Egy fess német város pálmafákkal megspékelve

Namibia, Erongo region, Swakopmund

Vannak azok a helyek, ahol az ember úgy érzi, a világ végén jár. Ha ez még meg van bolondítva egy abszurd időutazással is, az már tényleg a főnyeremény. Swakopmund ilyen hely. Egy német város az Atlanti-óceán partján, ahol pálmafa árnyéka vetül a százéves evangélikus templomra, ahol reggelente lesöprik az utcáról a sivatagból befújt homokot, és ahol az afrikai bennszülöttek is a német előírások szerint készült sört isszák.

Amikor becsobbantam a városi fedett uszoda 50 méteres medencéjébe, furcsa érzés fogott el. Az épület maga nem volt különösebben modern, ráfért volna egy felújítás. De egyedül úszni ennyi édesvízben a sivatag peremén mégis maga volt a legnagyobb luxus, amit akkor el tudtam képzelni. És nem a belépő ára miatt.

Itt semmi sem a megszokott

Swakopmundban nem ez volt egy egyetlen szürreális élmény. Épp ezért életem egyik legjobb döntése volt, hogy amikor a dél-afrikai utunkat megterveztem, Namíbiába és Mozambikba is beiktattam egy-egy kitérőt (utóbbiról itt olvashat beszámolót). A fő cél ebben az esetben a Namib-sivatag meglátogatása volt, amihez Swakopmund ideális kiindulópont. De a város maga is elképesztő.

Ha csak a földrajzi elhelyezkedését nézzük, már az is különleges. Különösen a levegőből látványos, ahogy az Atlanti-óceán partján fekvő várost körülöleli a sivatag. Járókelőként ott ebből az tűnik fel, ahogy

a külső utcákon reggelente lesöprik a homokot a járdáról, amit befújt a szél.

Meg az, hogy a helyi utazási irodák lesiklótúrákat szerveznek a környező homokdűnékre.

Légi felvétel a városról Forrás: Thorsten Milse/Thorsten Milse

A klíma sem kevésbé érdekes. A part mentén végigfutó Benguela-tengeráramlat nyáron kellemes 22-23 fokra hűti le a várost, ami éjszaka is csak pár fokkal csökken, de télen sem sokkal esik lejjebb a hőmérséklet. Az áramlat megakadályozza a felhőképződést, így eső elvétve van, köd viszont gyakran kialakulhat, ami több kilométerre behatol a Namib-sivatag fölé. A köd amúgy sok hajó vesztét okozta errefelé, az innentől északra húzódó Csontváz-partra több száz roncsot vetett ki a víz.

A Namíbia címerében is szereplő velvícsia a ködből szerzi a vizet Forrás: hemis.fr/CHAPUT Franck / Hemis.fr/Chaput Franck

Na de a lényeg mégiscsak település történelme. Swakopmund ugyanis egy gyönyörű német város 45 ezer lakossal, ami nagyságra körülbelül Hódmezővásárhelynek felel meg.

Bár a Német Birodalom nem járt élen a gyarmatosításban, az első világháború előtt volt néhány érdekeltsége Afrikában is.

Ilyen volt például Német Délnyugat-Afrika – ez gyakorlatilag a mai Namíbia, amely csupán 1990-ben nyerte el a függetlenségét Dél-Afrikától.

A német kancellárról utcát is elneveztek Swakopmundban (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: hemis.fr/FRILET Patrick / hemis.fr/Frilet Patrick

Swakopmundot 1892-ben alapították a németek, és mindössze 1915-ig volt német kézen – akkor tette rá a kezét a gyarmatra a Dél-afrikai Unió, amely a Brit Birodalom része volt. Ez alatt a 23 év alatt azonban egy gyönyörű kisvárost építettek oda a német gyarmatosítók (a történet árnyoldala az ott végzett népirtás és a rabszolgaság volt).

Majdnem Németország (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: hemis.fr/GUIZIOU Franck / hemis.fr/Guiziou Franck

Mi a dél-afrikai Fokvárosból érkeztünk oda, és mivel Swakopmundba nem volt onnan közvetlen járat, a tőle 40 kilométerre délre lévő Walvis Baybe repültünk. Már az érkezés is emlékezetes volt a kétórás út után, ahogy az alattunk lévő homokdűnékből egyszer csak előtűnt egy betoncsík. Soha nem láttam még ilyen repülőteret: mintha egy vidéki pályaudvart pottyantottak volna le a sivatag közepére. Besétáltunk az épületbe, ahol már várt ránk a kinézett hostel tulajdonosa, hogy átvigyen minket a swakopmundi szállásunkra.

Ez nem is Afrika

Walvis Bay egyébként már a német gyarmatosítás idején is angol kézen volt, pontosabban Fokföldhöz tartozott, amely angol gyarmat volt. Természetes mélyvízi kikötője tette vonzóvá a britek számára, és exklávéként élte életét azokban az időben. Mi nem mentünk be a városba, csak a mellette élő flamingókolóniát csodáltuk meg.

Több ezer flamingó Walvis Bay mellett Forrás: Biosphoto/Juan-Carlos Muńoz / Biosphoto/Juan-Carlos Muńoz

Még mindig nem éreztük úgy, hogy Afrikában járnánk. Korábban Dél-Afrika is inkább emlékeztetett egy jól működő európai országra, és ez az érzés Namíbiában sem változott meg.

Sőt, Swakopmund erre még rá is tett egy lapáttal.

Hiszen itt nemcsak jól működő infrastruktúra fogadott, de mintha tényleg egy békebeli németországi városka utcáin jártunk volna – leszámítva a jó időt és a pálmafákat.

Swakopmundnak még strandja is van (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: hemis.fr/MATTES René / hemis.fr/Mattes René

Szebbnél szebb százéves épületek sorakoztak egymás mellett, és tényleg nehéz volt elképzelni, hogy épp Afrika déli részén sétálunk. A neobarokk stílusú evangélikus templomot például 1912-ben szentelték fel, 1978-ban pedig nemzeti emlékművé minősítették.

Evangélikus templom pálmafával (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: Photononstop/Photononstop/Christophe Lehenaff

De nem csak ez utalt a múltbéli örökségre. Sok német szó ütötte meg a fülünket, sőt, még feketéket is hallottunk így beszélni. A cukrászdák is Németországot idézték, mint ahogy a sörözők is, ahol a német tisztasági törvény szerint főzött sört mértek.

Egy százévesnél idősebb épület (Kattintson a képre a galériáért!) Forrás: hemis.fr/DOELAN Yann / hemis.fr/Doelan Yann

A város akkor is nagy élmény, ha az ember csak sétálgat a meghökkentő díszletek között.

De van itt egy igazi kuriózum is: a világ legnagyobb kiállított kvarckristálytömbje.

Az 520 millió éves darabot a Kristall Galerie-ben lehet megnézni. Még azoknak is nagy élmény, akik amúgy nem érdeklődnek az ásványok iránt: három méter széles, három méter magas, 14 100 kg tömegű, és öt évig tartott a kibányászása.

A világ legnagyobb kiállított kvarckristálytömbje Forrás: Biosphoto/© Juan-Carlos Muńoz / Biosphoto - Droit géré - Oeuvre protégée par copyright

Swakopmund amúgy most üdülővárosnak számít. Nem mintha strandja igazán alkalmas lenne fürdésre, hiszen 19 fok fölé ritkán emelkedik a víz hőmérséklete (az ide látogató németek számára persze ez is megszokott lehet). A séta az óceán partján azonban így is megunhatatlan, különösen a világítótoronnyal és egy naplementével megspékelve.

A kopár is lehet szép

Ránk azonban várt egy újabb kaland, a Namib-sivatag felfedezése. Ezt egy helyi túraszervező céggel tettük, amely aztán az út végén a fővárosban, Windhoekben tett le minket. A Namib-sivatagról azt kell tudni, hogy területe majdnem akkora, mint Magyarországé, és itt vannak a világ legmagasabb, több mint 300 méter magas homokdűnéi.

Egy homokdűne Swakopmund mellett Forrás: Cultura Creative/© Cultura, all rights reserved./Philip Lee Harvey

Nemzetközi csapatunk egy utánfutós kisbusszal vágott neki az útnak. Az utánfutó és a tetőcsomagtartó nem annyira a mi csomagjainknak kellett, inkább a felszerelésnek.

Ez ugyanis egy szafari volt.

Miután megnéztük a Sesriem-kanyont, az éjszakát egy kempingben töltöttük sátrakban, a vacsorát pedig a szervezők készítették tábori konyhán.

Itt most megint valami szinonimát kellene keresnem a különleges jelzőre, pedig ez a kemping tényleg az volt. Hiszen hol máshol lehetne egy sivatag közepén német csapolt sört inni a varázslatos naplementében, majd utána kártyával fizetni?

Lazítás a Sesriem melletti kempingben Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Verwendung weltweit, usage worldwide/Thomas Schulze

Az élmény azonban ezúttal is fokozódott. Másnap hajnalban korán keltünk, hogy még napfelkelte előtt felmászhassunk egy homokdűnére. Ez még az éleken mászva, ahol a legkeményebb a talaj, sem könnyű, ám a reggeli színkavalkád és árnyjáték kárpótolt érte.

Árnyjáték a Namib-sivatagban Forrás: Biosphoto/© Oscar Diez / Biosphoto - Droit géré - Oeuvre protégée par copyright - - - -/Oscar Diez

Tovább is van, mondjam még? Hiszen a legnagyobb durranás csak ezután következett. A Halott-mocsár, a Deadvlei. A helyet valaha egy folyó árasztotta el, amely azonban kiszáradt. Az ott élő fák 600-700 éve halottak, ám a levegő szárazsága miatt nem korhadtak el.

Amikor odaértünk közéjük, már nagy volt a forróság.

A többiek lemaradtak, csak ketten voltunk ott. Meg a természet, amely ilyen dolgokra képes. Jelzőket már nem is keresek rá, mert felesleges.

A Deadvlei halott fái Forrás: ONLY FRANCE/THIERRY GRUN/ ONLYWORLD.NET/Thierry Grun

Aztán visszatértünk a buszhoz, amely a semmi közepén a túlélést jelentette számunkra. Beültünk az árnyékba, kortyoltunk a hideg vízből, mintha csak egy űrsétáról tértünk volna vissza az élhető világba. Vagy egy filmből a valóságba. Ahol mi legfeljebb statiszták lehettünk.