúsoknak Budapest, az lehetne a budapestieknek Beregszász! Úgy láttam, hogy a vendéglátó egységek úgy este 10 óra körül zárnak be, így annyiban a kárpátaljai városnak mindenképpen szerencséje lenne, hogy nem dúlnák fel hajnalban részeg vőlegényhordák. Feltéve, hogy nem teszik meg délután.
Az étel-ital olcsó, szállást is lehet kevés pénzért találni.
Lehet, hogy a békés helyi polgárok megköveznek, de bizony én ráfeküdnék erre a bizniszre.
Mi most nem ilyen vidám okból jöttünk Kárpátaljára, az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársait kísértük el étel- és tüzelőosztásukon, így aztán csak kevés időnk maradt várost nézni, és a békéjébe simulni. Két napot töltöttünk a térségben, ha nincs más dolgunk, ennyi időbe egy komplett vártúra is belefért volna, Munkács, Huszt, Ungvár, Nevicke érintésével.
Nekünk Beregszász mellett még annyi jutott, hogy ellátogassunk Munkácsra, amely maga a megtestesült történelem. Csak két nevet említenék: Zrínyi Ilona, II. Rákóczi Ferenc. Meg azt, hogy a szabadságharc leverése után a vár többször börtönként működött, raboskodott itt még Kazinczy Ferenc is. Volt aztán laktanya, de még traktorosiskola is.
A Várhegy alatti város is megér egy alapos sétát, nekem a katalógusokban felsorolt látnivalókon túl a Latorca partján pecázó elszánt horgászok tetszettek a legjobban. Először azt hittem, verseny van, aztán kicsit közelebb menve kiderült, fenét, csak egy szokványos hétköznap délután.
Itt már maradék hrivnyáinkat költjük, de a gasztronómiai kifinomultság jegyében: veszünk egy kis pékárut, meg szirokot keresünk, ami a Túró Rudi őse. Találunk is többféle ízesítésben, nem rossz egyik sem, de meg kell, hogy állapítsuk, régen még a nosztalgia is jobb volt. Ebben a városban kisebb arányban élnek magyarok, mint Beregszászon, séta közben odalép elém egy férfi, és magyarázni kezd ukránul (?). Három nyelven is elmondom, hogy nem értem, amit mond, igaz, ebbe egy
niksz dajcs
is belecsúszik. A jelek szerint minden értelemben sötétedik, jót nevetünk rajtam, esszük a szirokot, és indulunk vissza Budapestre.