Reggel háromnegyed hat körül, miután már jó ideje a Bakony éjjeli hullámai között autóztam, megszólalt a jól ismert női géphang: „Érkezés a célhoz!”. Bár alapvetően nagy híve vagyok a közösségi közlekedésnek, akadnak helyek, ahová csak „különjárattal” lehet eljutni, főként, ha azt szeretnénk, hogy időben kezdődjön a nap.
Így kerültem a hajnali sötétségben a hegység legmagasabban futó országútjára, a Hárskút és Lókút közti dombtetőre, több mint 550 méter magasba. Ilyenkor, az éjjel legálmosabb órájában mindig furcsa félelem tör rám. Vajon tényleg közeledik a világosság? Vagy a természet felfoghatatlan erői éppen most fognak tréfát űzni a Föld nevű bolygóval?
Szerencsére a hajnali derengés hamarosan eloszlatja a félelmeimet, indul a nap. Az út szélétől rövid séta vezet fel a Borzás-hegyre, ahol egyre kevésbé van szükség lámpára, bár a tájat még mindig Veszprém város fényei uralják.
Szemben valahol ott a cél is, a Papod 644 méter magas csúcsa,
rajta a kilátóval. Már otthon, a képeket nézegetve vettem észre, hogy tényleg látszott a cél: a fotó bal oldalán látható a kilátó sötét kontúrja.
Meglepően hamar, alig fél óra múlva már szinte nappali fényben érkeztem meg az út legtávolabbi pontjára. A hegytetőn 2013 ősze óta áll a Vitéz Bertalan Árpád kilátó. Az ország számos pontján felfedezhető, egységes típusterv szerint épült szerkezet annyiban tér el másutt emelkedő társaitól, hogy magasságát itt pontosan 1956 centiméterre tervezték a forradalom emlékére.
A kiváló minőségben épült, nagyvonalúan túlméretezett faszerkezeten – zord hegytető ide vagy oda – nem sok nyomot hagyott az elmúlt bő négy év. Ha vigyáznak rá, a torony minden bizonnyal negyven év múlva is itt áll majd a túrázók nagy örömére.
A kilátó névadója,
Vitéz Bertalan Árpád őrnagy szervezte meg a hadsereg ejtőernyős elit alakulatát
a két világháború között. 1941-ben vesztette életét a közeli Jutaspusztán, amikor a bevetésre induló osztagát szállító repülőgép közvetlenül felszállás után balesetet szenvedett. A hadsereg ma is működő, hasonló rendeltetésű alakulata szintén az ő nevét viseli.
Bár az előző napi időjárás-előrejelzés csak minimális felhőképződést jósolt, idefent körös-körül felhők szaladgáltak az égen. Pedig a napkelte percében ennél érdekesebb látvány is fogadhatott volna. Jobban belegondolva, ennél fényesebb napkelte nem is lett volna igazán autentikus ezen az alul-fölül kékesszürke hegytetőn.
A nap mintha csak átszaladt volna két felhősáv között, de a valóságban tényleg most kelt fel. A napkorong alját nem felhő, hanem hegyek takarták. Utólag, a térképen böngészve arra is rájöttem, hogy a bő húsz kilométerre lévő Berhida környéki dolomitdombokat láttam.
Amilyen félénken jött, olyan gyorsan el is tűnt a nap a felhők között. Bár a kilátó tetejéről tiszta időben a Balatont is látni, most csak a szomszédos hegytetőkig terjedt a panoráma. Hihetetlenül gyorsan röpült az idő, fel sem tűnt, hogy már egy órája nézelődöm a hegytetőn. Ekkor nagy meglepetés ért,
a nap másodszor is felkelt,
ezúttal a felhők szintjén is túl. Egyik percről a másikra teljesen más arcát mutatta a hegytető.
Lassan eljött az ideje, hogy elinduljak visszafelé. A 15–20 centis hóban még éppen elegendő volt a magas szárú bakancs, de aki egész napos túrára indul, annak elkél egy pár kamásli. Amúgy az országúttól a hegytetőig vezető, könnyű, három kilométeres sétára jó időben a legkisebbektől a legidősebbekig bárki bátran vállalkozhat.
Forrás: Turista Magazin