A világpiac irányítása helyett elég, ha meggazdagszunk belőle

A Magyar Innovációs Szövetség a közelmúltban elnökévé választotta Szabó Gábor akadémikust, az ME kétszeres korábbi előadóját. Vele beszélgettünk.

Mindenekelőtt engedje meg, Professzor Úr, hogy a Mindentudás Egyeteme és a honlap olvasói nevében gratuláljak a Magyar Innovációs Szövetség elnökévé való választáshoz! Professzor Úr fizikus egyetemi tanárként hogyan került ilyen szoros kapcsolatba az élet gyakorlati területeivel: volt az Oktatási Minisztérium kutatás-fejlesztési helyettes államtitkára, majd évekig töltötte be a Magyar Innovációs Szövetség általános alelnöki tisztét.
- Ez a kapcsolat valóban régi időkre nyúlik vissza: sok szempontból a pályafutásom legelejére, mert már egyetemista koromban bekapcsolódtam a szegedi lézeres csoport munkájába. A csoport annak idején úgy teremtette elő a működéséhez szükséges pénzt, hogy lézereket fejlesztett és gyártott. A hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig-közepéig tizenegynéhány lézerrendszert adtunk el Magyarországon. Itt szoktam meg, hogy a vevő mindig kifizeti a termék árát.

Abban az időben mindig azt mondogattuk egymásnak, ha valaki nem kellően gondos munkát végzett, hogy "Képzeld el, hogy ezért a lézerért annyit fizetett valaki, hogy abból a pénzből tizenkét Ladát ide lehetne állítani az épület elé!" (A fiataloknak ez valószínűleg nem sokat mond, de a 70-es évek végén a Lada volt a luxus alapegysége.) Tehát a lézernek működnie kell, nincs olyan, hogy nem működik, nem teljesíti a paramétereket. Ott szoktam hozzá ahhoz, hogy az életnek ezt az oldalát is látni kell, és ez még mindig fontos hajtóerő számomra.

Meglepő módon nagyon sok közös van az alapkutatásban és alkalmazott kutatás, illetve ipari tevékenység között: a kettő nagyon mély kapcsolata abban áll, hogy van egy alapvető kihívás, és van egy probléma, amit meg kell oldani. Az igazi különbség csupán annyi, hogy az egyik esetben én vetek föl egy problémát, mert a tudomány logikájából kiindulva úgy gondolom, hogy ez érdekes kérdés lehet. Eddig bizonyos dolgokat már megválaszoltak vele kapcsolatban a kollégáim, de erre a részletére még senki sem tudja a választ. Az utóbbi esetében valaki más veti fel a problémát, amit meg kell oldani. A lényeg az, hogy a problémát mindkét esetben meg kell oldani, és a problémamegoldás, az alapkutatás és az alkalmazott kutatás logikája, eszközei, módszerei nagyon hasonlítanak egymásra.

Amikor 2000-ben felkértek helyettes államtitkárnak, a pozíciót azzal a feltétellel vállaltam el, hogy egy hétköznapot megtarthatok itt, Szegeden, azaz nem kell végképp elszakadnom az oktatástól, nem kell teljesen becsuknom a laborajtót. Ugyan takaréklángon, de a kapcsolat a kutatással akkor is megmaradt. Amikor onnan visszajöttem, akkor úgy gondoltam, hogy megpróbálok változtatni úgy, hogy a tevékenységem nagyobb részben az alkalmazott irányba menjen el, beleértve azt is, hogy megpróbálunk tudományos eredményeinkből piaci terméket csinálni. Ennek megfelelően vizsgálataink hangsúlyait is ebbe az irányba toltuk, másrészről megtettük az ilyenkor szükséges lépéseket (spin-off-cég alapítása és hasonlók).

Bennem mindig megvolt az érdeklődés e terület iránt, akkor inkább csak a hangsúlyokat helyeztem át egyik területről a másikra. Még egy lényeges pont: ha valaki csúcstechnológiai műszerfejlesztéssel foglalkozik, úgy ahogy mi, akkor azonnal alapkutatási problémába ütközik, amit meg kell oldania. Egy konkrét példa: egy európai hálózatban működő kollégák azt a problémát vetették fel, hogy oldjuk meg úgy az ammónia mérését, hogy az akkor rendelkezésre álló műszerünk érzékenységét növeljük 80-100-szorosára. Vagyis valamit tudunk valamilyen szinten, ám annak a százszorosát kérik tőlünk: lehet, hogy ez teljesen lehetetlen. Ahhoz, hogy kiderüljön, hogy ez mégsem teljesen lehetetlen, a fejlesztést teljesen az elején kellett kezdeni, azaz vissza kellett menni az alapkutatáshoz. Szerencsére életemben sohasem kellett vagy-vagy típusú döntést hozni, és onnantól kizárólag alapkutatást végezni vagy fordítva. Volt jó néhány év, amikor túlnyomóan alapkutatást végeztem, most nagyobbrészt alkalmazott kutatást, műszaki fejlesztést. Az alapkutatástól azonban teljes egészében sohasem szakadtam el.

Dr. Szabó Gábor akadémikus

A leköszönő elnök, Pakucs János úgy értékelte, hogy a MISZ az utóbbi 16 évben megkerülhetetlen innovációs szakmai szervezetté nőtte ki magát. 2005-ös interjújában ugyanő a Szövetség sikereként értékelte, hogy 2004-ben megszületett az innovációs törvény, egy törvény az Innovációs Alapról; egy állami hivatal, egy tudományos tanácsadó testület, működik az Innovációs Tanács és - innentől szó szerint idézem - "egy sor dolog már megvan, ám ezek pillanatnyilag még csak elemei, fogaskerekei az innovációs rendszernek, amely még nem alkot egy összefüggő egészet. Központi kérdés, hogy ez a rendszer mikor fog olajozottan működni." 2005 óta történt-e előrelépés ebben a kérdésben, és mit tehet Ön mint a Magyar Innovációs Szövetség elnöke ezért?
- Történtek előrelépések, de minden nem oldódott meg. Pakucs János nagyon jól értékelte akkor a helyzetet. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy még ha az általa említett fogaskerekek összecsiszolódtak volna is, az óramű apró részletei nincsenek még összhangban. Az egésznek valóban egy gépezetként kell működnie, hogy az innovációs folyamatot végig támogassa. Nagyon bonyolult folyamatról beszélünk, melynek sok eleme nem fér bele egy leegyszerűsített modellbe.

Az érthetőség kedvéért mégis vegyünk egy ilyen modellt. Van egy tudományos alapkutatási ötlet - természetesen tudom, hogy az innovációs folyamat nem feltétlenül a laborban kezdődik, de most vegyük ezt az esetet -, alkalmazott kutatás az ötlet körüljárására, majd fejlesztés, a prototípus elkészítése, utána a prototípus technologizálása, majd próbagyártás és a teljes skálájú gyártás. Ezeknek a lépéseknek nagyon eltérő a forrásigénye, ami ráadásul a folyamatban való előrehaladással rohamosan nő. Eredmény csak akkor várható, ha a folyamat végig finanszírozható. Az államnak eközben úgy kell kivonulnia a finanszírozásból, ahogyan csökken a kockázat.

Az első fázis nagyon kockázatos: javarészt az államnak kell finanszíroznia (ez fokozottan igaz, ha alapkutatásból indulunk ki). Később már egyre biztosabban ítélhetők meg a kockázatok, egyre inkább elvárható, hogy a kockázatok és a várható haszon ismerete mellett a befektetők el tudják dönteni, milyen mértékben vállalnak szerepet a finanszírozásban. Az utolsó, leginkább forrásigényes szakaszok, mint a piacravitel, marketing finanszírozásának gyakorlatilag kizárólag magánpénzből kell történnie.

A részletek összehangoltságán túl magának a folyamatnak időben is stabilnak kell lennie. Egy technológia fejlesztése során az egész ciklus legjobb esetben is négy-öt éves, gyógyszerfejlesztésnél azonban a tíz évet is könnyen meghaladja. Ha ez alatt állandóan változnak a finanszírozási feltételek, akkor szinte biztos, hogy a folyamat valahol megakad. A rendszernek ilyen szempontból is kiszámíthatónak kell lennie: a kiszámíthatóság azonban Magyarországon hiányzik. Születtek nagyon jóhiszemű döntések, amelyek ebből a szempontból nagyon rossz irányba hatottak. Például amikor úgy döntöttek, hogy ki kell osztani két évre vonatkozó forrást, különben kicsúsznánk egy határidőből.

Csakhogy hiába vannak a politikában határidők, ha az innovációs folyamatban nincsenek. Mintha egy dolgozó emberrel közölnénk: idén kétszer annyi pénzt kap, de jövőre semmit sem. Amelyik évben nincs finanszírozás, az halott év. Az innovációs folyamat nem vár: hosszútávúnak és folyamatosnak kell lennie, a részeinek összecsiszoltaknak kell lenniük, és a rendszernek egészében kiszámíthatónak kell lennie. Ha visszatérünk az óramű-modellhez: a nagy elemek, mint például az innovációs törvény, az innovációs elvek megszülettek, még bizonyos támogatási rendszerek is beindultak, de attól, hogy az egész mint összecsiszolt rendszer gépezetként működjön, még nagyon messze vagyunk.