Andrásfalvy Bertalan

Tárgyi kultúra és hagyomány

I. 1. A népköltészeti gyűjtések és az országismereti munkák

Népköltészetünk gyűjtésére nálunk Herder és a Grimm testvérek munkásságának hatására került sor, s azóta költészetünk és irodalmunk vissza-visszanyúl e gazdag forráshoz egészen napjainkig. Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor népdalokat jegyzett fel, Arany János nemegyszer a dallamok leírására is vállalkozott lelkiismeretes pontossággal. Erdélyi János, Gyulai Pál, Kiss Áron nemcsak szervezték a gyűjtőmunkát, hanem a népköltészet elméleti kérdéseivel is foglalkoztak, de Móricz Zsigmond (aki maga is sokat gyűjtött), Ady Endre, Tamási Áron, Kányádi Sándor, Nagy László költészete is elképzelhetetlen a népköltészet nélkül, ahogy Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László, Járdányi Pál, Bárdos Lajos muzsikája is a népzene nélkül.

A mai magyar néprajztudomány másik gyökere a felvilágosodás korában elkezdett, máig folytatott országismereti-államismereti munkák sora. Az uralkodók jobban meg akarták ismerni azt a népet, melyen uralkodtak, hogy annak állapotát, erejét, műveltségét erősítsék, emeljék, s ezáltal az állam politikai hatalmát növeljék. Ezek a leírások a hiányokra, az elmaradottságra, a szegénységre, a műveletlenségre hívják föl a figyelmet, hogy ezeken a bajokon jó törvényekkel segíthessen az állam. A költők, művészek tehát tanulnak a néptől, az államismereti munkák szerzői pedig tanítani akarják a népet. Bél Mátyás, Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely a nép elmaradottságáról, a javítandó hibákról írnak, és a hibák kiküszöböléséért küzdenek.