A mára legendásnak számító vulkántúra minden évben több száz túrázót és terepfutót vonz. Két túratársam is visszatérő résztvevő, én viszont most először álltam rajthoz. Azt hallottam, hogy ez a túra igazi kihívás, ember és természet heroikus küzdelme, ahol a célba érés több mint sportteljesítmény. Úgy döntöttem, erről magam is meg akarok bizonyosodni.
A királyréti rajtban annak ellenére is zöldfülűnek éreztem magam, hogy jól ismerem a terepet és a Börzsöny téli kihívásait. Nevezés közben olyan szavakat csíptem el egyik-másik vén róka szájából, hogy: „durvább lesz, mint tavaly”; „fent nagy a hó”; „örülök, ha meglesz a szintidő”.
Lehet, hogy tényleg olyan nehéz lesz, mint ahogy rebesgetik?
Egy ismerős terepen mégsem érhet nagy meglepetés – gondoltam magamban –, majd túratársaimmal megkezdtük a Nagy-Hideg-hegy első ostromát a hajnali pirkadatban.
Nem kellett sokat emelkednünk a Taxi-nyiladékban, hogy a koszos, latyakos havat tiszta, fehér lepel váltsa, melyben a köd és a táj szinte eggyé válik. A hegyoldalban vezető széles, jegesre taposott ösvény egyre szűkebb és mélyebb barázdára váltott, melyet
az előttünk haladók tapostak ki, jócskán megkönnyítve számunkra a haladást.
A reggeli zsongás teljesen elhalt, a futók kapkodó léptei lelassultak a Nagy-Hideg-hegy meredek kaptatóján. Ebben a rengetegben – melyre ekkor még a zord, szürke ég is ráült – csupán a turistaház sárga fénye világított a távolban. Itt volt az egyik ellenőrzőpont, ahol kis pihenő beiktatásával nemcsak frissítettem magam, hanem bevártam lemaradt társaimat is.
A Nagy-Hideg-hegyet és Csóványost összekötő hegygerinc jelenti a miocén kori vulkán beszakadt kalderájának déli oldalát. Ha fehér a tél, a meredek, szakadékos északi oldal felől átbukó légáramlat látványos alkotásokat hoz létre a hegyháton. Most is
megcsodálhattuk a helyenként méteres hódűnéket
és a szélfútta jeleket a fákon, melyek gyönyörűségükön túl a természet erejét és változatosságát is hirdetik.
Még a megtört, előre kitaposott hóban is fárasztó volt a haladás. A fehérre meszelt fák közt úgy magasodott elénk a Csóványos fagyos tornya, mint a tél szellemének jeges palotája. Ezúttal nem volt miért felkapaszkodni a zúzmarával és zimankóval bélelt kilátóba, hiszen mindent tejfátyol borított.
A téli varázsvilágból a Magosfa alatti ereszkedés során egyre színesebb, változatosabb térbe jutottunk. A Fekete-völgyben viszont már inkább a sáré volt a főszerep. Alig vártam, hogy visszatérjünk a magasabban fekvő területekre, ahol a haladás nemcsak kényelmesebb, de sokkal szebb is volt.
A Jancsi-hegyen ismét a tél birodalmába kerültünk, és ezúttal némi kilátásban is volt részünk. Egy időre úgy tűnt, még a nap is kisüthet a kaldera nyugati gerincén, és
a Börzsöny egyik legszebb panorámájával ajándékoz meg minket.
A Jancsi-hegytől egészen a Salgóvárig haladó keskeny ösvény érinti Holló-kő természetes sziklaperem-kilátóját, ahonnan páratlan látványt nyújtottak a Magas-Börzsöny és a beszakadt vulkán északi irányba leszaladó hegygerincei.
Már a táv több mint felénél jártam, de a terepfutók még mindig sorra előzgettek. Nem volt könnyű félreállni a vékony ösvényt szegélyező magas hóban. Természetes, hogy az ember elengedi a gyorsabban haladókat, de ilyen távon már igen fárasztó a folyamatos hátrafigyelgetés.
Megfájdult a nyakam a sok forgolódástól, mire a Salgóvárhoz értem.
A havas hegyoldalban való ereszkedést saras csúszkálások váltották, majd az utolsó métereken szinte bezúdultunk a Magyar-völgybe. A fékezős lejtmenet talán még fárasztóbb volt, mint a hegymászás, amit a tagjaim görcsös merevsége is jelzett. Ahogy elnéztem egyik-másik túratársam arcát, nem csak nekem jött nagyon jókor a hegy lábánál felállított frissítőpont.
Szétzilált csapatunk itt újra összeállt, a beszélgetés kicsit feledtette velünk, mennyire elfáradtunk. A Nagy-Hideg-hegy újbóli megmászásának már a gondolata is nyűgös volt. Ezúttal déli irányból bukkant elő a panoráma, amelyet a bakancsaimra szegezett tekintetem miatt alig vettem észre. Alaposan megkínzott a mászás. Amikor aznap másodjára is megpillantottam a Nagy-Hideg-hegyi turistaházat, sokkal nagyobb volt az örömöm, mint a reggeli órákban. Ez már a célegyenest jelentette.
Felértünk utolsó hegyünkre, de a Királyrétig tartó csúszós ereszkedés még bőven tartogatott erőpróbát. A csúszásgátló szegecses gumitalp ellenére sem volt könnyű az előrejutás, de szerencsére nem történt komolyabb baleset. Sötétben, kimerülten, a fejlámpák bólogató fényében értünk le a királyréti célba.
10 óra 40 perc alatt teljesítettük a távot,
ami az én esetemben – az aktuális fizikai állapotomat és a terepviszonyokat tekintetbe véve – nem is volt rossz teljesítmény.
Rengetegen voltunk a túrán, futók és gyalogosok egyaránt. Menetelés közben is elgondolkodtam rajta, vajon minek köszönhető ez a nagy siker. A szervezők, a Börzsöny Akciócsoport népszerűsége bizonyosan közrejátszik ebben. Legtöbben színvonalas ismeretterjesztő műsoruk, a Hazajáró kapcsán ismerik őket a Duna tévéből. De nem csupán erről van szó. A vulkántúra azért olyan csábító, mert tele van látnivalóval, élménnyel és kihívással. A decemberi időpont pedig szerencsés esetben olyan tájjal lep meg bennünket, amelyben csak igen ritkán lehet részünk.