Az a baj, hogy egyes Priust csak messziről láttam, belülről sosem. Az a Prius ugyanis, amit az autós szakújságírók nemrégiben a 2005-ös Év autójának választottak, már a Toyota második generációs hibrid modellje, s tesztünk végére bizony kíváncsi lettem elődjére is. Merthogy engem a kettes ezt-azt leszámítva meggyőzött, csakhogy összehasonlítási alap híján nem tudom, lelkesedésem valóban indokolt-e.
Alsó-középkategória alapáron 6 975 000-ért. Ez a Prius legeslegnagyobb hátránya, ezt tisztázzuk is gyorsan az elején. Persze, ez nem egy átlagos autó, nemcsak benzin-, hanem elektromotorja is van, na de ebben az országban kevesen aggódnak annyian a környezetért (a sajtóanyag szerint 90 százalékkal kevesebb káros anyagot bocsát ki, mint egy hasonló méretű benzines gépkocsi), hogy ennyit perkáljanak le egy 1,5-ös erőforrásért.
A Toyota hibrid rendszeréről (THS) a kilencvenes évek végén több himnuszt is írtak, a Priusba ennek továbbfejlesztett változatát építették be. A rendszer lelke a motorháztető alá rejtett Power Control Unit, ez vezérel és szabályoz mindent: ha úgy tetszik, elosztja a feladatokat a villany- és a benzinmotor között. Indításkor az elektromos erőforrást aktiválja, s ameddig ennek akkumulátora kellő töltöttséggel rendelkezik, nem is avatkozik közbe.
Amikor viszont elfogy a szufla (lemerült az elem/megtapostuk a gázpedált), aktiválja a benzinmotort, amely besegít a hajtási feladatokba. Szolid tempónál a benzinből nyert energia a kerekek hajtása mellett egy generátoron keresztül a villanymotort is táplálja, kigyorsításnál az akkumulátorban tárolt energia is segíti a haladást. A rendszer a kerekek mozgási energiáját fékezésnél energiává alakítja (hangja mintha trolin ülnénk), ez az akkumulátorba kerül. A benzinmotor bekapcsolódása elméletileg észrevétlenül történik, gyakorlatilag viszont többször éreztem, hogy valami történik alattam. Menet közben nem is annyira, ám álló helyzetben többször is furcsán megráncigálta az autót az éledező erőforrás.