A Carretera Austral úton, dél felől érkeztem Chaitén városába új chilei barátommal, akit az utazás során ismertem meg. Az ég borúsan tornyosult felettünk, az eső és szél kivette belőlünk a szuszt, így nemet mondtunk a sofőr ajánlatára, hogy a közeli park természetes termálfürdőjében vészeljük át a cudar időt. Hihetetlennek tűnt, de pozitív választ kaptam a város egyetlen aktív couchsurfing profiljától, így egy Santiagóból származó orvosnál pihenhettünk pár napot. Mivel ő ügyelt, amikor megérkeztünk, megadta a címét, mondta, hogy nyugodtan menjünk be, minden ajtó nyitva, érezzük otthon magunkat. Ja, és ne ijedjünk meg az udvaron lévő kutyájától, jámbor jószág.
Ennek ellenére, amikor megláttam az állatot, úgy döntöttem, inkább megvárom, amíg a szállásadónk hazaér. Útitársam viszont nem hátrált meg. Chilében nem szokás berezelni a kutyáktól, gondolom azért, mert rengeteg hatalmas testű kóbor kutya lófrál az országban. De azért ő is nagyot nyelt, mielőtt a kapuhoz sétált, hogy bedugja a kezét az idegeneket kíváncsian vizslató állathoz.
Lex valóban jámbornak bizonyult, bár izgatott ölelésétől kis híján szívrohamot kaptam. Gond nélkül bejutottunk a csodás, nagy házba. Sokat mond Chile déli, patagóniai vidékéről, hogy
itt senki nem zárja az ajtókat,
a kis közösségek nyugodtan, többnyire bűntényektől mentesen élnek. Egyedül a természet ellen nincs mit tenni, gyakoriak a földrengések, áradások, úttorlaszok, tíz éve pedig a Chaitén vulkán kitörése okozott nagy gondot.
Egyik este szállásadómmal beültünk a pizzériába, menekültünk az esti hűvös szél elől. Ezen a féltekén decembertől februárig tart a nyár, látogatásom során januárban nagyon végletes volt az időjárás. Amint beléptünk az otthonos helyre, mindenki üdvözölt minket,
a szomszéd asztaltól is felálltak, hogy szakítsanak egy kis időt a beszélgetésre.
Ez egy kisváros, mindenki ismer mindenkit, Vittorio pedig a város orvosaként nagy tiszteletnek örvend, még az utcán is folyton megállítják egy kis csevejre. A mellettünk ülő társaságból egyszer csak hozzánk csapódott egy kedves mosolyú nő, a városka angoltanárnője. A vulkánkitörésről kérdeztem, ő pedig szívesen mesélt azokról az időkről.
Amikor 2008-ban kitört a Chaitén, 4500 embert kellett evakuálni a városból. Kitört a pánik, mindenki eszeveszetten menekült, hátrahagyva mindent. Amikor biztonságba értek, látták, hogy a vulkán még csak jelezget, egyelőre nem következett be a kitörés, ezért pár csónakkal visszamentek, hogy mentsék a menthetőt.
A nagy sietségben például sokan ott hagyták a kutyáikat és más háziállataikat.
A felfordulásban az állatok szétszaladtak, és nem volt idő a keresgélésre. Szerencsére sikerült az utólagos mentőakció.
Miután a vulkán beterítette hamuval a várost, minden megváltozott. Ezt már az orvos mesélte, aki rendkívül vendégszerető házigazdaként a híres helyi specialitással, a pisco sour koktéllal kínált, és körbesétált velem a legszebb helyeken. A városban ömlik egy folyó a tengerbe, ennek partjára sétányt építettek. 2008-ig valószínűleg sok romantikus séta helyszíne lehetett, most viszont inkább szomorú látványt nyújt, mivel
a rengeteg hamu miatt a tenger majd egy kilométerrel visszább szorult.
Chaitén egy része még tíz évvel a kitörés után is hamuval borított szellemváros.
Épült új templom, új iskola, új környéken új házak, a régi romokhoz viszont senki sem nyúl. A kitört ablakokon benézve játékoktól át bumszli tévékig mindent lehet látni. Azt mondják,
a városba csupán a közösség fele költözött vissza,
most nagyjából 3500-an laknak itt. Vittorio Gedda, couchsurfinges szállásadóm a katasztrófa után érkezett a helyre. Frissen végzett orvosként örömmel és nagy elhivatottsággal utazott a fővárosból a déli régióba, hogy kisegítse az orvos nélkül maradt helyet. Errefelé a természet az úr, télen, az ítéletidőben akár hetekre is el vannak vágva a civilizációtól. És hát a pár kilométerre lévő vulkán sem életbiztosítás.
Viszont turistaként ezernyi dolgot lehet itt csinálni. A városnézés alatt sok mindent megtudtam a település történelméről, majd az egyik meleg napon chilei barátommal elmentünk ahhoz a természetes termálvízhez, amelyről a sofőrünk mesélt. Nekem, budapesti fürdőkhöz szokott magyarnak, nagyon különleges élményt nyújtott a hegyekkel és erdővel körülvett medence. Barátom megjegyezte, hogy hallgatnunk kellett volna a sofőrre, és hidegben jönni.
A bakancslistámon régóta szerepelt egy működő vulkán megmászása. Ennél alkalmasabb helyet nem is találhattam volna a tétel kipipálására. Chilei barátom észak felé indult, én pedig két cseh utazóval kiálltam stoppolni, mert a 20 kilométerrel északabbra lévő vulkánhoz másképp nem tudtunk volna eljutni.
Nyáron naponta egy busz megy észak felé,
de nem akartunk annyit várni, inkább elindultunk az út mentén. Végül a pizzériában megismert angoltanárnő vett fel minket, és elvitt egészen a vulkán lábához. Szerencsénk volt, mert nélküle nem tudtuk volna, hol kezdődik a túra, információs táblákat ugyanis sehol sem láttunk.
Ez nem egy turistaparadicsom, nem volt tömve a trekking útvonal, aminek kifejezetten örültünk. Másfél óra alatt caplattunk fel, és még mindig élénken él bennem a látvány, amely odafönn fogadott: érintetlen patagóniai táj, csodás növények, kanyargó folyó, tenger, végtelennek tűnő erdők. Még tíz évvel a kitörés után is meglátszott a növényzeten a vulkán romboló ereje, de nagyjából visszaköltözött az élet a környékre. Chilében nagyon tisztelik az emberek a természetet. Bíznak benne, őrzik, védik, ami meglátszik ezen a déli régión.
A vulkánon elfogyasztottuk az uzsonnánkat, készítettünk pár képet, majd lesétáltunk. Nem volt könnyű hazajutni, mert alig volt forgalom az úton. Másnap észak felé vettem az irányt, de a chaiténi kirándulás örök emlék marad számomra. Rengeteg szép helyen jártam, érdekes sorsokat ismertem meg, és ami talán a legfontosabb: azóta még jobban értékelem, hogy a Kárpát-medencében ilyen nyugodt az élet.