Jó pár éve járom a számomra megunhatatlan Börzsönyt, de még mindig nem mondhatom, hogy úgy ismerem, mint a tenyeremet. Bejártam turistaútjait, hegyeinek többségét megmásztam, eldugott emlékhelyeit kutattam, de a felkeresendő helyek listája így is csak egyre bővült. Aki természetjáróként hasonló lelkesedéssel veti bele magát egy-egy vidék megismerésébe, az tudja, hogy az első kíváncsi lépések után hosszú, talán soha véget nem érő út vár a felfedezőre.
Mostani túrám alapvető célpontja az egyedülálló és bámulatos Kámori-rókalyuk volt, de már az odavezető út elején engedtem a kíváncsiságnak, és letértem a sárga jelzésről. Felmentem a Diósjenő fölé magasodó, Jenői-závoz mellett álló 589 méteres Kő-szirtre, amelyen még sosem jártam. Ahogy azt sejteni lehetett,
a kilátás a hegy oldalából sokkal szélesebb és lenyűgözőbb, mint a híres Závozból,
ahol a fák koronája már kezdi kitakarni a déli tájat.
Továbbhaladva érintettem a Kő-szirt csúcskövét, majd a kezdeti bizonytalanság után ráleltem egy ösvényre, amely a Kun-rétre vitt. Itt, a virágos rét szélén álló, kilátószerű vadászlesnél csatlakoztam vissza a sárga jelzésre, amelynek hangulatos és kilátásban gazdag ösvényét egészen a Kámor csúcsáig követtem.
Nem először járok a Kámoron, de a tetején található sziklahasadék minden alkalommal felkelti az érdeklődésemet. Az üreg bejáratát legtöbbször avar és ágak takarják, vagy éppen hó. Szerencsémre ez alkalommal a kürtő valamelyest ki volt takarítva, így lehetőségem nyílt kicsit belesni a járatba.
A vulkanikus kőzetű hegyekre nem jellemzőek a barlangok és az üregek,
ezek inkább az üledékes kőzetekben fordulnak elő. Ezért is izgalmas, ha a Börzsönyben „barlangokat”, de legalábbis föld alá vezető járatokat találunk.
Magán a Kámor keskeny tetején semmi különöset nem látni. Pedig itt annak idején vár állt, amelyről jóformán semmit sem tudunk. Egykori meglétét a hegytetőtől nyugati irányba húzódó, több méter széles földsánc bizonyítja, valamint az itt talált, 12-13. századból származó edénycserepek. A környékbeliek számtalan történetet ismernek és mesélnek még napjainkban is a Kámor titokzatos múltjáról, amelyekben mesei motívumokat éppúgy találunk, mint valóságos elemeket.
Ha a hegytetőről továbbhaladunk a sárga jelzésen, alig pár méter után, a jobb oldalon meredeken letörő, jelzetlen ösvényt pillantunk meg. Egy alkalommal
ezen a csapáson már megpróbálkoztam a Kámori-rókalyuknak is nevezett barlang felkutatásával,
de nem jártam sikerrel. Igaz, akkor pontos térkép és koordináták nélkül, úgyszólván a sötétben tapogatózva keresgéltem, most viszont semmit sem bíztam a véletlenre.
Általában nem használok GPS-t, de most ezt az eszközt is igénybe vettem. A lefutó nyereg felé irányított, amerre már korábban is jártam. Eleinte a földnyelv párkányához tartó ösvény egyértelműen mutatja az utat, de később – amikor balra kell fordulnunk – már nem lehet kivenni a nyomvonalát. Ezúttal viszont a műszer segítségével magabiztosan gyalogoltam tovább az üreg irányába, miközben
az egyik fatörzsön kopott, sárga barlangjelet pillantottam meg.
Ezek szerint valamikor régen még jelzések is vezettek az üreghez.
Egy jellegtelen helyen a készülék azt jelezte, hogy megérkeztem a Kámori-rókalyukhoz. Forgolódtam, meresztgettem a szemeimet, de
nem láttam semmi barlangra emlékeztetőt.
Már-már azt hittem, nem jó helyen vagyok, hiszen sehol egy nagyobb szikla vagy akár csak kőkupac. Végül mégis a belső iránytűmre kellett hallgatnom, és nem messze a jelzett ponttól – keleti irányban sziklapárkányt keresve – meg is leltem az eldugott „rókalyukat”.
Nem csoda, hogy korábban nem találtam a kidőlt és korhadt fák közt megbúvó kőodút, hiszen még így,
21. századi módszerekkel is nehézkes volt.
Az viszont vicces, hogy legutóbbi meddő kutatásom fáradalmait alig húsz méterre innen, a Hugó-villának nevezett, mesterségesen kivájt sziklaüregben pihentem ki, nem is sejtve, hogy a „barlang” ott tátong a követlen közelemben.
Az andezitbe zárt, 70 centiméter átmérőjű, kerek szájú üreg időkapszulaként őrzi a Börzsöny kialakulásának 16-18 millió éves emlékét. Igaz, ellentétben az időkapszulákkal, ez a 11,5 méter hosszú, csőszerű képződmény pont azzal üzen nekünk a múltból, hogy üres.
Ha bevilágítunk a járatba, egyértelművé válik, hogy ez a szabályos alagút
az egykor itt működő börzsönyi tűzhányók által lávába zárt fatörzs nyoma.
A megkövült fa az évmilliók alatt kimállott, kipergett, és hátrahagyta ezt a látványos járatot, amelybe a bátrabb vállalkozók be is tudnak kúszni. De ezt persze senkinek sem ajánlom, mert az üreg elég szűk.
A barlang közvetlen közelében további lyukakat is találunk. Ezek is fatörzsek sok millió éves mementói, de kisebb méretük miatt nem olyan látványosak, mint a Kámori-rókalyuk. Szinte felfoghatatlan az az időmennyiség, amelyről ezek a kövek és üregek tanúskodnak. Hogy ezt megértsük, ismernünk kell a hegység kialakulásának történetét.
A Börzsöny kialakulását megelőzően ezen a vidéken szubtrópusi éghajlat uralkodott, és tenger hullámzott. Ennek nyomaira különböző formákban több helyen is ráakadhatunk a hegységben. Később a vulkáni tevékenységnek köszönhetően sűrű szigetvilág emelkedett ki a tengerből, amely a mai Kis-Antillákhoz hasonló környezetet teremtett.
A 16-18 millió évvel ezelőtt létrejött, és ekkor még folyamatosan épülő szigeteken már fák is nőttek, amelyeket a tűzhányók gyakran betemettek, esetenként megkövesítettek. Így jött létre többek között a Kámori-rókalyuk is, amelyből hosszú évek alatt a fa anyaga kipergett, hátrahagyva csőszerű lenyomatát.
Legalább fél órát töltöttem az üregek megcsodálásával és fotózásával, mire visszakapaszkodtam a meredek hegyoldalból a sárga útra.
Az Oroszi-závozon keresztül a Pénzásás érintésével folytattam utamat
a borsosberényi végállomásig. Viszont a település felé vezető zöld kereszt jelzésen még hátravolt egy izgalmas épület, amelyet korábban figyelmen kívül hagytam.
A Makkos-vadászkastély mellett könnyen elhaladhatunk anélkül, hogy észrevennénk. Ezúttal viszont nem akartam kihagyni a jelzett úttól kissé távolabb, a fák között megbújó épületet, amely igazi elvarázsolt kastélyként áll némán az erdő mélyén.
Az érdekes formájú, sejtelmes épület nem romos, de a karbantartás hiánya már látszik rajta. A szellemkastély-hangulatot csak fokozza az elburjánzott növényzet, amely kezdi visszahódítani a területet. Már hazafelé, a telefont nyomkodva próbáltam többet megtudni a rejtélyes épületről, de elég kevés információt találtam róla. Csak annyit tudtam kideríteni, hogy valamikor a 20. század elején építették. Megint egy újabb felfedezésre váró témára akadtam.