Amikor először vettünk részt a Börzsöny kapuja elnevezésű túrán, amelyet egyébként tavaly rendeztek meg először, esőben, sárban, megáradt patakokon átevickélve tettük meg a 45 kilométeres távot. Most behavazott fákat és ösvényeket vártunk, és nem is csalódtunk.
Börzsöny kapuja túra
A Verőcei Ifjúsági Diák Sportegyesület Természetjáró Szakosztálya (VIDE) 2015-ben alakult meg, és máris profi túrákat szervez. A Börzsöny kapuja túra idén a Dél-Börzsöny kupa részévé vált, amelyet egy másik jól szervezett csapattal, a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesülettel (BTHE) közösen rendeznek. A kupa új állomásokkal bővült, amelyeket érdemes végigjárni.
Az már a verőcei rajtban is látszott, hogy ezen a napon nem lesz részünk dagonyában. Túratársam már a vonaton nagyon odavolt a hófödte tájért, én pedig nem akartam lelombozni, bár tudtam, hogy
ennek a szépségnek bizony meglesz a böjtje.
Erre persze ő is rájött az első kilométerek után, amikor a fényképezőgépét cipelve tolta a havat az Aranyoskút előtti emelkedőn.
Felérve a Verőce feletti dombra, az ismerős kilátás egészen újszerűen hatott. A hó, a fények és a zajló Duna igazán pazar látványt nyújtott, amely nem csak minket késztetett többperces megállásra. A havas kaptató után a magyarkúti völgy felé vettük az irányt. Ez a szakasz nem volt megterhelő, mert lakott területen is mentünk, ahol eltakarították a havat.
Már a túra elején, a magyarkúti Irma-forrásnál kaptunk csokit a pontőröktől. Szükségünk is volt az energiára, mert innen a kék jelzést követve
egy hosszú, alattomos emelkedőn kellett túrni a friss, csúszós havat
egészen a Nagy-Kő-hegy tetejéig. Ez a szintemelkedés normál körülmények között nem lett volna kihívás, de most a magassággal arányosan növekedett a hómennyiség.
Sokszor jártunk már a Nagy-Kő-hegyi Lokó pihenőnél, de még nem láttuk a Magas-Börzsönyt úgy pompázni, ahogy most.
Szürke hófelhők, kék ég, behavazott táj, igazi színkavalkád
alakult ki az előbújó nappal. Sajnos nem tudtuk átadni magunkat a szépségnek, mert máris kezdünk kicsúszni a szintidőből, pedig még csak a túra elején járunk.
Későn indultunk, meg-megálltunk, és lassabban is haladtunk a hó miatt, szóval rá kellett kapcsolnunk, ha teljesíteni akartuk a távot. Szinte leszánkáztunk a hegyről, és új ritmusban folytattuk az utat, hogy még időben beérjünk a nógrádi ellenőrző pontba. Sikerült.
Bár
a hó miatt a szervezők megnövelték a teljesítés szintidejét,
a társam mégis úgy döntött, hogy kiszáll a túrából, még mielőtt az izzasztó hótaposástól még jobban megfázik, már egyébként is meg volt.
Okos döntés volt a részéről, mert innen még 30 kilométert kellett megtenni a célig 30 centiméteres hóban, még ha nem is nagy szintemelkedésekkel, de havat törve és csúszkálva.
Ez még egészséges embernek is nyűgös feladat tud lenni,
hát még annak, akinek a torka is fáj. Mondjuk, nem sokkal járt jobban a nógrádi kiszállással sem, mert a hófúvás miatt késő vonatra csak három óra múlva ülhetett fel.
Nógrádtól tehát egyedül folytattam az utat. Ekkor még tudtam növelni a tempót az előttem haladók nyomában lépkedve, és utol is értem pár túratársat. Ilyenkor általában felveszem az előttem haladó ritmusát, vagy a saját tempómban előzök. Ezúttal azonban a lábam elé bámulva lépkedtem nyomból nyomba, és
alig vártam, hogy vége legyen a monoton menetelésnek.
Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a túrabotot bizony kár volt otthon hagyni.
A túra a Béla-réttől a zöld jelzést követve ért be Királyrétre. Valamikor tavasszal jártam itt utoljára, amikor Ákos bácsi, Királyrét emblematikus figurája bezárta híres büféjét. Bár nekem, sokakkal ellentétben, nem volt szívügyem az Ákosvár büfé sorsa, de azért meglepett, hogy a bodega még mindig áll.
Tavaly ugyanis kisebb vihart kavart a turisták és az Ákos bácsi-fanok körében, hogy
az erdészet területrendezésre hivatkozva bezárta a büfét.
Megújuló pihenőhelyet, korszerű büfét ígértek, amelynek ötletét én is támogatom, de ennek még nyoma sincs.
Továbbra is a zöldet követve, ekkor már szikrázó napsütésben értem át a természetjárás másik kultikus bázisára, a Kisinóci turistaházhoz. Itt volt a túra hatodik ellenőrző pontja. Beiktattam egy kis pihenőt, míg a szervezők által kínált forró teát iszogattam. Rám fért a frissítés, mert
a hidegben és a hótaposásban észre sem vettem, hogy kezdek kiszáradni.
Pár perc múlva már újra úton voltam, nem akartam újratermelni a nehezen ledolgozott időveszteségemet.
Az útvonal felvitt a Kóspallag feletti kálváriára, majd le a faluba. Kész felüdülés volt számomra a település főútja, amelyről lekotorták a havat.
Végre menet közben is körbe tudtam nézni,
és kezdődő hóvakságtól fáradó szemeimet is meg tudtam pihentetni a falu szürke aszfaltján. Ez persze csak a Kis-Hanta-patak völgyéig tartott, aztán folytatódott a hótaposás.
A reggel óta folyamatosan változó időjárás délutánra észak felől szürke hófelhőket fújt a Börzsöny fölé. A piros jelzést követve már a Rózsakunyhónál jártam, amikor szállingózni kezdett a hó. A téli idill megelevenedni látszott a kis kunyhóval, a bogrács alatti tűzzel. Már csak Kittenberger Kálmán hiányzott vállán puskával,
hogy végleg egy Fekete István-regényben érezzem magam.
A hangulat magával ragadott, legszívesebben bevetettem volna magamat a kunyhóba, hogy a meleg vaskályhája mellett a nagy vadász történeteit olvasgassam, miközben kint havazik.
A kis pihenő után várt még rám 10 kilométer és a Gál-hegy megmászása. Kivertem a fejemből az idilli képet, és csak a célba érkezésre koncentráltam. Sokszor jártam ezen a zöld jelzésű úton, amely levisz Kismarosra, és bevallom, sosem szerettem ezt a szakaszt, mint ahogy a Csattogó-völgyön keresztül vezető utat sem, amely Verőcére vezet.
Ez a rész nem a szépségéről híres, ezért szaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb beérjek a célba. Végül a gyorsnak és könnyűnek hitt 45 kilométeres, 1112 méter szintemelkedéses túrát több mint tíz óra alatt sikerült teljesítenem. Rendesen elfáradtam.