Olyan, mint Budapest, csak itt mindenki mosolyog

Sétálóutca az óvárosban

Ha meg kellene indokolnom, miért térek vissza újra meg újra Horvátország fővárosába, nem biztos, hogy racionális magyarázat születne. Először csak útba esett a tenger felé menet, a többi viszont már célzott utazás volt. Láttam már szebb fővárost, érdekesebbet is, de Zágráb hangulata magával ragadott tavasszal, nyáron és ősszel egyaránt.

„Üdvözöllek a civilizált világ legcivilizálatlanabb részének kapujában.” Így szólt az első mondat, amelyet Zágrábba érkezésemkor hallottam. Itt élő ismerősöm szájából hangzott el, ő tette hozzá azt is, hogy a Balkán kapujára gondolt. Rögtön eszembe jutott Pécs, hiszen a magyarok erre a városra használják a kifejezést. Vajon hány város viseli még ezt a címet?

Csak a villamos meg a feliratok árulkodnak arról, hogy ez nem Budapest Forrás: Flickr/Miroslav Vajdic

Ez lenne a Balkán igazi kapuja?

Zágráb nagyon nyugatinak akar tűnni, magyarázta az ismerősöm, de kelet-európai hagyományai és történelme miatt ez nem nagyon sikerül. De azért

társadalmi fejlettségben valószínűleg vezet a Balkánon,

itt már a Nyugatról érkező ember sem érzi kényelmetlenül magát.

Az újvárosi rész nem sok képeslapon szerepel Forrás: Flickr/Miroslav Vajdic

A vasúti pályaudvar előtti hatalmas parkban fiatalok üldögéltek, a téren bódékból árulták a forralt bort és az édességet. A szintbe hozott villamossínek között – csakúgy, mint a budapesti Parlament előtt – emberek szaladgáltak.

Zágrábban nagyon érdekesen ütköznek a korok és az építészeti stílusok.

Üvegtornyok és futurisztikus épületek keveredtek a szocializmus betontömbjeivel,

de egyik sem tudta megmérgezni az összképet, a középkori épületek szecesszióval fűszerezett romantikáját. Persze, mint minden nagyvárosban, itt is kerületfüggő, hogy épp mi van túlsúlyban, de az összkép szerethető.

Az állomás előtti park fontos találkahely Forrás: Flickr/GODeX

A város legmagasabb épülete a Mária mennybemenetele-székesegyház. A katedrális elődjét még Szent László király építtette, amikor 1094-ben megalapította a zágrábi püspökséget. A templom homlokzatán,

a bejárat fölött Szent László és Szent István szobra is látható.

Szomorúan fogadtam el, hogy a renoválás alatt álló torony kissé belecsúfít az összképbe, de ismerősöm megnyugtatott, hogy szerinte ezt a tornyot az építésétől fogva renoválják, így máskor is ezt látnám. Ő sem emlékszik olyan pillanatra, amikor állványok nélkül csodálhatta volna meg az épületet.

A soha el nem készülő katedrális Forrás: Flickr/Juan Salmoral

A helyi ízek is hasonlítanak a hazaira

Ebéd előtt megnéztük a Lotrscak-tornyot is, melyet még a 13. században emeltek, védelmi célokból. A toronyból

minden délben elsütnek egy ágyút, immár több mint száz éve.

Ezzel állítanak emléket egy régi legendának. A 15. században török sereg táborozott a város alatt ostromra készülődve. A zágrábiak kilőttek rájuk egy ágyúgolyót, amely telibe talált egy kakast. A védők pontossága annyira megrémítette az ellenséget, hogy nem merték megtámadni a várost.

A történelmi felsőváros egészen más hangulatú Forrás: Flickr/Nicolas Vollmer

Miután megnéztük az alsó- és felsővárost összekötő siklót, beültünk az ismerősöm által ajánlott étterembe, a Medvedgradba. Az étterem a Zágráb fölötti hegyekben trónoló erődítményről, a Medve-várról kapta a nevét. Ennek örömére kértem is egy Mrki Medvjedet (barna medve), ami az étterem saját főzésű söreinek egyike.

A helyi fogásokat szerettem volna megízlelni, így

zagorska levest, trgancit és cevapcicit rendeltünk.

A kissé savanykás krumplileves, a gánicához hasonló tésztaétel és a balkáni klasszikus egyaránt finom volt. Ízviláguk, fűszerezésük a magyar ételekéhez hasonló.

A cevapcicit az összes balkáni ország a magáénak tulajdonítja Forrás: Flickr/Michael W. May

Több városból gyúrták össze

Az ebéd végeztével túrára indultunk, hadd égjenek a bevitt kalóriák. Ha már a Medvedgradban ettünk, ideje volt a névadó várat is megnézni.

Gyalog nyolc-tíz kilométeres túrával érhető el a belvárosból,

autóval pedig egy komolyabb szerpentin legyőzése után jutunk a várba. A Medvevár falairól közel négyszáz méterrel magasabbról csodálhattuk az alattunk elterülő Zágrábot.

A várat a mongolok 1242-es támadása után építették, mivel az erődítmény nélküli várost az ellenség porig égette. 1590-ig óvta Zágrábot, ostromtól soha nem nyögött, de ekkor egy földrengés súlyosan megrongálta. Ma részben helyreállított.

A Medvevár megéri a kirándulást Forrás: Flickr/Miroslav Vajdic

Ahogy teltek a zágrábi napok, úgy nőtt a szívemhez a város. Különös atmoszférája talán a korok találkozásából adódik. Egyik pillanatban még egy elhagyatott, telegraffitizett hídon gyalogoltam szomorú panelházak között, a következőben már Gradec történelmi városközpontjában néztem a Szent Márk-templomot.

Kicsit olyan érzés, mintha több várost gyúrtak volna egybe.

Az egyik szórakozóhelyen a fiatalok rögtön a társaságukba fogadtak. Reggelig egy partra vetett hajó gyomrában buliztunk, majd a Száva partjáról néztük a híd fölött felkelő napot.

Talán furcsa, de megvan a maga szépsége Forrás: Flickr/Lovro Rumiha

Zágráb nem állított döntés elé, olyan szemmel fedeztem fel, amilyennel épp akartam. Ha a kultúra, a művészetek, a történelem érdekelt, mutatta az utat. Ha a természet, az emberek vagy a gasztronómia, mutatott egy másikat.

Mosolygásban verhetetlenek

Sok párhuzamot lehet vonni a magyar és a horvát főváros között.

Zágráb építészetét, hangulatát, fekvését tekintve is hasonlít Budapestre.

De van egy hatalmas előnye a mi fővárosunkkal szemben. A zágrábiak ugyanis mosolyognak, méghozzá folyamatosan. Ha az utcákon sétáltam, szinte csak mosolygó emberek jöttek szembe, kedvesek voltak velem mindenhol.

Sétálóutca az óvárosban Forrás: hemis.fr/GARDEL Bertrand / hemis.fr/Gardel Bertrand / Hemis.Fr

Talán ez a titka ennek a különös városnak, amelyet egyre többen és többen fedeznek fel a horvát tengerpart után. Nyaranta még így is kissé szellemváros hangulata van, méreteihez képest ilyenkor meglepően kevés a gyalogos, hiszen mindenki a partokon üdül.

Jártam már Zágrábban tavasszal, nyáron és ősszel, most már csak a téli arcát nem ismerem. Ilyenkor a város fölött kiépített sípálya működik, ahová helyi tömegközlekedéssel alig több mint fél óra fel lehet jutni. Nincs mese, negyedszer is fel kell keresnem ezt a várost.