Ungarische Dorka

Gryllus Dorkát az utóbbi két évben csak futólag lehetett látni Magyarországon. Látogató lett otthon, amíg Berlinben új életet és új karriert kezdett. Most, hogy mindkettő beállt egy stabilnak látszó pályára, hajlandó elmesélni, milyen volt eljutni idáig. Annyit előre elmondhatunk: hosszú és göröngyös, de megéri végighallgatni! Nem mesélte még másnak.

"Félreteremtett imidzs"

- Hogyan emlékszel most az Érzékek iskolájá-ra?
- Pont tegnap beszéltem róla. Találkoztam Estreházy Péter német ügynökével, és eldicsekedtem neki, hogy az első filmszerepem egy Esterházy-mű főhőse volt. Sajnos ezt a regényét (Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk) nem fordították le németre, mondtam neki, hogy kár, mert nagyon jó könyv. Én annyira szerettem...

- Az nem zavart, hogy utána évekig Te voltál a szexi fiatal színésznő, aki vetkőzik?
- Sok dolgot nem lehett látni előre. Például azt sem, hogy ilyen arányban szerepelnek majd benne erotikus jelenetek. De azt gondolom, hogy ha egy 21 éves lány kap egy film főszerepet, ami azt jelenti, hogy a film minden kockájában benne van, az most is óriási dolog. Ráadásul az anyag maga nagyon színvonalas: egy Esterházy-könyv. A Főiskoláról (Színház- és Filmművészeti) is elengedtek, ez is abba az irányba billentette a mérleget, hogy vállaljam el. Benedek Miklós, a főiskolai osztályfőnököm is azt mondta: mint színész sem tudná azt tanácsolni, hogy ne fogadjam el. Utólag persze elismerem, hogy lelkileg talán nem voltam arra felkészülve, ami utána jött. Nem tudom, hogy egyáltalán felkészülhettem volna-e rá. Nem sokkal a rendszerváltozás után a bulvársajtó és a kereskedelmi televízió még épp, hogy csak alakulgatott. Nem ismertük még a média természetét.

- Mindenesetre igaz, hogy sokáig ezzel a szerepkörrel azonosítottak?
- A mai napig így van. Ha valaki azon gondolkodik, mi az, amit én eddig csináltam, szerintem két film juthat az eszébe: a Sólyom András filmje, az Érzékek iskolája és a Pejó Róbert rendezte Dallas Pashamende. Színészileg mindenképpen ez a két film volt az eddigi életem két legfontosabb állomása.

- Viszont a két film között majdnem tíz év telt el. Miért nem történt ezalatt más fontos dolog Veled a filmezésben?
- Hát akkor kezdjük ott, hogy én az Érzékek iskolájá-t ma is vállalom, szerettem a filmet és a szerepemet. Ezzel a filmmel híres lettem, és ezt valószínűleg nem tudtam jól kezelni. Ma már tudjuk, hogy az embernek vigyázni kell arra az imidzsre, amiben megjelenik a médiában. Hogy úgy mondjam, én ezt az imidzset eléggé "félre-teremtettem". Olyan dolgokba vágtam bele, amiről akkor senki nem tudta, hogy az mi. Elkezdtem például műsort vezetni az RTL-Klubon, én voltam a Bravo TV első arca. Senki nem tudta, hogy ez ciki, vagy nem ciki, vagy hogy ez milyen hatással lehet rám. Ma sokkal jobban el tudom dönteni dolgokról, hogy akarom-e őket, kellenek-e nekem. Akkoriban ez nem így volt, belekerültem olyan projektekbe, amiket nem láttam át, nem tudtam kontrollálni.Az egész elindult egy nagyon rossz irányba, amiből csak az mentett meg, hogy bekerültem a Kaposvári Csiky Gergely Színházba.

- Miért, mi történt Veled Kaposváron?
- Először is tanultam színészetet. Aztán meg jó ízlést, és emberi tartást. Ott engem neveltek.

- Nem voltak előítéleteik Veled szemben?
- De voltak persze, hiszen a társulatból alig két ember látott előtte színpadon. Az első kaposvári élményem, hogy megérkezem a bőröndökkel valamikor éjszaka, forgatás után, ott épp évadnyitó buli van, lemegyek a büfébe, és egy alkalmazott kissé ittas állapotban rámront: "És Te most mit képzelsz, hogy Te vagy a Gryllus Dorka, és máris jó színésznő vagy, vagy mi?!" Úgyhogy én akkor rögtön zokogva fel is menekültem a színészházban a szobámba. De aztán valahogy elkezdődött az évad, és én azt éreztem, hogy olyan rendezők mint Ascher Tamás és Babarczy László - odafigyelnek rám, tudják, hogy kezdő vagyok, hogy mennyit bízhatnak rám. Ha kellett, éjjel-nappal próbáltak velem egy jelenetet, hiszen egy kezdő színésznek még nincs arra technikája, hogy hogyan oldjon meg egyedül valamit. Aztán jöttek a kicsivel nagyobb feladatok, és ha tudták is, hogy ez még nem fog menni, azt mondták, arra jó lesz, hogy tágítsa a határaimat. Ma már látom, hogy ez mennyire ritka. Mekkora szerencse, hogy én bekerültem egy helyre, ahol nem skatulyába raktak és használtak, hanem kifejezetten a színészi fejlődésemen dolgoztak.

- És ezzel párhuzamosan Te - szinte egyedüliként Kaposváron - folyamatosan forgattál.
- Azt nem mondhatnám, hogy egyedüliként. Az úgy volt, hogy a Szomorú vasárnap (nemzetközi koprodukció, nagy siker, amiben Marozsán Erika mellett Gryllus Dorka is szerepet kapott - a szerk.) rendezője, Rolf Schüber két évvel a Szomorú vasárnap után felhívott, és főszerepet ajánlott egy német tévéfilmben. És akkor láttam, hogy itt, Németországban vannak színészek, akik folyamatosan csak forgatnak. Én pedig otthon, akkor már 5 évvel az Érzékek iskolája után, pont egy olyan szakaszban voltam, amikor a filmesek nem akartak velem dolgozni. Mert ha Magyarországon valaki két filmben főszerepet játszik, akkor már pont unják a pofáját. Éreztem, hogy nem érdeklem a filmrendezőket, unalmas vagyok, sztárocska vagyok, nem színésznő, amit Kaposváron csináltam, az nem jutott el hozzájuk, csak az, hogy kivel élek együtt és mit főz nekem a nagymamám. Itt, Németországban viszont új voltam, tehát nyilvánvalóan még érdekes.

- Akkor már tudtál németül?
- Nem, a szöveget kazettáról tanultam meg, és volt, aki mellette még segített. És láttam, hogy itt létezik olyan, hogy filmszínész, míg otthon ilyen nincsen. Mint ahogy bálnavadász sincsen.

- És Te valójában mindig is csak filmszínésznő szerettél volna lenni?
- Egyszer még nagyon fiatalon kimentem egy forgatásra, hogy meglátogassam egy ismerősömet. Ez Tarr Béla Sátántangó című filmjének a forgatása volt, és én ott egyszerűen azt éreztem, hogy Úristen, én pont ezt szeretném, ezt akarom csinálni. Ezen nincs mit magyarázni. Előtte nagyon sokszor voltam színházban, hiszen az anyukám rendező, nagyon izgalmas volt, tetszett, de igazából a film volt, amire egyszerűen rákattantam. Ez kicsit olyan, mint a családod, meg a szerelmed. A színház a családom, a film a szerelmem. És amikor nem forgathattam otthon, úgy éreztem, hogy megkattanok. Egy évben 5 nap forgatás az semmi. Én egy évben 100 napot akartam forgatni.

- Mégis sokáig nem döntötted el, hogy elmész Magyarországról. Egészen addig, míg volt színházad, ahol játsszál.
- Igen, meg ugye magánéletem... Sokáig tartott, míg ezt a döntést meg tudtam hozni. De előtte már beszéltem erről Babarczy Lászlóval, a kaposvári színház igazgatójával, hogy mi lenne, ha néha kicsit elmennék, németül tanulnék, kint forgatnék... tehát ő tudta, hogy vívódom. És amikor jött a felkérés a Dallas Pashamende főszerepére, talán azt érezte, hogy neki kell rákényszerítenie engem egy döntésre, mert én ezt a döntést magamtól évek óta nem hozom meg. És akkor azt mondta: vagy a film, vagy a színház. És én elvállaltam a filmet. Mire pedig befejeztem, nem volt sem színházam, sem magánéletem.

- És megynyílt Előtted egy teljesen új perspektíva...
- Igen, mert azért szerencsére kicsit már előtte elkezdtem komolyan venni, amit Rolf Schüber mondott, és voltam kint egy-egy hónapra Berlinben németül tanulni. És amikor másodszor jöttem a Goethe Intézetbe, már azt is elkezdtem keresgélni, hogy hogyan tudnék magamnak ügynököt szerezni.

- Hogyan?
- Hát úgy, hogy akivel csak találkoztam, megkérdeztem, nem tudna-e ajánlani valakit. Általában mindenki lepasszolt, mivel nem tudtam jól németül, és mondtam, hogy Budapesten lakom - nem értették, hogy akkor ezt hogy gondolom. Aztán egyszer egy filmrendező ismerősömnek eszébe jutott, hogy ismer egy orosz színészt, aki Prágában lakik, és Bécsben van ügynöke, lehet, hogy ő tudna segíteni. Mivel épp mentem haza Budapestre, megálltam nála Prágában, megmutattam neki a DVD-met, ő pedig azt mondta, ugorjak be rögtön Bécsbe, találkozzak Daniellával. Így is történt, Daniella is megnézte a DVD-met, és azt mondta, hogy lát ebben fantáziát.

- Akkor még megpróbáltad úgy, hogy Budapestről elindítod a kinti karriered?
- Igen, mert azt azonnal még nem láttam kristálytisztán, hogy mi lenne, ha kiköltöznék Berlinbe. Csak úgy azért nem akartam nekivágni a világnak. Felhívtam néhány pesti színházigazgatót, de mindegyik kidobott. És hát ezen kívül is elég szar volt. Aztán beszélgettünk egy nagyot Daniellával, és azt a felelőtlen kijelentést tette, hogy csomagolj, menjél Berlinbe, és ez lesz életed legjobb döntése.

- És Neked pont ez kellett, hogy valaki lökjön Rajtad egyet.
- Igen, mert ha az ember épp bizonytalan állapotban van, akkor még azt is jelnek tekinti, ha egy falevél lehull előtte. Én tehát azt gondoltam, hogy jó, akkor jövök, és tanulok németül. És tényleg pont jól jöttek ki a dolgok: volt, ahol lakjak, találtam magamnak olcsóbb nyelviskolát, és Rolf Schüber is hívott egy újabb tévéfilmbe. Más tévéfilmekben is kaptam szerepet. Aztán pedig bekerültem egy 13 részes sorozatba, aminek az volt a címe, hogy Der Fürst und das Mädchen (A fejedelem és a lányka), amiben én voltam az "ungarische Gräfin" (magyar grófnő). Ezt úgy fél évig forgattuk, és közben nyilvánvalóvá vált, hogy akkor ez a dolog valahogy beindulgat. Persze ezt sosem lehet tudni biztosan, az ember mindig vár, hogy most jön valami, vagy sem.

- Szerintem úgy tűnik, hogy tényleg beindult. Más is történt Veled azóta.
- Igen, voltam közben Shooting Star a Berlinalén, ami nagyon jó dolog, mert minden országból csak egyvalakit küldenek. És ennek révén találkoztam egy casting ügynökkel, aki aztán kiválasztott egy szerepre. Ez egy nagyon jó projekt volt, egy német-angol-francia-luxemburgi-belga koprodukció, amit A Rashewski-tangó rendezője, Sam Garbarski készített Marianne Faithfull főszereplésével. Az egész forgatás jól sikerült, nagyon élveztem. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült, júniusban lesz az utószinkron, ősszel mutatják be a mozikban. Az már biztos, hogy Franciaországban, Angliában és Németországban van forgalmazója. És ennek a filmnek köszönhetem, hogy amikor kint jártam Londonban, ez a nagyon aranyos casting-ügynök elkezdett nekem keresni egy ottani ügynököt. Kettőhöz vitt el, az egyik el is vállalt engem. Mondjuk a közös munka egyelőre ott tart, hogy volt egy casting, amire nem tudtam elmenni, és azóta folyamatosan nem értem rá. Viszont most újra szabad vagyok, mert befejeztem egy német tévéfilmet, amiben többek között Ulrich Tukurral (a magyar nézők Szabó István Szembesítés, és Costa Gavras Ámen című filmjében láthatták) játszhattam.

- Hogy sikerült ráállnod erre az életformára, hogy egyik filmből kijössz, vársz a következőre, aztán mész akár egy másik országba forgatni, stb.?
- Persze vannak holtpontok, amikor idegennek érzem magam, nem értem, mit akarnak, és úgy érzem, hogy nem fog sikerülni. Annyi minden van, amit még be kell hoznom, meg kell tanulnom, olyan sokakról nem tudom még, hogy ki kicsoda. De szerencsére még a rossz napokon is jönnek pozitív visszajelzések. És az is nagyon fontos, hogy van egy biztos hátországom, Magyarország, ahol - úgy érzem - még mindig szeretnek, elfogadnak, nem felejtettek el.

- Mégis úgy tűnik, mintha itt váltál volna felnőtté.
- Igen, csak kicsit később kezdtem, mint a legtöbben. Most olyan dolgokat kell megtanulnom, amiket egy 12 éves német gyerek már ért, mert ebbe a közegbe nő bele. Viszont azt is tudom, hogy ezt én választottam. Az a szuper az életben, hogy az ember sosem tudja meg, mi lett volna, ha... Megélni azt, hogy a világ ekkorát fordul körülöttem, és az az élet, amiről azt gondoltam, hogy így lesz forever, egyszer csak véget ér... jó, először nagyon fáj, de aztán egyszer csak hatalmas szabadságot ad, és azt érzed, hogy most már bármi jöhet. Mert a világ már megfordult, és én még mindig itt vagyok!

Gyárfás Dóra
Berlin, Németország