A zöld túra előző két szakaszát egy-egy konkrét ponttól kezdtük, most viszont csak leszálltunk a 137-es buszról, felsétáltunk a Hedvig utcán, és bevetettük magunkat az erdő sűrűjébe. Bevallom, ekkor még kétségek gyötörtek. A legjobban az aggasztott, hogy a túrázásról alapvetően nehéz érdekesen írni.
Erdő, fák, virágok, zümmögnek a rovarok. Hopp, ott egy őzike! Jaj, de érdekes sziklaképződmény! Következik egy laza kis emelkedő, mennyit kell még mászni, elfogyott a levegőm, szúr az oldalam. Csudi szép ez a panoráma, hát ezért megérte, ide még visszajövünk, pont. De feleslegesen aggódtam. A zöld utolsó szakaszán, bár
valóban nem érintettünk annyi érdekességet,
mint az előző kettőn, azt hiszem, mégis sikerült magamba szívnom néhány átadásra érdemes impressziót.
A túra első objektuma, amely támpontot adhat a zöldre készülőknek, a Guckler-szikla, avagy Nelli-pihenő. Az előbbi elnevezés Guckler Károly erdőmesterhez köthető, aki a Hármashatár-hegy fásításával hozható kapcsolatba. Nelliről sajnos nem találtam érdemleges információt, de annyi bizonyos, hogy a pihenő elnevezés kissé indokolatlan.
Pad nincs a közelben, a sziklára pedig nehéz lenne letelepedni.
Azért mi (állva) szusszantunk itt egyet, kattant párszor a fényképezőgép, és indultunk tovább. Útközben, egy-egy jó fotó reményében, azokra a mutatós virágokra vadásztunk, amelyeket káprázatos botanikai ismereteinkről tanúbizonyságot téve „lila izéknek” neveztünk el.
A Virágos-nyeregnél gyerekek harsogtak, a Csúcs-hegy felé tartva barátságos házikók között vezetett az utunk. Innen már láttuk a gercsényi (vagy gercsei) templomot is. Az építmény azért nagyon érdekes, mert
a 13. században emelték, ahhoz képest viszont csodálatosan fest.
1996-ban helyreállították, de egyébként is az egyik legépebben fennmaradt középkori templomunk. Az egyház ma is használja.
Túrázás közben – főleg viszonylag változatlan terepen – az ember olyan dolgokról is eszmét cserélhet, amelyek máskor talán sosem kerülnek szóba. Így történt, hogy amíg átértünk a Csúcs-hegy másik oldalára, nélkülözhetetlen információ jutott a birtokomba. Nevezetesen, ha ugyanolyan márkájú és mintájú zoknikat vesz az ember, többé nem kell a párosítással törődnie, és elkerülhet egy csomó felesleges bosszankodást.
Éppen azon morfondíroztam, hogyhogy ez nekem eddig nem jutott eszembe, amikor belebotlottunk egy 19. századi határkőbe, és kénytelenek voltunk félredobni a zoknitémát. A települések szélét jelző kőtömböt 1878-ban helyezték oda, rajta a „Solmar” és „Hidegkut” feliratok is szerepelnek.
Itt úgy döntöttünk, teszünk egy kis kitérőt a közeli Kálvária-hegyre, ami már az útba eső kilátópontok miatt is jövedelmezőnek bizonyult. Igaz, a solymári Auchan látványa több mint illúzióromboló.
A 11. stációnál rátértünk a Kálvária-hegy csúcsára vezető útra,
és rövid kapaszkodás után 384 méterről nézhettünk körbe a Budai-hegyekre és a Pilisre.
Amíg a fotók készültek, én árnyék után kutattam, hiába. Végül megadóan lehuppantam egy sziklára, és nézegettem a pillangókat. Úgy éreztem, nagyjából három árnyalatot barnultam az indulásig, de tévedtem. Valójában szép pirosra sültem a tűző napon, de ez csak később tűnt fel.
Ezután izgalmas kóválygás következett a nyakig érő gazban, mígnem GPS segítségével visszataláltunk a helyes irányba. De legalább sikerült lila izét fotózni, és a búzamezőn szökellés ősi hagyományának is önfeledten hódolhattam. Miután kiéltem ezt az elemi vágyat – meg vagyok róla győződve, hogy mindenkiben megbújik valahol –, fegyelmezetten folytattuk az utat a közeli bányató felé.
Ekkor egy másik búzatáblából egy srác evickélt ki vietnami papucsban (merész), hatalmas husángra támaszkodva, sört kortyolgatva. Kedvesen köszöntött minket, majd
a felől érdeklődött, van-e nálunk fű.
Kissé csalódott a nemleges válasz hallatán, de aztán mégis sikerült felvidítanunk. Elvezettük a bányatóhoz, amelyet ő is keresett.
Egy jó tanács: ha tudjuk, hogy szeretnénk lejutni a vízhez, mindenképpen olyan játszós ruhát vegyünk fel, amelyet nem sajnálunk. Itt ugyanis nincs más esélyünk, mint fenéken lecsúszni a domboldalon.
A használaton kívüli téglagyár melletti tavacska egy részét fák veszik körbe, de többnyire sivár homokos part övezi, amitől
kivételes, már-már holdbéli jellege van a helynek.
Lehet, hogy az utolsó etap nem kecsegtetett túl sok látnivalóval, de ez a bányató azért több eddigi érdekességgel is felért.
Miután elköszöntünk újdonsült barátunktól, a solymári vár felé vettük az irányt. A rom falait 2005–2006-ban magasították meg, és persze a tornyába is érdemes felmenni a kilátás miatt. A helyszínen jelenleg is folynak a régészeti feltárások, hiszen – ahogy a vár honlapján olvasható – még
nem tudni teljes bizonyossággal, milyen célból építették, és mire szolgálhatott.
Egyes vélekedések szerint a Lackfi főnemesi család emeltette a 14. században, mások úgy vélik, nem is vár, hanem a pálos szerzetesrend egyik központi kolostora volt.
Hosszasan koptattuk a flasztert Solymáron, és girosz vagy hamburger után sóvárogtunk, mindhiába. Később már akármilyen élelmiszerbolttal beértük volna, de dacára annak, hogy a főúton haladtunk, azt sem találtunk sehol.
Elmondhatatlan volt az örömünk, amikor
végre elértük a templom-kocsma-CBA háromszöget.
Megszereztük az ebédet, leültünk a térre szalámis szendvicset rágcsálni, a vendéglátóipari egységben pedig meglátogattuk a mosdót.
Már csak egy kihívás maradt, a Szűz Mária neve templomtól fel kellett jutnunk a Zsíros-hegyre (424 méter). Az előzetes várakozásokkal ellentétben azonban nem volt nehéz dolgunk, az út a legtöbb helyen csak enyhén emelkedik, a nehezebb szakaszok pedig rövidek. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a jelzések igencsak elmaradoztak, túra-GPS nélkül gondban lettünk volna.
Ha a Zsíros-hegy szóba kerül, a vérbeli természetjáróknak biztosan eszükbe jut a legendás zsíros-hegyi turistaház is, amelynek ma már csak a romjait lehet látni. Mintegy kárpótlásként létesült itt a Muflon Itató nevű vendégfogadó, ezt sajnos időhiány miatt most nem tudtunk felkeresni.
Elmerengtem útközben,
vajon honnan kaphatta ezt a nem éppen vonzó nevet a hegy.
A válaszra később sikerült rábukkannom: az 1900-as évek elején a felszín még annyira kopár volt, hogy messziről a mészkősziklák zsírtömbre emlékeztették a szemlélődőt.
1930 és ’34 között feketefenyőkkel telepítették be a helyet. Ez magyarországi viszonylatban nem túl gyakori, úgyhogy már csak azért is megéri ide ellátogatni, mert
a panoráma mellett kivételes természetélményben lehet részünk.
A hegy télen is biztosan gyönyörű.
A csúcson eltöltöttünk egy kis időt nézelődéssel és fotózással, majd lebattyogtunk Nagykovácsi felé. Minden esztétikát nélkülöző küllemmel, leégve, csatakosan és piszoktól ragadva, egészséges fáradtsággal a tagjainkban záróakkordként végigsétáltunk a Turista úton.