Magyarországról cataniai érkezéssel a leggyorsabb eljutni Siracusáig, a reptérről busszal, vonattal is alig másfél óra az út, melynek díszletét többek közt az Etna tűzhányó látképe adja. Én most kivételesen mégis Palermo felől közelítek.
Ez a három és fél órás menet sem a világvége,
akadnak látványos részei, például Enna városa, ahol rövid pihenőt tart a busz, az Etnának pedig így is integethetek. Sőt, legalább van összehasonlítási alapom: Palermo kissé túlzó vibrálása után alig várom azt a fajta mediterrán nyugalmat, amelyben nem kell minden sarkon attól tartanom, hogy egy robogó ledudál vagy elüt, az utcák is tisztábbak, az épületeknek sármja van, és a járókelők többsége rám mosolyog.
Mire vagy a legbüszkébb, mit nézzek meg mindenképp?"
– kérdezem szállásadómtól, Alessandrótól. Ő erre a zsebébe nyúl, s előhúz két siracusai mandulás-pisztáciás süteményt (amarettit), mondván, szerinte ez a hely legjobbja, igaz, nem nézni, hanem elfogyasztani érdemes. Nevetünk, megkóstolom, és nyomban megértem, miről beszél. Az első utam pedig természetesen Siracusa óvárosába, Ortigia sziget szívébe vezet, ahová az újvárosból egy hídon át jutok, s ahol az igazi délkelet-szicíliai élet zajlik.
Ortigia öregebb, mint amekkora, a számok legalábbis ezt éreztetik. Körülbelül 2500 éves – a görögök alapították, csak később lett a rómaiaké, így válhatott Arkhimédész a leghíresebb lakójává –, de csak 1 kilométer x 600 méter a területe.
Az atmoszférába belefeledkező vándor minden sarkon pletykáló idős urak csapataiba botlik, akikkel, ha szóba áll – akár kézzel-lábbal, ha a szicíliai nyelvjárást nem beszéli –, ők nyomban kalapot emelnek neki.
Csak a napszemüvegüket nem mozdítják, az állandó tartozéka az imidzsüknek. Ha az ember le is fotózza őket, hálásak, büszkék. Még olyan is akad köztük, aki figyelmeztet: ugye nem tévesztettem össze Robert Redforddal (akire amúgy tényleg hasonlított a sok sötét hajú társa között)? De nincs tévedés, csak kézfogás, kölcsönös tisztelet, és indulás tovább.
Ortigiában a szemlélődő turistánál és a diskuráló bácsiknál csak a macskák lassabbak: ráérősen kószálnak a díszes ajtók és a patinás falak előtt zöldellő növények között.
Úgy tartják, Szicíliában egy lakosra legalább három saját és kétszer ennyi vadon élő cica jut.
Bár a jelenlétük hozzátartozik a jellegzetes dél-olasz hangulathoz, ilyen létszám mellett nyilván nem olyan irigylésre méltó az életük, mint amilyen elégedettnek tűnnek. Éhség esetén persze őket is és minket is előbb-utóbb a helyi piacra, a családias Il Mercato di Ortigiára vezet a szimatunk.
A halárus érkezésemkor épp egy akkora sózott, szárított tőkehaldarabot (baccalát) csapkod egy asztalhoz, mint a fél felsőteste. Így csinál hírverést az árunak. Azt a sercegő hangot pedig, amely néha túlzörgi a piac alapzaját, a szomszéd kofa friss pisztáciába merülő lapátja adja. De egy szelet modicai csokoládéra vagy a sziget legnépszerűbb szendvicsére is érdemes benevezni a piac sarkán álló Caseificio Borderi üzletben.
Hol máshol, mint a hentesnél érdeklődöm: ha nem csupán a klasszikus turistalátványosságokat (régészeti park, székesegyház, katakomba) keresném fel, merre induljak?
Erre ő Arethusza nimfa szökőkútját ajánlja a figyelmembe két kacsintással.
Mint megtudom, Arethusza a legenda szerint Siracusába menekült Alfeusz folyamisten szerelme elől, mire Artemisz istennő forrássá változtatta. De Alfeusz nem adta fel: ő is folyammá alakult, majd a tenger alatt átfolyva Ortigián utolérte szerelmét, és a vizeik egyesültek. Egymásra találásuk helyén zárom a szigetet körbejáró tengerparti sétámat.
Azt tudtam, hogy Siracusából egynapos kirándulásokra is érdemes kiruccanni a környező barokk kisvárosokba – a csokifőváros Modicában, a hegyi csoda Ragusában és az UNESCO világörökség részét képező térség (Val di Noto) névadójában, Notóban már jártam is. De a Viola reggelizőben, ahová egy ébresztő kapucsínóra mindennap leugrom, a pultoslány egy kevésbé ismert célpontot, Scicli-t is a fülembe ülteti.
Felkeresem hát.
Vonattal 1 óra 37 perc a menetidő Siracusából, és az állomáson a legkisebb szerelvényt kell keresni, amely láttán a legtöbben felkiáltanak: „Ja, ez az?!" Scicli láttán pedig valahogy így: „Ja, hogy itt ilyen szép templomok vannak?!" Tízet számolok össze a magasból, a San Matteo egykori katolikus szentély melletti teraszról, ahonnan belátható a város.
Ha túl vagyunk a dombra tett túrán és a panorámaképek készítésén, érdemes egy kicsit céltalanul elvesznünk Scicli sűrűjében, amit a helyiek annyira autentikusan szicíliainak tartanak, hogy még egyik kedvenc krimisorozatukat, a Montalbano felügyelőt is részben itt forgatták – a városháza volt a filmben a rendőrőrs.
Ha megéhezünk – ahogy a kifinomult ízlésű zsaru tette oly gyakran az egyes epizódokban, illetve Andrea Camilleri alapul szolgáló könyveiben – térjünk be a PanDiviNo pékségbe! Nekem egy idős úr javasolja, hogy kóstoljam meg itt a töltött lepénykenyeret (foccacciát).
Jó, hogy megfogadom a tanácsát, mert később újra megállít az utcán, hogy ízlett-e. Hevesen bólogatok.
Ahogy Alessandro kérdésére is másnap a szállás kulcsának átadásakor: „Na, beleszerettél a helybe?" A táskámból kikandikáló méretes pecorinosajt és az illatcsík, amit a mellé tömött, nagy csomag helyi fűszerkeverék húz maga után, ezt úgyis elárulja (ha már a piacot nem menthetem haza, legalább az ízeit...). De erre is van szicíliai közmondás: a szerelem olyan, mint a köhögés – lehetetlen eltitkolni.