Kék zászló

Tökre nem jó egy gyorsaságin lassan menni. Mégis látni napos oldalát, próbálom azt nézni. És bemutatni a Suzukit, a mi versenyautónkat.

Szóval frissen bemutatkozás, bevetés, betörés, összecsiszolódás. Próbálás. Esetemben pont két nappal verseny előtt derült ki, hogy indulhatok, még határidő utáni sebes engedélyszerzés, sportorvosi, köszönet a dokiknak, hogy soron kívül megvizsgáltak, s valahogy alkalmasnak is találtak. Ruhapróba, péntek, hivatalos edzés. A többség addigra már vezette az autót, ha nem is sokat. Még nem slicken, de akkor is. Pakolva a köröket a nullkilométeres gépekbe, járatva a motort, koptatva a koptatnivalókat.

Autó technikailag átvéve, jómagam meg adminisztratíve, kezembe nyomnak rajtszámot, transzpondert (ennek segítségével mérik az időt), benzin van, és tessék. Utazás. Körözés. Szörnyülködés annak hallatán, hogy a vetélytársak már milyen időkre képesek, én meg nézem a beépített órát (ahol a szériában is óra van, csak másmilyen, meg a pillanatnyi fogyasztásmérő plusz hőmérő), szomorúan vihogok. Na mindegy.

Úgyis még olyanokkal volnék elfoglalva, hogy a világon semmit sem látok. Se előre, se hátra. Hogy mély az üléspozíció, az nagyon rendben van, de a kormány az bezzeg magasan maradt. Talán majd a következő futamra lesz olyan alkatrész, amivel az egész oszlop lejjebb húzható, remélem. A volán tekergetése, a kanyarodás sem optimális így, és finoman fogalmaztam. Tény, hogy nem vagyok szálfatermetű, ám az Astrában ilyen problémáim nem voltak. És a tükrök. A gyári hatalmasokat lecserélték sportosakra, parányokra, háát, néha veszélyben éreztem magam, annyira nem bírtam úgy beállíttatni, hogy lássam is, mi folyik a pályán a magam párnégyzetméterén kívül.

DuEn-fotók > életképek > videó a Swiftről

Mert nem baj az, ha tudja az ember, mi is történik. Ki hol van. Ha vívás, azért, ha lekörözés, lehúzódás, stb., hát azért. Meg amúgy is. Volt is részem mindből, nézzük szépen, sorban. A pénteki edzésről már volt szó, annak végén, estéjén fáradtságig hajtás, már slicken is, de még nem szétforgatás, mármint nekem, akinek az autójában még csak néhány kilométer van. És egy ilyen kisköbcentis, turbótlan motor ott dolgozik, ahová még nem pörgethettem... Most akkor mi lesz, hogy lesz? Hogy leszek gyors, hogy tanulom meg a gumit, az autót, az íveket, a tempót, a féktávokat? Sehogy.

Nem baj, ez van. Szombat, időmérő. Száraz. Slick. Már nem nyugdíjas, de még simán hétköznapi sebességgel egerészek, a hideg gumival forgok is kettőt. Időmérő? Ááá... Féktávon megy el a segge olyan hirtelen, hogy még annál is hirtelenebb, mint amire figyelmeztettek nem kevesen. Nem vészes, megfogom, nem trafálok el semmit és senkit. De nyilvánvalóan tökbénán megyek, meg is csípem az utolsó előtti helyet. Bágyadt versenytechnikám a következő: tovább gyűjtöm a kilométereket, tanulok, óvatosan, cél a cél. Még pontot is érhet, mert páran úgyis kiesnek, meg ilyenek.

És így is lőn. A dicső 15. pozícióban zárom a szombatot, a legszebb mégis az, hogy annyi kék zászlót lengettek nekem, hogy rengeteget. Ha valaki nem tudná, ilyesmi akkor van, ha gyorsabb autó közeledik, ugyan engedjem már el. Sportszerűnek ismerem magam, teszem a dolgom, ívről le, sóhajtós bólintás az elhúzó kolléga hálás intésére. Kiszállás, pironkodás, de nem is, mert legbelül megvan, hogy ennek így kellett lennie, majd később már lehet nyomni, fogom is.

Már vasárnap reggel, újfent időmérő, vizes, szemerkélős, esőgumis. Tetszik. Megy a csúszkálás, az ideális ív felejtős. A Mansellben egyszer nagyon sok, piruett, de fogva. Jó a kedv, végre pörög az esztergomi atléta, egy-két mp mondjuk bennmaradt. Így is 12. rajthely, nem is rossz. De délután tuti száraz lesz, slickes. Szeretném, ha esne, de nem (csak később, mint kiderül).

Guminyomáson gondolkodás, ez is vicces, hogy mindenki csak találgat. Janika tanácsára picit többet fújunk, hátra különösen. Boxutca nyitva, melegítés, rángatás, felvezető kör, rángatás, apropó, megvan a kormányközép (tegnap még el-elment). Mindjárt rajt, azt tervezem, hogy nem erőltetem, még inkább megtisztelem, de elengedni már senkit nem fogok csak úgy. Lámpa elalszik, én is, mire azonban a célegyenes végére érünk, megelőzőmmel, a mögülem induló Bobek úrral együtt két-három helyet akár javíthatnánk is.

De nem, mert túl sokan vagyunk túl szűken, alig, de koccanunk (egyébként bent ez félelmetes csattanás), megforgunk, a mezőny végéről eredünk a népek után. Mások is adnak-kapnak, kétszer azt veszem észre kigyorsításon, hogy forgalommal szemben, az út közepén táncikálnak egyesek, kikerülés, bebújás, ez ilyen. Négy-öt kör el, egész normális tempót megyek, de semmi extra, próbálgatom, nyomogatom. Erre Elekfy kollégával hoz össze a sors, akivel aztán az utolsó méterekig harcolunk.

És ettől jó a buli. Tudom, hogy ő sokkal jobb időket ment, szombaton tán tizedik lett vagy ilyesmi, de nem engedem el. Sőt, a pálya első felében gyorsabb vagyok, el-elszakadok, a másodikban aztán tapad. Vagy egy elsokallt kanyar, és máris centikre egymástól. Pár kör múlva valahol sikerül neki, de hamar visszaelőzöm. Majd még egyszer, és megint, leintésnél én "nyerek". Valahány tizeddel. Mutatja, hogy neki is tetszett. Jól van hát. Haha, a meccs a 14. helyért ment...

Bobek sporttárssal még elbeszélgetünk arról, vajon melyikünknek mit kellett volna tennie, hogy ne ütközzünk, kesergünk, hogy sokkal előrébb is végezhettünk volna. Legközelebb. És az autóknak semmi bajuk. És melegem lett, elfáradtam, azt hiszem. Még órákig zúg a fülem a kipufogótól, még hallom, ahogy a gumiból levált darabok ijesztően verik a kasztnit, még érzem, milyen remek is tudni valamit a slickről, hitetlenkedve, mekkora tapadást is kölcsönöz a drága.

Még elraktározom, hogy legjobb időm 2:26.0 volt, ez alapján is előrébb illett volna, hogy zárjak, a következő Ringen sokkal jobb kell, és meg is lesz. Köszi az illetékeseknek, a szakágvezetésnek, a Zengő Motorsportnak a lehetőséget, a barátoknak a sok segítséget.

/auto/gyorsasagi/astra/20051003keso.html/auto/gyorsasagi/astra/20050830odaa.html/auto/gyorsasagi/astra/20050718kantor.html/auto/gyorsasagi/astra/20050704astrakupa.html