Kóla, Metró, Twist and Shout - a hatvanas évek magyar popélete

Ami nyugaton a Beatlesszel indult és Woodstockkal ért a csúcsra, azt nálunk tinédzser-megmozdulások vezették fel - és mint Cseh Tamás legendás soraiból is tudhatjuk, "ifjúsági problémaként" tetőzött a hatvanas években. Mint mindenhol a nyugati világban, a beat-korszak új generációjának zenei lázadása nálunk is könnyedén söpörte el az andalgó bájolgást. Bár az úgynevezett "kultúrpolitika" mindent megtett, hogy a Beatles-mániát még a határ előtt megállítsa, erre nagyjából annyi esélye volt, mint pár évvel korábban az angoloknak Puskásék ellen. A fiatalság, a tombolni vágyás elementáris erővel szabadult el - lehet, épp ez az oka, hogy annyi legendás zenészt éltetünk a hatvanas évek óta. Illés, Omega, Metró, Koncz, Zalatnay vagy Kovács Kati. Nehéz dolog lenne válogatni közülük, az Álomsláger meg úgyis eldönti, ki a kedvenc.

Emlékezetes és már a következő évtized trendjeit mutató esemény volt az 1968-os Ki mit tud?, a tehetségkutató sorozat addigi legerősebb mezőnyével. Fenyő Miklós Hungáriája, a szentimentális Kell, hogy várj című dallal példátlanul magas lemezeladást produkáló Neoton, a folk-rockot játszó Tolcsvay testvérek és a Rangers (később Corvina) olyan éles versenyt produkált, hogy a szavazatok alapján végül osztozniuk kellett az első helyen.

A hatvanas évek magyar kultúrájában kivételes szerepet játszott a filmművészet, amely a korszakban történetének egyik legsikeresebb korszakát élte. Nem csoda, hogy a progresszív filmesek gyorsan felfigyeltek a beatmozgalomra és a beatzenére - részben mint a fiatalok új életérzését kifejező témára (Ezek a fiatalok, Extázis 7-től 10-ig), részben mint olyan friss és eredeti zenei nyelvre, amely megfelelt az új filmfelfogás igényeinek.

Azok mellett, akik igyekeztek kihasználni a lassan szélesedő nyilvánosság tereit és keresték a nagy koncertek, rádiófelvételek, tévés fellépések, táncdalfesztiválok lehetőségeit, mindig is voltak a magyar beatnek olyan különleges teljesítményei, amelyek nem tudtak - és sokszor nem is akartak - kitörni szűk szubkulturális köreikből. Ilyen volt például az 1963-ban alakult, progresszív angol beatet játszó Liversing, ahonnan mások mellett Demjén Rózsi is kikerült, és párja, a Dogs, ahol Zalatnay is kezdett, és ahol - ki hinné el ma - Komár László volt a húzóember. Ilyen volt a Sakk-Matt a legendásan gyors kezű szólógitárossal, Radics Bélával és a később elhíresült Som Lajossal (utóbb Demjén ide igazolt a Liversingből).

1970-től már Tűzkerék néven nyomultak - Jimi Hendrixet, John Mayallt, Led Zeppelint varázsoltak a lepukkant pesti klubok színpadára. Ide, a fél-undergroundhoz számíthatjuk a Kexet is, a szintén legendás Baksa-Soós Jánossal az élén. Végül ne feledkezzünk meg a világszínvonalú instrumentális jazz-rockot produkáló, Orszáczky Miklós vezette Syriusról - ők a hetvenes évek elején egy évre Ausztráliába is kijutottak.

A korszak divatja: a jólfésült deviancia

A popéletben egyre újabb és újabb stílusok jelentek meg, de ez már inkább volt a hetvenes évek előjátéka, mint az elmúlt évtized utózöngéje: a hatvanas évek zenei életét az első években megjelent, a beatkorszakot követő együttesek határozták meg, és még bőven túl is mutattak ezen. Új világot teremtettek a fiataloknak, útjára indították a magyar könnyűzenét, alapot, eligazodási pontot adva annak további fejlődéséhez. Megérezték és ha már megérezték, megmutatták, hogy a zene nem csak hang és nem is csak szöveg, hanem az érzelmek közösségi megélésének egy egészen különleges terepe. Egy egész generációnak adtak lehetőséget, hogy ne csupán kitombolja, de meg is fogalmazza érzéseit, és hogy egy kulturálisan kiismerhetetlen közegben felismerhesse, meghatározhassa önmagát.

Rényi Pál Dániel