A Nosztra teljesítménytúrát még csak harmadik alkalommal rendezték meg idén február 18-án, de a profi és színvonalas szervezés azt a benyomást keltette bennünk, mintha egy nagy múltú rendezvénnyel lenne dolgunk. Pedig maga a szervező csapat, a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület is csak alig tízéves.
Persze a jó túrához jó idő is kell. Ezt még a profi szervezők sem tudják garantálni, de a Nosztra 30-on ezzel is szerencsénk volt. Sőt az időjárás mintha látványos bemutatót tartott volna nekünk:
hol a fehér telet, hol a tavasz ragyogását tárta elénk
változatos tájképekkel. A kék égen úszó felhők ebben a változékony hangulatban nem tudták eldönteni, hogy havat vagy záporesőt szórjanak-e a tájra. Végül a rövid próbálkozások után inkább átadták helyüket a napnak.
A túra – mint ahogyan a neve is sejteti – Márianosztráról indul, és ide is érkezik vissza mindhárom táv, amelyeket a Börzsöny tűzhányóin 30, 20 és 10 kilométeren keresztül lehetett bejárni. Márianosztráról sokaknak a börtön jut eszébe, de nekem elsőre mindig a település felett magasodó Kopasz-hegy ugrik be.
Erről az 539 méteres vulkáni kúpról ugyanis 360 fokos kilátás nyílik
a Börzsöny vadabb és szelídebb vonulataira, így aztán nemcsak a táj, hanem a vele együtt változó időjárás sokszínűségét is kiválóan megfigyelhetjük erről a pontról. Ezúttal is szerencsénk volt, alig tudtunk betelni a hegyek oldalában vonuló pára és a Magas-Börzsöny felől támadó hófelhők látványával, melyeket a kék ég választott ketté.
A túra leghosszabb távja sem megy föl a környék összes, 500–600 méter magas egykori tűzhányójára. Nagyirtáspuszta felé a zöld és a piros kereszt jelzésen kerüli meg a Só-hegyet és a Nagy-Sas-hegyet, ahonnan szintén pompás a kilátás.
De a 30 kilométeres útvonal még így is 1340 méter szintemelkedést produkál.
Erről a meredek oldalú Kopasz-hegy, a Nagy-Koppány, a Széles-hegy, az igen kaptatós Nagy-Galla és Zuvári-hegy gondoskodik leginkább. Ezekhez a kaptatókhoz képest a túra utolsó emelkedője, a Márianosztra képéhez hozzátartozó Csák-hegy – melyet a bányászat már félig elhordott – már csak levezető testmozgásnak számított.
A völgyekben megbújó hó és jég még a telet hirdette, de a naposabb fekvésű területek már madárfüttyel hívogatták a tavaszt. Kétségtelen, hogy az erdő nem ilyenkor a legszebb, de
a téli kopárságnak és szürkeségnek is megvannak a maga előnyei.
Ugyanis az évnek ebben a szakában lehet a legjobban megfigyelni az erdő állatait és a nyomaikat, ráadásul ilyenkor a fák lombjai sem takarják a kilátást.
A Nagy-Gallára felkapaszkodva volt részem mindebből, és még zúzmarás ágak is ragyogtak a napsütésben. Ilyen díszletek mellett bármeddig elidőztünk volna a hegytetőn, de mivel szerettük volna megdönteni a tavalyi szintidőnket, csak egy kis frissítésre volt időnk. Persze őrült rohanásról azért nem volt szó, mert fotózásra és a túratársakkal való barátkozásra minden teljesítménytúrán szakítok időt. És ez most sem volt másként.
A csonka Csák-hegyről már ráérősen szemléltem a Nosztra feletti felhők és fények játékát, miközben az ellenőrző ponton kapott banánt majszolgattam. Ekkor már lemondtam arról, hogy elérjem a 13:30-as buszt. Nem sokkal később azonban egy túratársam elszántsága engem is meggyőzött, hogy nem szabad feladni.
Így aztán a kapkodó célba érést és a gyors díjátvételt követően mégiscsak az előre kiszemelt buszon találtuk magunkat. Ezt a teljesítményt már a vonaton, a Szobon vásárolt sörrel koccintva ünnepeltük meg, amivel egy tökéletes túranapra tettük fel a koronát.