Horvátország felől érkeztem Belgrádba az autópályán. Aki érkezett már ebből az irányból, az tudja, hogy ez mit jelent: lepukkant óriáspanelek sorfala jobbról, magányosan álló toronyház balról. Vén buszok és kamionok között álltam a dugóban, folyton dudáló autósok között.
Ahogy lassan araszoltam a város belseje felé, sokat nem változott a kép. Romos épülethalmok alatt várakoztak a morcos emberek, számomra érthetetlen neonfeliratok villogtak a falakra csavarozott táblákról. A dudaszó állandósult, hamarosan már fel sem tűnt.
A Duna fölött áthajtva kicsit megnyugodtam, hogy a városban vannak például fák is, valamint panelen kívül egyéb épületek. Kinyílt a horizont, messze terpeszkedtek az épületek. Belgrád nem kicsi, több mint egymillióan lakják, és Szerbia területének 3,6 százalékát lefedi.
A lakosság egyötöde itt él,
és persze sokan járnak ide dolgozni a közeli településekről. Ezt a forgalom szépen alá is támasztotta, ismerkedésünk első órái araszolgatással, valamint parkolóhely keresésével teltek. Végül egy belvárosi parkoló előtt várakoztam még egy keveset, ahol az „egy ki, egy be” rendszerrel működött a parkoltatás.
Mivel sikerült a belváros kellős közepén megállni – egy információs tábla segítségével tájoltam be magam –, neki is kezdtem a felfedezésnek. A külső részekhez képest sokat változott a hangulat, vidám fiatalok hömpölyögtek a széles utcákon.
Számos egyetem, kulturális és szórakoztató intézmény működik ebben a kerületben,
így szinte pezsegtek az utcák.
Különös volt látni, hogy a színes embertömeg fölött itt is a szocializmus tömbjei trónolnak, hatalmas kockák nőttek ki mindenfelé a földből. A szürke, sokablakos, nyomasztó óriások és a közöttük vidáman kávézó alakok furcsa kettősséget alkottak. A harmadik összetevőt a mindenhol fellelhető, csoportokban közlekedő kínai turisták jelentették.
A hosszúra nyúlt út közben megéheztem. A jól bevált módszerrel kerestem éttermet, helyi fiatalokat hívtam segítségül. Két kérésem volt, olyan helyet ajánljanak, amely a közelben van, és ahol hagyományos szerb ételeket kóstolhatok. A fiatalok általában az ár-érték arányra is garanciát jelentenek, így mindig hallgatok rájuk.
Miután néhány nyugodt, percenként csak egy-két dudaszótól zengő utcácskán átsétáltam, rátaláltam az ajánlott helyre.
Csevapot és sudzukát rendeltem, hozzá sopszka salátát.
Míg az első gyakorlatilag az összes balkáni ország büszkesége, több húsból összegyúrt fasírtszerűség, a második marhából készített sült kolbász.
A friss saláta tökéletesen ellensúlyozta a nehéz húsokat, a koronát pedig a számla tette fel az ebédre: a két főétel, a saláta, a literes víz és a plusz köret összesen 1000 szerb dinárba került, ami 2500 forintnak felel meg.
A kiválóan sikerült gasztronómiai kitekintő után ismét nyakamba vettem a várost. A hangulatát továbbra sem tudtam megszokni, vagyis inkább nem tudtam, hová tegyem. Az elnyomás szimbólumaiként magasló épületek és omladozó vakolatok között ugyanis
vidám parkokat fedeztem fel gyönyörű fákkal és ugrándozó gyerekekkel.
Két lélekölő tűzfal ölelésében mesebeli, faragott házacska állt. Egy hatalmas, ablaktalan téglatömb alatt aranyos villamos csilingelt. Graffitik borították a lehúzott rolókat, a házak falát, de némelyik inkább műalkotásnak tűnt, mintsem rongálásnak. Az emberek jól öltözöttek voltak, gyönyörű nők sétáltak mindenfelé.
Hamarosan rátaláltam a történelmi város legfontosabb találkozóhelyére, a Kalemegdanra. A Duna és a Száva összefolyását jobbról figyelő domb igazi pezsgő, vidám és színes park, ahol fürtökben beszélgetnek az emberek, kézen fogva sétálnak a párok, napfürdőznek és sakkoznak az idősebbek. A belgrádi vár falain sétálgatva beláthatjuk az egész várost.
A panorámából kiemelkedik a 2012-ben átadott, közel egy kilométeres hídóriás,
az Ada híd, amely acélszárnyait kiterjesztve ül a Száva fölött. Az eklektikus szó talán nem is elég Belgrád lefestéséhez. Akármerre néztem a várfalról, mást láttam. Aranykupolás templomot, óriási irodaházakat, katonákként sorakozó paneleket. Romos kikötőt, széles autópályát vagy fákkal borított szigetet a város közepén.
Hullámvasutaztak bennem az érzések, ilyet még egyetlen nagyvárosban sem tapasztaltam. Balkáni vadromantika keveredett a kozmopolitizmussal, a disztópikus, mosolytalan tömbök tövében színes virágok hirdették a szebb jövőt.
A susogós melegítőben feszítő, kigyúrt maffiózó az albínó boával a nyakában
éppúgy a városhoz tartozott, mint a behunyt szemmel a nap felé forduló, gyönyörűen mosolygó lányok.
Álltam a Kalemegdanon, szívtam be az ezerféle illatot, fogadtam be az ezerféle érzést. Belgrád pedig a fülembe suttogott. Kibírtam 115 csatát, mondta, 44-szer akartak elpusztítani. Miattam verik délben a harangokat, az én váram állította meg az Oszmán Birodalmat. Nyögtem számos uralkodót, testem csupa seb, de olyan történeteket mesélhetek, melyeket érdemes meghallgatnod.
És én hiszek Belgrádnak, a háborús hősnek, a seftes maffiózónak, a bohém fiatalnak, a vallási vezetőnek, a bölcs öregnek, a csellengőnek, a színesnek, az elnyomottnak, a kuszának, a boldog-szomorúnak. Jövök nemsokára vissza, és kicsit jobban megismerjük egymást.