Budapestről legegyszerűbben a Salgótarján-Rimaszombat-Poprád vonalon juthatunk a félig szlovák, félig lengyel nemzeti parkba. Így az út 314 kilométer hosszú, és nagyjából öt óra alatt teljesíthető. Mivel a hegység két ország területén húzódik, 1932-ben itt alapították meg Európa első nemzetközi természeti parkját.
Határvonalul a Dunajec folyó szolgál, amely évmilliók alatt vágott kacskaringós utat a mészkőbe. A kacskaringósat itt szó szerint kell érteni: egy légvonalban két és fél kilométeres szakaszon hét derekas kanyart vesz a folyó, így a tényleges hossza hét kilométer.
Szállást a Sromowce Niżne nevű apró lengyel falucskában foglaltunk, ez lett a bázisunk, ahonnan a különböző túráknak nekivágtunk.
A nemzeti park területén 11 kijelölt turistaút vezet,
de nem a hosszuk, hanem a szintkülönbség teszi a legtöbbet kihívássá. Legnevezetesebb csúcsa a Trzy Korony, vagyis a Három Korona, legmagasabb pontja a Wysoka, a Sokolica pedig hihetetlen panorámával kecsegtet.
A Korona-heggyel kezdtük. Nevét különleges alakjáról kapta: impozáns, csaknem százméteres sziklafalak meredeznek egymás mellett az ég felé, megkoronázva a hegység erdővel borított fejét.
A 982 méter magas csúcsra szépen kiépített ösvény vezetett.
Alpesi jellegű (zöld volt a fű) rétek és legelők között izzadtunk, bükkösök és jegenyefenyő-erdők húzatták vissza velünk a levetett pulóvereket. Minél közelebb kerültünk a csúcshoz, annál kevesebbszer kellett meleg ruháért nyúlni.
Épp egy forrásnál szuszogtunk, amikor egy hetven év fölötti nénike vidáman integetve megállt mellettünk, és frissen készített sajttal kínált. Lengyel sajtra nem mondunk nemet, pláne nem a kiosztogatott kóstolók után, így a szuvenírt majszolgatva haladt tovább a csapat a csúcs felé.
A korona „ékköve", azaz legmagasabb csúcsa az Okraglica,
amelynek szélére fémből készült mesterséges teraszon sétálhattunk ki. Az alattunk kanyargó Dunajec és a nemzeti park panorámája minden csepp izzadtságot megért, el is időztünk a csúcson. Érdemes némi pénzt magunkkal vinni a kirándulásokra, a kilátóterasznál ugyanis van egy minimális belépődíj.
A hegygerincen haladt tovább a túránk, gyökereken lépdeltünk át, sziklákat kerültünk meg. A fák között néha ki-kibukkant a Dunajec, mint lusta kígyó, úgy sütkérezett a napfényben. Az ösvény hol fölfelé, hol lefelé vezetett, így átmozgattunk minden izmot.
Hamarosan elértük a Sokolica csúcsát, minden fotós és szelfiőrült álmát.
Itt áll ugyanis az a különleges fa, amely valószínűleg a nemzeti parkban valaha megfordult összes turista fényképalbumában szerepel. A szikla oldalából kinövő, különleges alakú növény mondhatni a csúcs jelképe lett.
Az adrenalinvadászok a mészkőszikla különleges alakjának örülhettek: a Sokolica folyóra néző arca ugyanis három-négyszáz méteres, szinte függőleges sziklafal, amelynek közvetlen a szélénél húzódik a védőkorlát.
A lefelé vezető út meredek lejtőkön, szerpentines turistaösvényen vitt,
úgyhogy kellően elcsigázva és kiéhezve érkeztünk vissza a civilizációba. Bevettük magunkat az első utunkba eső étterembe, és nem bántuk meg a döntést. Ahhoz, hogy életünk legfinomabb fogásait együk, csak többórás kimerítő túrázás kell: soha jobb żureket (rozsliszt alapú kovásszal készült, gazdag, savanykás ízű leves) nem kóstoltam még.
Megkértem az idegenvezetőnket, fordítsa le, milyen köretek vannak a főételhez, ő pedig az étlapot nézegetve sorolni kezdte: van főtt krumpli, krumplipüré, hasábburgonya, törtburgonya, petrezselymes burgonya és héjában sült krumpli.
A lengyelek tesznek a sztereotípiák életben tartásáért.
A szállásra érve érezhetően elfáradt a csapat, de az ablakokból látható Magas-Tátra, valamint Sromowce Nizne békés bája hamar feledtette a sajgó lábakat. Az estét a házigazdáinkkal együtt töltöttük. Előkerült a Żubrówka és a pálinka is, hogy még egy fontos közhelyet kipipáljunk.
Másnap Nedec várát látogattuk meg. A trianoni békeszerződésig Magyarországhoz tartozó vár az egyik fő északi védőbástyája volt hazánknak. Az 1300-as évekből már írásos emlékeink is vannak róla, a történelem folyamán sokszor cserélt gazdát.
Meglepő módon még az inkákhoz is van köze:
Berzeviczy Sebestyén a várban élő rokonaihoz menekült inka kedvesével,
miután hajtóvadászat indult ellenük Dél-Amerikában. Állítólag az ő családjuk őrizte a legendás birodalom kincsének titkát, ám túl jól tették a dolgukat: velük együtt szállt a sírba.
A vár a Dunajecen duzzasztott mesterséges tó partján áll, romantikus vagy hősi képzelődésekre sarkallva még azokat is, akik nem ismerik a köré épülő történeteket. Szépsége sok festőt megihletett már.
Csakúgy, mint a Pienineké. A hegység egyedi élővilággal rendelkezik, a pienineki pitypang vagy a pienineki repce például csak itt terem. De a meredek falak között hiúz is jöhet szembe. Csak nem fog, mert kerüli az embert.
Az utolsó napra egy Dunajec-völgyi kerékpártúrát szerveztünk. Különleges élmény a néhol ötszáz méter magas mészkőfalak között tekerni. A folyó egyes szakaszai annyira összeszűkülnek, hogy csak a lengyel oldalon járható a part.
A terep könnyű, családi kerékpározásra is kiváló.
Sajnos a környék legfontosabb turisztikai élményét, a tutajozást most ki kellett hagynunk, mindössze a révet vettük igénybe Lengyelországból Szlovákiába menet. A tutajosok csaknem 180 éve viszik a folyón a turistákat, a helybéliek jelentős része ebből él.
A tutajozásra évente több százezer turista akad, hiszen nem mindennap andaloghatunk végig egy mészkőhegységbe vájt szurdokban, miközben halkan csobog körülöttünk a víz, és csicsereg például a helyi szószóló, a hajnalmadár.
Mivel
április elejétől október végéig dolgoznak a tutajosok,
erről a programról lecsúsztunk, de kárpótolt minket a Pieninek ezer arca, az élvezetes túraútvonalak, a lenyűgöző környezet és a helyiek vendégszeretete. Nem csoda, hogy a főként lengyelek által látogatott hegységet egyre több külföldi keresi fel. Minden évszak egyedi világot teremt, így még hármat látnom kell. Meg egy tutajozás is rám férne.