Hirtelen ötlettől vezérelve még a nyáron úgy döntöttem, kihasználom a fapados légitársaságok által kínált rendkívül olcsó lehetőségeket, és októberben repülök el a mediterráneumba. A pontos helyszín kiválasztása nem volt nehéz, mivel a Wizz Air Budapest-Catania járatra potom 13 ezer forintért sikerült retúrjegyet foglalni. Természetesen ezért az árért nagyon kései indulással-érkezéssel kell számolni, ami esetemben azt jelentette, hogy az egyórás késést is beleszámítva éjjel 2-kor értem vissza Budapestre.
Úgy terveztem, belezsúfolom a három napba az Etna megmászását, valamint Siracusa, Taormina és Catania megismerését. Maga Catania, ahol a szállásom volt, nem tartozik a legmutatósabb olasz városok közé.
Nem véletlenül nevezik a helyiek fekete városnak:
a történelmi belvárost sötét, zegzugos, szeméttel teleszórt, lerobbant Fiat Pandákkal szegélyezett sikátorok sokasága veszi körbe. Egy-két óra elég volt arra, hogy megnézzem a nevezetesebb épületeket, mint például a katedrálist vagy az erődöt, a többi időt pedig a másik három úti célomnak szenteltem.
Első nap korán keltem, hogy elérjem az Etna felé tartó egyetlen buszt, amely 8:15-kor indult a vasútállomás előtti térről. Bár több túraügynökség is hirdet szervezett túrát az Etnára, ezek 140-200 euróba kerülnek, vagyis
olcsóbban kijövünk, ha önállóan vágunk neki.
Az autóbérlés is opció lehet, ha kötélből vannak az idegeink, és nyugodt szívvel elbúcsúznánk a kauciótól – én még ennyi meghúzott, behorpadt, totálkáros autót sehol nem láttam. A szicíliai autósok alacsony százaléka menne át egy magyar KRESZ-vizsgán, annyi biztos.
Mindenesetre a buszon összesen hárman voltunk, a sofőr, a jegyszedő, meg én. 10:15-re érkeztünk meg az 1900 méter magasban fekvő Rifugio Sapienza nevű szállodához. Az Etna lábáig vezető kacskaringós út lassanként kátrányfekete, holdbéli tájjá változott, itt is, ott is láthatóvá vált a kihűlt lávakő nyoma.
Európa legmagasabb, 3350 méteres aktív vulkánjára akár gyalog is feljuthatunk, de a zuhogó esőben ez nem volt túlságosan csábító lehetőség. A másik opció, hogy 39 euróért (12 600 Ft) hatalmas, holdjáróhoz hasonlító terepjáróval felvitetjük magunkat egészen 2900 méter magasba. Én a harmadik variációt választottam, vagyis felvonóval mentem fel 2600 méter magasba, amiért 30 eurót (9700 Ft) fizettem.
Alig szálltam be a felvonóba, sűrű ködfátyol borította be a vulkánt. Olyan érzés volt, mintha felhőben utaztam volna. A lenti 20 fok fokozatosan csökkent, mire felértem a vulkán tetejére, már mínuszok vártak rám. A fenti állomáson még van lehetőségünk meleg ruhát bérelni, ha felelőtlenül nyári ruhában vágunk neki az útnak, de
érdemes felkészülni a kemény hidegre.
A sűrű köd miatt le volt zárva a kráterig vezető út, ám én észrevétlenül hozzácsapódtam egy kínai turistacsoporthoz, akiknek volt bérelt terepjárójuk. Senkinek sem tűnt fel, hogy egy potyautas is meghúzta magát a terepjáró hátsó traktusában, így gond nélkül feljutottam 2900 méter magasba, ahonnan gyalog indultunk fel a kráter pereméhez.
Az utolsó 400 métert már sűrű hóesés és köd közepette tettük meg, de szerencsére a kínai csoport túravezetője jól ismerte az útvonalat, így a köd ellenére sem tévesztettük el a csapásirányt. A kráter pereménél már az orrunkig is alig láttunk,
a sűrű köd eltakarta előlünk a fényképekről jól ismert látványt.
Szívesen vártunk volna, hátha kitisztul az idő, ám vezetőnk eloszlatta a reményeinket, azt mondta, ennél csak ridegebb időre számíthatunk.
Így aztán alig 5 perces tartózkodás után visszaindultunk a nem túl megerőltető ösvényen a terepjáróhoz.
Kínai túratársaim csak az út legvégén vették észre, hogy a csoporthoz szegődtem,
de mivel nem beszéltek angolul, nem tudtam kideríteni, mi a véleményük a dologról. Mindenesetre megköszöntem nekik a szervezett túrát, és elindultam a lift felé. Ha jobb lett volna az idő, mindenképpen elnéztem volna a Cassone-barlanghoz, így viszont ezt a programot egy későbbi látogatásra kell tartogatnom.
Maradt egy órám a busz indulásáig, amit azzal ütöttem el, hogy felsétáltam a pár száz méterre található Silvestri-kráterekhez. Ez némi vigaszt nyújtott azok után, hogy az Etna tetején állva végső soron semmit se láttam.
Másnap egy bivalyerős ristrettóval kezdtem a napot, majd felültem egy Siracusába tartó vonatra. Szicíliában – akárcsak nálunk – rendkívül rugalmas a menetidő fogalma, úgyhogy nekem, MÁV-on edződött utazónak, nem okozott nagy meglepetést, hogy 20 perces késéssel érkezett a vonatom. Cserébe végig az úton gyönyörű kilátásban volt részem, a sínek ugyanis a tengerparttal párhuzamosan futnak.
A városban egyből Ortygia szigete felé vettem az irányt, ahol a legtöbb látványosságot találjuk, mivel
ez volt az antik görög Siracusa központja is.
Itt valóban megtapasztalhatjuk a Keresztapából ismert szicíliai idillt. A várost a szigettel összekötő hídnál áll a település leghíresebb szülöttjének, Archimédesznek a bronzszobra. Az ókori matematikus védte a város falait, és a legenda szerint itt hangzott el az a híres mondat, amelyet a halála előtt mondott a támadójának: „Ne zavard a köreimet!”
Kimentem az Otygia piacra, hogy megkóstoljak egy-két helyi specialitást. Az arancini például úgy néz ki, mint a mi túrógombócunk, valójában azonban rizsgombóc hústöltelékkel. A canolli pedig ricottás krémmel töltött fahéjas rolád. A finomságok felfedezése után átsétáltam a Piazza Duomóra, hogy megcsodáljam a barokk stílusban épült katedrálist és a körülötte lévő szép épületeket.
Ortygia különleges sikátorait sem hagytam ki.
Catania sötét, zegzugos utcáival ellentétben ezek mintha a mediterrán nyugalmat szimbolizálták volna.
Az Archimédeszről elnevezett téren nagyon érdekes, mitológiai motívumokkal díszített, 9. századi szökőkutat találtam tökéletesen felújított állapotban.
A Maniace erődöt sem hagytam ki a sziget legtávolabbi csücskében,
ahol a tenger moraja és egy jó cappuccino mellett szívtam magamba a hely atmoszféráját. Bármeddig elücsörögtem volna itt, de még meg akartam nézni néhány dolgot, például a Dionüszosz füle néven hallgató barlangot. A nyílás tényleg emberi fülre hasonlít, odabent pedig az ember felerősítve hallja a kintről beszűrődő hangokat.
Hazafelé egy órát vesztegelt a vonat a két város között, mivel a heves zivatarok miatt eltörött egy sínpár. Bár nem örültem a késlekedésnek, kellemesen meglepett, hogy a kalauz beszélt angolul, és folyamatosan tájékoztatott a helyzetről, a mozdonyvezető pedig személyesen mindenkitől elnézést kért a történtekért.
Mivel csak késő este indult vissza a gép Budapestre, az utolsó napot is sikerült tartalmasan töltenem. Kora reggel felszálltam egy Taorminába tartó vonatra,
40 perc múlva pedig már a Taormina-Giardini megállóban találtam magam,
amely 3 kilométerre van magától Taorminától. Szerettem volna buszra szállni, ám a buszsofőrök sztrájkja miatt ez nem volt lehetséges. Bár a távolság nem valami nagy, az út két igen meredek emelkedőt is tartogat, úgyhogy rendesen megizzasztott az alig egyórás kaptatás.
Taormina szűk utcácskái zsúfolásig tele vannak szuvenírboltokkal. Nyaranta valószínűleg tömegek hömpölyögnek a hangulatos épületek között, de most, a zuhogó esőben alig néhányan koptattuk a macskaköves utakat.
A városkát egy óra alatt körbe lehetett járni,
és ebbe belefért a híres taorminai görög amfiteátrum megtekintése, sőt egy kellemes kávézás is tengerparti kilátással. Szebb időben remek kilátás nyílik az amfiteátrumból a füstölgő Etnára, de ezúttal is vastag felhők vették körbe a tűzhányót.
A kellemes taorminai délelőttöt követően visszavonatoztam Cataniába, ahol végre volt pár órám felfedezni a város nem túl számos látványosságát. Ha itt járunk, semmiképp se hagyjuk ki a botanikus kertet, ahol kellemes órákat tölthetünk a pompázatos növények között.
Három nap vajmi kevés, hogy bejárjuk Szicíliát, ám elég ahhoz, hogy meggyőzőn minket arról, hogy ide nemcsak érdemes, de muszáj is visszatérni.