Aranysassal vadásztunk a vadlovak közelében

A kirgiz egek ura, az aranysas

Kirgizisztán fővárosára, Biskekre, valóban érvényes a megállapítás: a település mellett, annak környékére is érdemes némi időt szánni. Különösen akkor, ha szívesen vállalunk útjainkon kisebb túrákat, és nem ódzkodunk attól, hogy akár néhány órás utazás vagy néhány tucat kilométer megtétele után más évszakba is csöppenhetünk. Beszámolónk második része következik Kirgizisztánról, ahol a táj leginkább a vadlovaktól vadregényes. Meg persze a sólymoktól, aranysasoktól, egy elpusztíthatatlan ősi toronytól, és szó szerint közszemlére tett, évszázados-évezredes régészeti leletektől.

A főváros és a nemzeti emlékhely meglátogatása után a természeté volt a főszerep Kirgizisztánban tett utunk során. Talán nincs is országa a Földnek, legyen akármilyen elesett is, amely legalább névleg ne adózna a természeti értékei védelmének, és ne lenne néhány természetvédelmi területe, parkja. Kirgizisztán pedig egyáltalán nem tekinthető a pokol valamelyik körén lévő helynek, természeti látnivalókból pedig különösen jól eleresztett.

A hegyek hegyétől a szovjet időutazáson át a vörös kanyonig

Aki a fákról az utazó lábszárára gyors vágtában átrohanó mókusokra kíváncsi, vagy arra, hol élnek a hópárducok, annak

Ata Beyit után az Ala Archa nemzeti park felé továbbhaladnia.

Az Ala Archa nemzeti park, a távolban a Tien-san legdélibb nyúlványaival Forrás: Juhász Péter

Az Ala Archa akkor is jó választás, ha egyébként van mód és lehetőség megnézni a kirgiz Balatont, a Biskektől kissé távolabbi Iszik-költ. A nemzeti parkban ugyanis a csekély áru belépőért testközelből megkapjuk a Tien-san legdélebbi nyúlványait, az említett állatokat (pontosabban a hópárducot szobor formájában), a csendet és a nyugalmat.

A park nevében szereplő „archa” kifejezés egyébként egy őshonos borókafélére utal. A kirgiz hagyományban a boróka fás részeinek elégetése, illetve füstje távol tartja a gonosz szellemeket az emberektől.

A kapun túl már csak gyalogosforgalom engedélyezett, állítólag a parkban néha valóban látnak még hópárducokat Forrás: Juhász Péter

A patthelyzet abban áll, hogy a növény képes elszívni az emberek energiáját is, így nem tanácsos az otthonokhoz közel telepíteni azt. A nemzeti parkban viszont – élcelődhetnénk – tűzoltási tilalom van. Így marad a sétálgatás a gyönyörű hegyek lábánál, és a reménykedés, hogy

se a gonosz szellemekkel, se energiánk elvesztésével nem gyűlik meg a bajunk.

De hamarosan megint más világba csöppenünk. A fővárostól keletre fekvő Konorchek-kanyon önmagában többórás kirándulást jelenthet.

A Konorchek-kanyon bejáratánál: mint egy Tarkovszkij-film napsütésben Forrás: Juhász Péter

A verőfényes napsütés, a vöröses színben pompázó, kanyargó hegyi utak, a lepukkant, a vidéki gyerekek iskolabuszaként szolgáló Roburok látványa és a földöntúli táj megadja azt az érzést az utazónak, amire sokszor vágyik: most végre tényleg máshol van. A kanyon túraszakaszának bejárata pedig olyan benyomást kelt,

mintha a szovjet-kirgiz ipari remekeket egy Tarkovszkij-film forgatásán ottfelejtett kamera vette volna, pazar fényviszonyok között.

A kanyon maga két tartomány határán fekszik – innen nem messze már az Iszik-köl található –, és különleges sétaútvonalaival bőven ad élményeket a komolyabb kihívásokat kedvelőknek is. Az út egy kiszáradt folyómederben vezet egyedi sziklaalakzatok és meredélyek között. Ha van olyan hely, ahová érdemes sok üres tárhellyel készülni a fényképezőgép memóriakártyáján, az ez.

A különleges sziklák és alakzatok folyamatos fotótémát jelentenek Forrás: Juhász Péter

A torony találkozása a Csüi folyóval

Északra, közel a kazah határhoz, több kilométeres kamionsor mellett haladtunk el. Hiába a közép-ázsiai országok többsége által aláírt kereskedelmi társulás, a kazahok nemrég kitalálták, hogy minden belépő teherjárművet tüzetesen átvizsgálnak, nemcsak a rakományát, hanem a műszaki állapotát és a papírjait is. „Van, hogy egy fuvarozónak 1-2 napig is várakozni kell, az áru minősége pedig romlik, noha náluk például nem terem annyi zöldség, a javát tőlünk veszik” – magyarázza vezetőnk.

Bár a személyforgalomra, meg a kazah oldalról való belépésre ez elviekben nem terjed ki, de biztos, ami biztos. „Inkább nem vállalok fuvart a határon át, ki tudja, mennyit kellene várnom” – teszi hozzá.

Kalpag formájú buszmegálló, valahol a főváros és Csüi tartomány határa között Forrás: Juhász Péter

Mi pedig jól látjuk az akadályokat, hiába a nagy együttműködési hajlandóság. A két ország közötti határvonal kerítésével, megerősített elemeivel, és nem utolsósorban a Csüi folyóval, még feszültséggel terhes időben is a masszívabb elválasztók közé tartozna.

Az út részben dungan falvakon keresztül vezet.

A dunganok több tízezres számban élnek itt közösségeikben. Etnikailag kínaiak, nyelvük a kínai mandarin változatán alapul, ellenben cirill betűket használnak. Ha pedig mindez nem lenne elég ahhoz, hogy az ember kétszer is átgondolja, amit az identitás kérdéseiről tudni vél, a dunganok mindehhez még muszlimok is. Sőt, bár nem szélsőségesen, de konzervatívabbak, komolyabban veszik hitüket, mint a kirgiz többség. „Akik – így Marat – iszlámhívők ugyan, de csak olyan könnyedén.” Dungan nőt zárt ruházat, fejkendő nélkül nem láttunk, ahogy rövid szünetekkel áthaladtunk néhány településükön – mecsetet viszont annál többet.

Mecset egy dunganok lakta faluban, sajnos csak az autóból fényképezve Forrás: Juhász Péter

A Csüi folyó völgye azonban más látnivalót is kínál, méghozzá egy Biskek-környéki „kötelezőt”. A Tokmokhoz közeli Burana-torony a 10. század végén épült, különleges formájú minaret. Az iszlám térnyerésének egyik első építészeti emléke a térségben. Tokmokba egyébként jár belföldi távolsági busz, de a városból így is, úgy is a taxi marad a központtól több kilométeres távolságra lévő helyszínre.

De ha már a Burana toronynál járunk: mitől olyan különleges ez az építmény?

Főként attól, hogy ha nem is változatlan formában, de építése után, lényegében folyamatosan fennmaradt. Annak ellenére, hogy a területen, így a közelben haladó egykori selyemút miatt is, kánok és más világiak marakodtak évszázadokon át. A közeli város – amelyet állítólag Dzsingisz kán is nagyon kedvelt – egy 15. századi földrengésben elpusztult. Viszont a torony, ha félig összedőlve is, de ezt a csapást is átvészelte.

A Burana-torony régi iszlám emlék a történelmi selyemút közelében Forrás: Juhász Péter

Az 1974-ben mintegy 25 méteres magasságúra helyreállított toronyba fel lehet menni, sőt, kedvelt rendezvényhelyszín. Ott jártunkkor épp egy esküvőhöz gyülekezett a násznép. A területen felhúztak egy kompakt jurtát is szuvenírbolt gyanánt – egyébként valóban egyedi, kézműves ajándéktárgyakkal –, de az igazi érdekesség nem ez. Hanem az a szabadtéri kiállítás, mely a Csüi folyó völgyéből összegyűjtött régészeti leleteket, kőfaragványokat mutatja be.

Kilátás a toronyból, a közelben vadlovak bóklásznak Forrás: Juhász Péter

A területen időnként most is folynak ásatások. A kiállítás tablói szerint korántsem egyértelmű, melyik régi kultúrához vagy etnikai csoporthoz köthető a tárgyi emlékek egy része. De – és ez a lényeg – ez mindegy is. Mert amikor például az 5., 6., vagy épp 10. századira becsült faragványokat nézzük, még Kína és a közép-ázsiai államok sem léteztek mai formájukban.

A Csüi folyó völgye gazdag régészeti lelőhely, a leletek egy része a torony szomszédságában, szabadtéren látható Forrás: Juhász Péter

Ezért a Csüi folyó völgyének régészeti emlékei – nagy kedvencünk lett a pocakos borkedvelő figura –

legalább annyira „kínaiak” vagy „kazahok”, mint amennyire „kirgizek”.

A környék egy jellegzetes állatfajnak is otthona: a főváros környékén kirándulva itt láttuk a legtöbb vadlovat. Ennél többel – nagyobb csoportokkal – csak a kirgiz kirándulás talán legizgalmasabb fejezetében, a vadászaton találkoztunk.

Borozgató figura Forrás: Juhász Péter

Lecsap a kirgiz aranysas

„Jó lesz, ha sietünk. A tanítványa azt mondja, már nagyon vissza kell fogniuk. Nem sokon múlott, hogy rá nem repült egy kecskére” – mondja vezetőnk, arra utalva, hogy már várnak ránk a madarászok aranysasukkal, hogy

bemutassák egész Közép-Ázsia egyik legősibb mesterségét.

A madár pedig már vadászna, aminek a közelben bóklászó kecskék tulajdonosa viszont nem örülne – tájékoztat kalauzunk. Elsőre túlzásnak tűnhet az, hogy egy sasmadár zsákmányának tekintheti a dombokon legelésző kecskéket. De mégsem az. Épp ugyanebben a kirgiz régióban történt a közelmúltban az az eset, amikor egy felpörgött sas egy kislányt támadott meg egy vadászat alkalmával.

Ha a vadlovakat nem is, de a kecskéket bizony kell félteni az aranysastól, a kirgiz egek urától Forrás: Juhász Péter

„Szólítsuk Eyecnek az öreget” – mondja vezetőnk, szinte fonetikus kiejtéssel, bemutatva az idős vadászt. Később latin betűkkel lefirkantja nevét egy papírra, hogy ne feledjük el – fordítani persze így is, úgy is Maratnak kell. A sasvadászokkal – kirgizül: berkutchi – való találkozás valóban feledhetetlen, s nem azért, mert akár hazánkban nem lehetne ezt megtekinteni vagy kipróbálni. Ám Közép-Ázsia szívében, a háttérben a vadlovakkal, a vendéglátók végtelen türelmével mindez egyedi élmény.

Apáról fiúra öröklődik a tudás a madarakról Forrás: Juhász Péter

Az idős mester évtizedek óta ebből él, pontosabban inkább abból, hogy a madarak idomításával kapcsolatos tudását a fiatalabbaknak átadja. Nekünk is hajlandó volt bemutatni tudománya egy nyilvánvalóan csak kis szeletét.

Mestersége – ahogy mondja – családon belül öröklődött, noha az ő utódai nem ezt választották már. Ellenben vele van jelenleg egyetlen tanítványa, aki hamarosan rengeteget szalad a madarak előtt a prédával, hogy repülésre bírja az állatokat.

Vezetőnk itt maga is kíváncsi utazóvá vedlik át.

Azt mondja, olyat, ami következni fog, már ők, a helyiek sem mindennap láthatnak.

A sas- és sólyomvadászok tevékenysége engedélyhez kötött, komoly egzisztenciát nem lehet vele teremteni, bár egyre több dokumentumfilm, etnográfiai leírás készül róluk. A közép-ázsiai nemzetek közös rendezvényein – például a nomád játékokon – ugyanakkor rendszeresen bemutatják tudásukat.

Van mit. Az a masszív kéz- és karvédő, amit Eyec mester a kezemre húz, önmagában több kilót nyom, és keménynek tűnik, mint a kő. „E nélkül nem röptethetsz. Olyan erős a sas karmának szorítása, hogy pillanatok alatt eltöri a csontot az alkarodban” – mondja az öreg alkalmi tolmácsunkon keresztül. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy rám vár a feladat, hogy a sast ráengedjem a prédára.

A mester tanítványa ezzel szeretne hivatásszerűen foglalkozni Forrás: Juhász Péter

A sast pedig nem is kell biztatni. Némi kiigazítás a mester iránymutatása alapján, és a sas nekirugaszkodik a karról, elég hozzá egy kaszáló vízszintes mozdulat. Felszáll magasabbra, majd lecsap. Elsőre elkapja a távolban az életéért iszkoló nyulat, hogy mire odaérünk, már ki is belezze a szerencsétlen állatot.

A nyúlnak még röptében elroppantotta a nyakát, akkor, amikor lecsapott arra.

„Figyeljük meg, hogy először a belsőségeivel kezdi. Csak ha kiszedte azokat, akkor jön a húsa elfogyasztása” – magyarázza nagy szakértelemmel a mester. Közben arra készül, hogy valahogy elválassza madarát a gőzölgő és kellemetlen illatú kupactól, ami nemrégiben még egy szürke színű nyúl volt.

Ez pedig nem egyszerű, mert az állat elképesztő erővel és vehemenciával védi zsákmányát.

Mi jobb is, ha most nem megyünk ennél közelebb, kérik a vadászok, és ezt nem kell kétszer mondaniuk. Végül a zsákmányból kiszakított, illetve a fiatal tanítványnál lévő falatok segítségével sikerül a madár figyelmét elterelni és visszavinni ketrecébe. Az állat ugyanis nemrég szárnysérülésből épült fel. A vadászoknak nem szabad hagyniuk, hogy „túlpörögjön”.

A mester az egyik sólyommal Forrás: Juhász Péter

Nem kisebb élményt kínál a két sólyom röptetése. A vadászok itt használják a látást korlátozó csuklyát. Elmondták azt is, a sólymokat direkt a mi kedvünkért hozták ki a terepre, de azokat ritkábban röptetik.

Kirgizisztán egének ura egyértelműen a hatalmas aranysas,

amely eddigre már türelmesen várakozik ketrecében.

Vagy az Air Manas, a fapados belföldi légitársaság, ötlik fel bennem akkor, amikor már a beszállókapunál várakozunk a biskeki reptéren, néhány napos kirándulásunk után egy Kazahsztánba tartó járatra. Onnan indulunk, ahonnan érkeztünk. A Manasz-reptérről, a fővárostól majd egyórányi távolságra, előtte szürkületen és szmogos kistelepüléseken áthaladva az autóval.

A reptéri indulási oldalon, a terminálba belépéskor, egyből biztonsági kapun kellett áthaladni. Annak túloldalán néhány, szemmel láthatóan unatkozó, ellenben sok kitüntetést viselő tányérsapkás kirgiz katonatiszt ölelő karjaiba futottunk. Rohanni kellett volna az Almatiba tartó járathoz – bár gyanítom, a zilált külső sokat számított abban, hogy engem nem engedtek azonnal utamra. Három mosolygós, az angol nyelvvel már halhatóan közelebbi ismeretséget kötő tiszt faggatott, útlevelem mellett pedig az érdekelte őket, jól éreztem-e magam országukban.

Kirgizisztán még sok látnivalót tartogat Forrás: Juhász Péter

Természetesen – feleltem –, majd még jövök. Elégedett mosolyukat követően még volt érkezésem elkapni az információt a táblán: hamarosan Osba, Kirgizisztán délebbi, az üzbég határhoz közeli nagyvárosába is indul járat. Valamelyik, nem túl jó osztályzatot kapó belföldi légitársaság gépével – merthogy

a kirgiz légi cégek általában nem az élbolyban szerepelnek a repülős vállalatok toplistáin,

hanem inkább az alsóbb szekciókban. Ellenben potom összegért lehet velük utazni, legalábbis országon belül. Úgyhogy egy következő kirgiz úton az ország azon részét fogjuk megnézni.