Szilvi a családról

Talán sokakat meglepett Szilvi tegnapi zaklatottsága, de ez nem volt előzmények nélkül. Még szerdán írt az érzelmeiről, családjáról a VillaNaplóba.

"Jó volt beszélni a családomról, a barátaimról és a kutyusaimról. Lehet, hogy ez kifelé nem látszik, de csordulásig van a szívem szeretettel, ami most csak részben tud felszabadulni bennem. Az ember mindig éhezik egy kis kedvességre, megértésre, de adni százszor jobb. Itt sajnos egyre inkább halmozódnak bennem a kétséges gondolatok, így úgy érzem, nem tudok megnyílni, mert ez a játék nem arról szól, hogy a másikat megértsük, hanem hogy magunknak jó legyen.

Ha most azt kérdezed, te napló, hogy újra belevágnék-e, hát igen! Még mindig minden egyes nap tanulok valamit. Sajnálom, hogy a szüleim nem maradtak együtt és a húgommal nem úgy nőttünk fel, ahogy az normális lenne. Rengeteg fájdalom és megpróbáltatás van a hátunk mögött, ami egyfelől bölcsebbé tett, másfelől érzelmileg labilissá. Részben ennek tudom be nem éppen szimpatikus kitöréseimet, majd az ismételten felhőtlennek nem mondható tini és kezdődő felnőtt koromat.

Lehet, hogy ebben az országban rengeteg ilyen fiatal él, mint én, hasonló, vagy még rosszabb körülmények közt, de csak kevés jut el odáig, ahol én most vagyok. Ezért büszkének kellene lennem, mégsem vagyok az. Akkor leszek büszke, ha majd egyszer arra megyek haza, hogy a gyerekeim már messziről szaladnak felém, hogy: "Anya, téged szeretlek a legjobban a világon."

Annyira messzinek és elérhetetlennek tűnik, hogy szinte fáj, amikor erre gondolok és talán ezért is imádom már betegesen is a két kiskutyámat. Biztos vagyok benne, hogy a problémáim nagy része az, hogy hiába vagyok mások által erős jellemnek mondott, szeretnék tartozni valakihez igazán, hogy ne kelljen félnem, hogy aki szeretek, elveszítem. Nem haragszom a szüleimre, mert így alakult az életük, de azt hiszem, ezt legfőképpen ők formálták, ezért csak annyi a kérésem, hogy tartsanak ki mellettem és szeressenek, úgy, ahogy én őket."